Apu, smúzolunk? Ábrahám futása és a szülői példa

Mire tanít jobban a szülő: arra, amit mond, vagy arra, amit tesz? Oberlander Báruch rabbi a Vájérá hetiszakasz kapcsán egy bár micva előtti családi jelenettel és Ábrahám vendégfogadásával mutatja meg, hogyan működik a leghatékonyabb nevelés.

Nagy az öröm a családban, a gyerek a bár micvájára készül. Az apja leül vele, és elmagyarázza neki, mi vár rá: elmennek a zsinagógába, ott imakönyvet vesz a kezébe, és komolyan imádkozik, smúzolásról, vagyis beszélgetésről szó sem lehet. A fiú elfogadja. Másnap a zsinagógában azonban azt veszi észre, hogy az apja kint smúzol a barátaival, és amikor bejön, ott is folytatja. Oda is szól neki: „Smúzolni ima közben? Mikor lesz a te bár micvád?”

A heti szakaszban három angyal érkezik Ábrahámhoz, ő pedig vendégül látja őket. Azt olvassuk, hogy Ábrahám a marhákhoz futott, majd odaadta a borjút a legénynek, aki sietve elkészítette. Ki ez a legény? Rási szerint Ismáel, Ábrahám fia. Ábrahám azért bízta rá az étel elkészítését, hogy a micva, a vallási parancsolat teljesítésére nevelje: be akarta vonni a vendégek ellátásába.

Felmerül azonban a kérdés: ha a fiát akarta bevonni, miért futott a marhákhoz maga? Miért nem mondta a gyereknek, hogy fusson ő, mert vendégek jöttek? Miért Ábrahám választott ki egy jó borjút?

A rabbi válasza szerint a leghatékonyabb nevelés az, amikor a gyerek látja, hogyan viselkedik a szülő. Annál, amit a szülő mond neki a helyes viselkedésről, sokkal erősebb üzenet az, amit a saját szemével lát. Ábrahám a vendégek szeretetére akarta megtanítani a fiát, ezért futott ő maga, és a gyerek ezt látta. Utána neki is adott egy kisebb feladatot.

A rabbi szerint ugyanígy fontos élő példával szolgálni a gyereknek, és ugyanígy az egész társadalom felé is. A bár micvára készülő fiú kérdése is ezért talált célba: az apja szavai mellett azt is látta, amit az apja tett.