Hány Isten van?
Oberlander Báruch rabbi tanítása a Ki távo hetiszakasz kapcsán az Isten-szolgálat sokszínűségéről és az egység mélységéről
A zsidó ember naponta háromszor imádkozik. A reggeli Amidá-ban így kezdjük: „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Hármat említünk – de mégis egy Istenről van szó. Akkor miért nem egyszerűen azt mondjuk: „az atyáink Istene”?
Erre a kérdésre adott választ Oberlander Báruch rabbi a Ki távo hetiszakasz egyik különleges mondata kapcsán, amely az első termés, a bikurim – a zsengék – szentélybe hozataláról szól.
„Valomást teszek ma az Örökkévaló, a te Istened előtt…”
(5Mózes 26:3)
A te Istened? És az enyém?
A Tóra szavaiban rejtőzik a kérdés: miért azt mondja az ember a papnak (kohénnak), hogy „a te Istened előtt”? Miért nem azt, hogy „az én Istenem előtt”, vagy „a mi Istenünk előtt”?
A rabbi így magyarázta: a mondat mélyére nézve nem távolságot, hanem közeledést fejez ki.
A kohén, a pap, aki a jeruzsálemi Szentélyben szolgált, minden idejét az Isten szolgálatának szentelte. Nem volt földje, nem dolgozott a mezőn – teljesen Istenre volt utalva, spirituálisan és fizikailag is.
És szemben áll vele a hétköznapi ember: a mező embere, aki vet, arat, számol, tervez. Aki úgy érzi, hogy a saját keze munkájából él. Amikor ez az ember elhozza első gyümölcsét, és átlépi a szentély küszöbét, akkor fel akar emelkedni a kohén szintjére. Azt mondja:
„Ma nem csak a magam nevében vagyok itt. Azért jöttem, hogy az Isten, akihez te olyan közel vagy, az legyen az én Istenem is.”
Ez az elismerés: „A te Istened” – valójában egy vágy: „Legyen nekem is olyan kapcsolatom Istennel, mint neked.”
Mindenkinek másképp szól – de ugyanaz az Egy
A rabbi visszautalt az Amidá imára: „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Ez nem azt jelenti, hogy három külön Isten van – hanem azt, hogy három külön út vezet hozzá.
-
Ábrahám útja a szeretet és a nyitottság volt.
-
Izsáké a fegyelem és az önmegtartóztatás.
-
Jákobé a szintézis, az egyensúly és az igazság.
Ugyanazt az Istent szolgálták – de más-más módon. És mindegyik igaz volt.
Ez a tanítás óriási erővel bír a mai ember számára is. Nem kell mindenkinek ugyanúgy élnie a hitét. A zsidó hagyomány nem szab egyetlen formát a lelki életre, hanem azt mondja: keresd meg a te utadat Istenhez.
A mező embere és a Szentély embere – egy célért
A rabbi külön kiemelte, mennyire beszédes a szituáció: a mező embere elmegy Jeruzsálembe, és ott találkozik a pappal. Két külön világ – és mégis összekapcsolódnak.
A pap az öröklött szentség képviselője. A mező embere pedig a mindennapi élet megszentelője. Amikor találkoznak, kiegészítik egymást.
És ekkor mondja a földműves:
„Eljöttem, hogy hálát adjak a te Istened előtt” – vagyis: „Akit te szolgálsz minden nap a Szentélyben, annak most én is köszönetet mondok, a saját utamon.”
Miért fontos ez ma?
Mert könnyen esünk abba a hibába, hogy másokhoz mérjük a hitünket. „Ő vallásosabb, ő jobban tud héberül, ő jobban ismeri a Tórát…” – és közben elfelejtjük: az Örökkévaló mindenkitől mást vár el.
A kohén másként szolgálja Istent, mint a mező embere. Egy rabbi másként, mint egy programozó. Egy nagymama másként, mint egy gimnazista. És mindegyik szolgálat értékes – ha szívből jön.
Ezért – tanítja Oberlander rabbi – nem elég, ha mások Istenéhez csatlakozunk. A cél az, hogy a te Istened az én Istenemmé is váljon.
A hála – a híd
Végül ne felejtsük el: az egész történet a háláról szól. Az ember, aki behozza a gyümölcsét, elismeri: „Nem én csináltam egyedül.” A föld, az eső, a napsütés – nem tőlem függött. És ezért eljövök a szentélybe, és leteszem a zsengét az oltár elé, és azt mondom: „Köszönöm.”
Ez a hála az, ami egy szintre emeli a mező emberét és a papot. Mert az igazi kapcsolat Istennel nem tudásban, pozícióban, szerepben mérhető – hanem abban, hogy ki mennyire őszintén mondja: köszönöm.
Tanulság Elul hónapjára
Elul hónapban vagyunk, a megtérés, önvizsgálat és közeledés idejében. Ez a tanítás különösen aktuális: ne másokat másoljunk – hanem keressük a saját utunkat Istenhez.
És ha még nem tudjuk, hol kezdjük, a legjobb indulás mindig ez:
„Ma jöttem, hogy hálát adjak az Örökkévalónak.”
Ez a „te Istened” – ha őszintén közeledsz hozzá – egyszer csak a te Isteneddé is válik. És ettől a kapcsolat nemcsak igaz, de személyes és elmélyült is lesz – pont úgy, ahogy Ábrahámnál, Izsáknál és Jákobnál.
