Hála a természetesért
Léá, Jehuda és a mindennapi csodák felismerése
A Vájécé heti szakaszban olvassuk, hogy amikor Léának megszületik a negyedik gyermeke, ezt mondja: „Most hálát adok az Örökkévalónak.” Ezért nevezi el fiát Jehudának – a „hálaadás” szóból. A Talmud hozzáteszi: „Mióta a világot megteremtette az Isten, senki sem adott hálát neki addig, amíg Lea nem mondta ezt.”
De hogyan lehet ez? – kérdezi Oberlander Báruch rabbi. Hiszen Ábrahám, Izsák és Sára is kifejezték hálájukat, áldozatot mutattak be, amikor nagy csodák történtek velük. Sára például kilencvenévesen adott életet Izsáknak – természetes, hogy hálát mondott érte.
A pozsonyi rabbi magyarázata szerint éppen ez a különbség: a csodáért hálát adni természetes – a természetesért hálát adni viszont csoda. Lea esetében semmi rendkívüli nem történt. Fiatal volt, és negyedik gyermekét hozta a világra – nem történt semmi „természetfeletti”. De ő mégis hálát adott. Mert felismerte, hogy a természet mögött is Isten működik.
A rabbi így fogalmaz: „Lea megtanított minket arra, hogy minden, ami a természet rendje szerint történik – a napkelte, az eső, egy egészséges születés, a mindennapi kenyér – ugyanúgy az Isten műve. Ezek is csodák, csak megszoktuk őket.”
Ez a tanítás különösen időszerű: az ember hajlamos csak akkor hálát mondani, amikor „valami nagy dolog” történik vele. De ha valaki minden reggel felkel, egészséges, van mit ennie, szerettei körében élhet – máris ezer apró csoda részese.
Lea szavai, „most hálát adok az Örökkévalónak”, a zsidó imák alapgondolatát előlegezik meg. Minden reggel, amikor kimondjuk: „Modé áni lefanecha” – „Hálát adok előtted, Örökkévaló” – tulajdonképpen Léát idézzük meg: hálát adunk nem a rendkívüliért, hanem a megszokottért, ami valójában Isten állandó jelenléte az életünkben.
