Nem kell az ima?
A Tévét hó 10-e böjtnapja kapcsán a rabbi egy visszatérő, nagyon emberi kérdést bont ki: mi történik akkor, amikor egy nehézség már nem új, amikor a baj „megszokottá” válik? A böjt nem magáról a végső pusztulásról szól, hanem a kezdetéről – Jeruzsálem körülzárásáról. Arról a pillanatról, amikor még lett volna lehetőség megállni, változtatni, imádkozni.
Az első tanítás az ember lelki működésére mutat rá. Amikor baj történik, az elején természetes az erős felindulás: az ember imádkozik, kapaszkodik az Örökkévalóba, komolyan veszi a helyzetet. Aztán telik az idő, a feszültség enyhül, és megjelenik egy veszélyes gondolat: „már megy egyedül is”. Az ima háttérbe szorul, az ember úgy érzi, képes maga kezelni a dolgokat. A rabbi hangsúlyozza: ez súlyos tévedés. Az embernek kötelessége cselekedni, próbálkozni, de nincs olyan helyzet, amelyben valóban egyedül lenne képes megoldani bármit is. Az isteni segítség nem „extra”, hanem alapfeltétel.
A második tanítás ennek a fordítottja. Nem szabad belenyugodni abba sem, ami nem jó. Az a mondat, hogy „ez biztos az Isten akarata, elviselem”, könnyen lelki kényelmessé válik. A rabbi egy éles példát hoz: ha a zsidó nép túlságosan jól érzi magát a száműzetésben, akkor – képletesen – az Örökkévaló azt mondja: minek elhozni a Messiást? Ha elviselhető, maradhat így.
A tanítás lényege: érezni kell, hogy a világ nincs rendben. Nem szabad megszokni a hiányt, a tökéletlenséget. Imádkozni kell nemcsak a baj elején, hanem végig – és közben kérni, hogy jöjjön el a megváltás, mert a „ki lehet bírni” nem zsidó válasz.
