A tsuvá akkor kezdődik, amikor elindulunk
Oberlander Báruch rabbi a sztálini Szovjetunió földalatti lubavicsi jesiváinak világából hoz példát. Az 1930-as években kis csoportokban, titokban tanultak a fiúk, miközben egyikük mindig az utcát figyelte. Egy alkalommal a tanár arra biztatta őket, hogy tanuljanak komolyabban, imádkozzanak nagyobb odaadással. A fiúk meghatódtak, elsírták magukat.
Ekkor berohant az őrszem: jön a rendőrség. Egy pillanat alatt mindenki eltűnt. Amikor néhány órával később ismét összegyűltek, a rabbi feltett nekik egy kényelmetlen kérdést. Amikor a Tóra-tanulásról és az imáról volt szó, sírtak. Amikor valódi veszély közeledett, azonnal cselekedtek. Aminek valóban sürgős jelentőséget tulajdonítunk, abban nem érjük be az érzelmekkel.
A rabbi ezt kapcsolja a tsuvához, a megtéréshez. Könnyű a múlt hibái miatt szomorkodni, megbánást érezni, akár sírni is. Az Álter Rebbe tanítása szerint azonban a tsuvá középpontjában a jövő áll: az ember eldönti, hogy új irányba indul, és ezt tettekkel is megmutatja.
A múlt rendezésének természetesen megvan a maga helye. A megbánás fontos, de önmagában még nem biztosít változást. A döntő kérdés az, mi történik holnap reggel: másképp imádkozunk-e, több Tórát tanulunk-e, jobban ügyelünk-e egy micvára, változtatunk-e azon, amit eddig rosszul tettünk.
A tsuvá tehát mozgás. Az ember azt mondja az Örökkévalónak: innen új úton megyek tovább. A könnyek megnyithatják a szívet, de a megtérés ereje abban mutatkozik meg, hogy utána valóban elindulunk.
