„Ajtódon kopogunk” – amikor nincs olyan válasz, hogy nincs
Oberlander Báruch rabbi a szlichot, a bűnbánó imák kezdetéhez kapcsolva a cedáká, az adakozás jelentőségéről tanít, egy személyes emléken keresztül. Vallásos közösségekben gyakran előfordul, hogy a zsinagógában valaki pénzt gyűjt egy fontos célra: gyógykezelésre, családi kiadásra, házasodó gyermek támogatására vagy egyszerűen a saját megélhetésére. Ilyenkor könnyű azt mondani: most nincs nálam pénz.
A rabbi felidézi, hogy egyszer Magyarországról érkezett haza, és másnap reggel édesapjával ment imádkozni. A zsebében csak forint volt. Amikor valaki cedákát kért, jelezte, hogy nincs nála megfelelő pénz. Édesapja azonban úgy nézett rá, hogy abból rögtön megértette a tanítást: ha valaki segítséget kér, nem szabad egyszerűen elutasítani. Ha pénzt éppen nem tudunk adni, valamit akkor is tenni kell érte.
Más a helyzet akkor, amikor valaki már nem a zsinagógában kér, hanem bekopog az ember otthonába. Ott még kevésbé lehet könnyedén azt mondani: nincs. A kérő eljött egészen az ajtóig, ezért a házigazdának kötelessége komolyan venni a kérését.
Innen vezet a gondolat a szlichot egyik mondatához: „Ajtódon kopogunk, irgalmas és kegyelmes.” A rabbi szerint éppen az „ajtódon kopogunk” kifejezés ad különös erőt az imának. Az ember odafordul az Örökkévalóhoz, és azt mondja: most már a Te ajtódig jöttünk. Egy ember még mondhatja, hogy szívesen segítene, de nincs miből. Isten azonban nem mondhatja, hogy nincs.
A szlichot ezért egyszerre megtérés és bizalom. Kopogunk, kérünk, és hisszük, hogy az Örökkévalónál mindig van irgalom, áldás és lehetőség arra, hogy új évet, új esélyt és segítséget adjon nekünk és egész Izraelnek.
