Ráchel Edri egy 20 órás túszdráma során leleményességgel és lélekjelenléttel tartotta fel a terroristákat, megmentve saját és mások életét.
Az első pillanat, amikor nevetni tudtam október 7. után az volt, amikor először hallottam Ráchel Edri történetét. Akkor még talán a vezetékneve nem is volt ismert, csak úgy nevezték, Ráchel miOfákim, az Ofákimba való Ráchel.
Ofákim egy kis település Dél-Izraelben, nagyjából 30 km-re Gázától. Ez volt a legtávolabbi település, ahova a határkerítést áttörő palesztin terroristák eljutottak és gyilkolni tudtak. Tizenöt terrorista jutott el idáig, huszonhét helyi lakost és hat rendőrt gyilkoltak meg. Ez a szám sokkal, de sokkal magasabb lett volna, ha egy egyszerű nagymama, Ráchel Edri nem tartóztatja fel őket.
Beszélgetés a Zsilip központban
Mindezt Ráchel fiától, Eviátártól tudtuk meg a Zsilip központban tartott beszélgetésen, ahol teltház és álló ováció fogadta „Izrael és a zsidó nép hősét”, ahogy Megyeri Jonatán, az est házigazdája bemutatta Ráchelt a közönségnek. A 67 éves asszony (aki kikéri magának, ő nem egy idős hölgy!) keresetlen egyszerűséggel mesélte el annak a „fekete napnak” az eseményeit, onnantól, hogy a fia telefonon rávette, hogy férjével, a születésnapját aznap ünneplő Dáviddal, induljanak el az utcában található óvóhelyhez a rakétatámadás miatt.
„Szombat reggel volt, aludni akartam, egész héten dolgoztam”
– idézi fel Ráchel az első pillanatokat. Azonban mire a sziréna elhallgatott és hazamehettek az óvóhelyről, szép, kétszintes házukba betörtek a terroristák és foglyul ejtették őket.
„Három férfi volt a hálószobában. Kérdeztem, ti kik vagytok? Terroristák, felelték. Elnevettem magam, azt hittem viccelnek.”
Így ejtették túszol Ráchel Edrit és férjét
Így indult a filmbe illő, 20 órás túszejtés, aminek során Ráchel végig érezte az Örökkévaló jelenlétét. „Ne félj Ráchel, veled vagyok” – hallotta a fejében, és valóban nem félt. A feszülten figyelő közönség előtt felidézett történet minden pontjából árad ennek az egyszerű asszonynak a végtelen bölcsessége, amivel kijátszotta a terroristákat, elhitette velük, hogy a barátjuk, és feltartotta őket.
Ráchel és Eviátár felváltva beszélnek, közben viccelődnek egymással, a fiatalember sokat ugratja az édesanyját. Az előadás azoknak is jól követhető, akik nem beszélnek héberül: Feldman Mussie fantasztikus munkát végzett ismét a szinkrontolmács-fülkében. Az előadást a helyszínen október 7-én és 8-án készült fotókkal és videófelvételekkel illusztrálják, melyeket részint szomszédok, részint a helyszínre érkező rendőrök testkamerái rögzítettek. A felvételek megrázóak, szavakkal el nem mondható borzalmakról mesélnek.
„Olyanok vagyunk, mint a holokauszttúlélők”
– mondja Eviátár, és megrendítő hallgatni ennek a csupa mosoly, életerős fiatalembernek a hangjában a megbújó fájdalmat.
„Ki akartak irtani minket, mint a nácik. Csak ez 2023-ban történt.”
Anya és fia minden lehetőséget megragadnak, hogy a lakosok védelmében elesett hősökről meséljenek. A vetített képeken mosolygó férfiakat látunk, miközben Eviátár hősies önfeláldozásukról mesél.
Fel voltak készülve a terroristák
Míg Ráchel a saját személyes élményeit meséli, Eviátár, aki a házon kívülről, majd később a terroristákkal tárgyalva az otthona küszöbéről nézte végig az eseményeket, kontextusba helyezi édesanyja beszámolóját. Beszél a támadásról, arról, mennyire fel voltak készülve a terroristák. Listáik voltak a megtámadandó épületekről, a zsinagógákról. Tudták, hogy Edriék környékén nincsenek óvóhelyek a házakban, ezért a lakosok az utcára fognak menni, hogy biztonságban legyenek a rakétázástól. „Mészárolni, pusztítani, erőszakolni jöttek.” – mondja Eviátár, a húszas évei végén járó, sokat látott és tapasztalt rendőr, hozzátéve, pozitív üzenete is van a tragédiának: „Mindennek ellenére az aznap történt sok csodára szeretnénk koncentrálni. Ez a mi erőnk.”
És mesélnek a csodákról. Arról, hogy nem voltak otthon a család rendőr fiai, akiket minden bizonnyal azonnal meggyilkoltak volna. Arról, hogy a rendőrök és a terroristák között dúló tűzpárbajban, amiben Ráchelt élő pajzsnak használták sem ő, sem a férje nem halt meg. Arról, hogy tudtak egymásnak üzenni, kijátszva a terroristákat, így megnyugodhattak, hogy mindenki életben van.
Az asszony híres keksze
És a keksz. A híres Ráchel-féle csokis keksz, ami 2,5 éve nálunk is rendszeresen asztalra kerül. „Jom kipurról maradt keksz, napok óta ki akartam dobni, de valahogy mindig elmaradt. Isten nem hagyta. Meg kellett maradniuk, mert ’vendégeink’ jöttek.” Így hát a szebb napokat látott keksz a terroristák lefoglalásának eszköze lett, a kávéval és a szombati menüvel együtt. De a bárheszből nem adott nekik, csak a másnapos kenyérből: „Egyenek csak száraz kenyeret. Nem járt nekik, hogy a szent bárheszből kapjanak” – magyarázza a döntését. Egyébként is, az est egyik szívderítő momentuma, ahogy Ráchel elmeséli a kifelé játszott szerepével párhuzamosan átélt belső monológját, például akkor, amikor a sebesült terroristát látta el. „Mondtam neki, hogy aludjon, és magamban azt gondoltam, soha ne is ébredj fel, te kutya!”
Ami persze leginkább érdekli az embereket: mivel lehet 20 órán át elterelni a terroristák figyelmét arról, hogy meg akarják ölni őket? Például énekléssel és tánccal. Dávid születésnapja volt, így egyszer csak Ráchelnek az az ötlete támadt, hogy énekeljenek neki.
„Héberül nem beszéltek, de az összes izraeli slágert ismerték.”
– így hát énekeltek és táncoltak Lior Narkiss Metuka, Édesem című számára. Odakint pedig a rendőrök Eviátárra bámultak:
anyukád teljesen bolond? Mire ő rábólintott: igen, teljesen őrült!
Pedig nem bolond volt, hanem józan ésszel tudta, hogy húznia kell az időt. „Isten vezetett engem” – mondja keresetlen egyszerűséggel. Arra gondolt, megeteti őket, mert aki éhes, az mindenképpen idegesebb, mint aki jóllakott. Kifárasztja őket a táncolással. Elaltatja az éberségüket azzal, hogy a családjukról kérdezi őket. Vagy éppen az arcát a kezébe temetve, öt ujját feltartva jelzi a küszöbről a terroristákkal tárgyaló fiának és társának, hogy öt terrorista van a házban. Akkor is, ha ez a mozdulat majdnem az életébe került.
Az utolsónak hitt órák
„Felzavart a szobába. Leültem Dávid mellé, és azt mondtam neki, ölelj magadhoz szorosan, nézz a mezuzára, mosolyogj, és mondd el a Sir hámáálot imát. Mert ez az utolsó napunk a földön, megölnek minket, mert elárultam, hogy hányan vannak.” – azonban bár óránként fenyegették őket ezzel, mégsem végezték velük a terroristák. Ráchel pedig továbbra is tökéletesen játssza a szerepét. Beszélteti a terroristákat, bekötözi a sebesültet, igaz jó szorosra húzza a kötést. „Mondta, hogy fáj neki. Gondoltam, na ez jár neked.”
Az idő pedig telt, beesteledett, kiment a sábesz és megérkeztek a terrorelhárítás elit alakulatának a Jámámnak a tagjai. Eviátárt elküldik: eddig remek munkát végzett, de a túszok fiaként veszélyezteti a mentőakciót. Bár nehezen fogadta el a döntést, de végül megígérte, hogy nem megy be az épületbe, viszont helyismeretével úgy fel tudta készíteni a kommandósokat, hogy azok pontosan tudják, mi vár rájuk az épületben. Hol vannak a lépcsők, a bútorok, az áttörhető falak… „Éjjel 2.18-kor mentek be. Soha életemben nem fogom elfelejteni ezt az időpontot. Eddigre már hallottuk a híreket, hogy hány embert öltek meg. A rádión át hallottuk, ahogy haldokló rendőrök üzenetet küldenek a feleségeiknek. Láttuk a képeket a barátaink holttestéről. Az ember nem bír ennyit felfogni egy nap alatt.” – idézi fel a sorsdöntő pillanatot Eviátár. Majd valami nagyon személyeset mond: „Én nem vagyok vallásos ember…, de anyukám aznap érezte, hogy Isten ott van a vállán… egy barátom odébb vitt, azt mondta, mondjuk el a Sir hámáálot imát. Én nem vagyok vallásos ember. De elmondtam. Együtt sírtunk.”
Négy perces akció és az isteni csoda
Október 8-án, hajnali 2.18 perckor, nagyjából húsz órával azután, hogy elfoglalták a házukat a terroristák, Dávid és Ráchel Edri egymás mellett ültek, fogták egymás kezét, miközben a kommandósok betörtek, és heves tűzharcban kivégezték a terroristákat. „Dávid rám borult, hogy őt lőjék le és ne engem” – Ráchel, aki eddig is időről időre a könnyeit törölgette, most elsírja magát férje hősiességére emlékezve. Négy perc. Eddig tartott az akció. „Azt kértem Istentől, inkább én haljak meg, mint a kommandósok. Készek meghalni, hogy minket kiszabadítsanak. Nézd, micsoda hősök, vigyáznak ránk” – idézi fel a vérfagyasztó pillanatokat megindult hangon Ráchel.
„Nem vagyok hívő”
– mondja újra Eviátár –
de ezután hiszek. Isten ott volt és vigyázott rájuk, nincs másik magyarázat.
És valóban, mi magyarázná, hogy a tőlük fél méterre ülő terrorista, nem lőtte agyon őket? Hogy egyetlen eltévedt golyó sem ölte meg őket? Hogy az egyik terrorista által elejtett gránátra ráugró kommandós, aki saját testével fogta fel a robbanást, bár megsérült, de túlélte? Ahogy az összes többi sérült katona is felépült azóta, és visszatértek az egységeikhez…
Csak isteni csoda menthette meg őket.
Innentől felgyorsultak az események, az Edri házaspárt kimenekítették az otthonukból, egyenesen a fiuk karjai közé, aki gondolatban már lemondott a szüleiről. Mielőtt a kommandósok behatoltak a házba megáldotta őket, és azt mondta nekik, hogy ha csak a szüleik élete árán tudják kilőni a terroristákat, akkor tegyék meg és ne kockáztassák a saját életüket. „Azt mondta a parancsnok, megígéri, hogy kihozza a szüleimet. A vállába boxoltam és azt mondtam, ilyet nem tudsz megígérni. Azt ígérd meg, hogy a lehető legjobbat csinálod. Mind sírtunk…”
„Túlélők vagyunk”
Aztán már csak a megkönnyebbülés, a hála és az oldódó rettegés könnyei ömlöttek. „Soroltam a neveket anyukámnak, hogy ki van életben. A testvéreim, az apukám… Olyan volt, mint egy holokausztfilmben a túlélők. És úgy is éreztük magunkat. Túlélők vagyunk.” – mondja Eviátár, akinek van még egy fontos üzenete.
Édesapja kivetített képe alatt tiszelete jeleként feláll. És arról beszél, ami végül megölte Dávid Edrit. „Sokan nem látható sebeket hordoznak. A traumatizált emberek a csöndes sebesültek, akik belül hordozzák láthatatlan sebeiket.” De ezek sem kisebb sérülések, mint a fizikaiak. Attól, mert valaki kívülről jól néz ki, nincsenek rajta hegek, még lehet súlyosan sérült – odabent. „Apukám semmit sem mondott erről. Anyukám beszél arról, amit átélt, de apukám nem beszélt. A macsó marokkói férfiak, akik mindig azt mondják, nem vagyok szomorú, nincs semmi bajom… De ez megölte őt négy hónap alatt.” Eviátár üzenete, amit hős édesapja áldott emlékének szentel, hihetetlenül fontos: beszéljünk a traumáinkról, barátokkal vagy szakemberrel, ha kell. És beszéltessük azokat, akikről sejtjük, hogy bajuk van. „Osszátok meg az érzéseiteket, mert ha nem, az megöli az embert”
Rachel Edri, a hős nagymama azóta is ugyanabban a házban él, ahol a támadás történt. „Múzeumot akartak csinálni a házból, de én nem engedtem. Itt nőttek fel a gyerekeim, itt éltünk a férjemmel.” – jelentette ki, és bár a családja is próbálta lebeszélni róla, hogy visszaköltözzön a vérfagyasztó emlékekkel teli házba, amit a terroristák szétlőttek, amit a vérükkel és a gyűlöletükkel beszennyeztek, ő kitartott az elhatározása mellett. „Ez az a ház, ahol Isten velem volt. Nem hagyom, hogy a terroristák győzzenek.”
„Ez az én anyukám! Teljesen bolond, látjátok?!”
– mondja ki tudja hányadszor az este során büszke szeretettel a hangjában Eviátár. Aztán komolyra vált a hangja: „Ez a mi erőnk. Felkelünk, erősek vagyunk és nem ők győznek. Ez Ráchel győzelme!” Édesanyja azóta világszerte ismert lett, készült róla rajzfilmfigura, kekszét a világon családok ezrei sütik. Találkozott politikusokkal, közéleti szereplőkkel, de megmaradt annak az egyszerű zsidó asszonynak, aki „emberismerettel és hétköznapi okossággal”, ahogy a fia fogalmaz, legyőzte a terroristákat. „Reményt adott az embereknek, hitet és egy kis mosolyt.” – fogalmazza meg Eviátár azt, amit két és fél évvel ezelőtt én magam is éreztem a történetüket hallva. –
„Azzal, hogy túlélte, hogy egyszerű emberségével legyőzte a terroristákat.”
Mindig hinni kell
„Nem volt hitem. De akkor lett. Mindig higgyetek, mindig legyen remény!” – ezeket a szavakat Eviátár már egy új kép alatt mondja. A kivetítőn édesapjával és édesanyjával látszik, az első szelfin, amit a megmenekülésük után készített, tudva, hogy milyen fontos megörökíteni pontosan ezt a pillanatot, a túlélést.
Az utolsó mondatok után újra felzúg a taps, ami többször szakította meg az elbeszélést, a hősök említésénél vagy egy-egy különösen megrendítő epizód felidézésénél. A közönség, amelyik eddig egy emberként tartotta vissza rémülten a lélegzetét, törölgette könnybe lábadt szemét vagy ujjongott a sikereken, most hirtelen felbomlott: mindenki egyszerre beszélt és mindenki egyszerre próbált Ráchel közelébe jutni, hogy megöleljék, fényképezkedjenek vele és egy-egy szót válthassanak.
Ráchel, akin látszik, hogy az est végére elfáradt és megviselte a történtek felidézése, igazi nagymamás mosollyal fogadja a Cteen köré gyülekező fiataljait. Kérdezgeti őket, és készségesen pózol Eviátárral együtt az újabb és újabb fotókhoz. A Zsilip előterében mi más, mint Ráchel keksze várja a résztvevőket, és itt is, ott is elhangzik a tréfás megjegyzés: most már értem, miért maradtak ott a terroristák. Ez nagyon finom!
Fotó: Tyukodi László
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.