Sírás vagy ima? – amikor az érzelem irányt vált
A Vájigás hetiszakasz egyik legmegrendítőbb pillanata, amikor 22 év után Jákob és József végre újra találkoznak. A Tóra röviden, de nagyon pontosan fogalmaz: megölelik egymást, és „ő sírt”. A Midrás rögtön felteszi a kérdést: ki sírt? A válasz egyértelmű: József sírt, Jákob nem.
Miért nem sírt Jákob ebben a felfoghatatlanul érzelmes pillanatban? A Midrás magyarázata szerint Jákob annyira erős érzelmeket élt át, hogy ezeket nem a sírás felé, hanem az Örökkévaló felé irányította. Elkezdte mondani a Smát – azt az imát, amely a zsidó hit legmélyebb kifejezése. Jákob ezzel azt mutatta meg, hogy még a legerősebb emberi érzelmeket is képes Istenhez kapcsolni.
Felmerül azonban egy újabb kérdés: miért nem mondta József is a Smát? Hiszen ő is ugyanabban a szellemiségben élt Egyiptomban, mint otthon. A válasz kulcsfontosságú: nem volt sem reggel, sem este, tehát nem a Smá kötelező ideje volt. Jákob nem micvát teljesített, hanem egy nemes, önkéntes lelki cselekedetet végzett. József viszont nem tehette meg ugyanezt.
Miért? Mert József abban a pillanatban egy másik micvában volt benne: „Tiszteld apádat és anyádat.” Neki most az volt a kötelessége, hogy kimutassa szeretetét, közelségét, érzelmeit az apja felé. Ezt a micvát nem lehet félretenni, még egy ilyen magasztos lelki érzés kedvéért sem. Ez a parancsolat a Tízparancsolat része, nem helyettesíthető.
A rabbi tanítása szerint így válik teljessé a kép: Jákob azt mutatja meg, hogyan lehet az érzelmet imává emelni, József pedig azt, hogy a micva mindig elsőbbséget élvez, még a legszebb lelki késztetéssel szemben is. Két út, egy tanítás: az Isten iránti szeretet és az ember iránti kötelesség nem ellentétei, hanem egymást kiegészítő alapjai az életnek.
