Zsidó vagyok – mondjam?
Peszách üzenete a belső szabadságról
Oberlander Báruch rabbi egy nagyon ismerős dilemmáról beszél: mit tegyen az ember, amikor egy hétköznapi helyzetben el kell döntenie, nyíltan felvállalja-e, hogy zsidó. Mondja-e ki, hogy ezt nem eheti meg, mert zsidó? Hogy szombatot tart? Hogy a vallása miatt másképp él? Egy munkahelyen, az egyetemen vagy akár a szomszédok között ez sokszor nem egyszerű kérdés.
A rabbi ezt a peszáchi történethez kapcsolja. A kivonulás után, a hetedik napon Izrael fiai hirtelen azt látják, hogy a fáraó hadsereggel közeledik feléjük. Nagy a félelem, és a nép az Örökkévalóhoz fordul imával. Pedig – veti fel a rabbi – emberileg nézve nem is tűnik egyértelműnek, hogy ennyire reménytelen volna a helyzet. A Tóra szerint a fáraó hatszáz válogatott harci szekeret vitt magával, miközben Izrael fiai hatszázezren voltak. Miért nem fordultak meg, és miért nem harcoltak?
A választ Ibn Ezra adja meg: mert rabszolgák voltak. A rabszolgaság nemcsak fizikai állapot, hanem lelki állapot is. Aki hosszú ideig rabszolga, annak nincs meg az ereje, hogy kiálljon magáért. Nem mer szembenézni azzal, aki nála erősebbnek látszik. A gondolat sem születik meg benne, hogy ő is lehet valaki, aki cselekszik, aki képviseli önmagát.
Peszách ezért nemcsak a fizikai szabadulás ünnepe, hanem a belső szabadságé is. A rabbi szerint ez a gyakorlati tanítás: a zsidó embernek nem szabad rabszolga-tudattal élnie. Nem kell félnie attól, hogy felvállalja, ki ő. A szabadság azt jelenti, hogy az ember képes képviselni a saját identitását, vallását, érdekeit – nem támadóan, hanem természetesen és egyenesen.
Peszách üzenete tehát nemcsak az, hogy valaha kijöttünk Egyiptomból, hanem az is, hogy ma sem szabad belül rabszolgának maradnunk.
