A Toldot hetiszakasz egyik legnehezebben érthető jelenete, hogy Jichák képes volt Észávot igaz embernek, sőt áldásra méltónak látni. Hogyan nem vette észre, hogy Észáv valójában erőszakos, önző, sokszor kegyetlen ember? A haszid mesterek egy különleges magyarázatot adnak erre, amelyből mély emberismereti tanulság fakad.
Mesélik a lublini Cádikról, hogy egyszer egy kvittlit kapott: panaszos levél volt egy zsidóról, aki árulóként állandóan bajt okozott a közösségnek. A Rebbe azonban, amikor ránézett a névre, így szólt: „De hiszen ebből az emberből isteni fény árad!” A körülötte állók döbbenten nézték — hiszen mindenki tudta, milyen romlottság van az illetőben. Később kiderült, hogy épp abban a pillanatban, amikor a Rebbe a nevet olvasta, az illető otthon gyújtotta a chánukai gyertyát. Egy micva teljesítése közben pedig még a leggyengébb emberből is valódi szentség sugárzik.
Ez a kulcs Jichák tévedéséhez is. Észáv sok szempontból gonosz volt — de egy micvában kivételes: apja tiszteletében. Abban tökéletes odaadással járt el. Amikor Jichák találkozott vele, mindig ebben az állapotban látta – a kibbud áv micvájának fényében. És amíg az ember egy micvát teljesít, addig tényleg más, magasabb lelki fény veszi körül.
Mi történt mégis, amikor eljött az áldás ideje? A Midrás szerint ezúttal nem sikerült Észávnak vadat fognia – isteni gondviselésből, hogy Jákov kapja az áldást. Végül kutyát lőtt, és annak húsát vitte apjának. Ez már nem volt micva, hiszen Jichák nem ezt kérte. És ebben a pillanatban, amikor Észáv nem állt micva fényében, Jichák hirtelen megijedt: „Mi ez a gonosz jelenlét?” Most először látta a fiát valódi valójában.
A tanulság egyszerű és erőteljes:
Amikor az ember micvát tesz, isteni fény sugárzik belőle — függetlenül minden hibájától.
És fordítva: ha valaki látszólag jó benyomást kelt, lehet, hogy csak egyetlen jó cselekedete világítja körül – de a lényeghez ennél mélyebben kell látni.
A micvák fénye valóság. És rajtunk múlik, hogy mennyit engedünk belőle ragyogni.
