Az ima nem előszó a naphoz, hanem a nap közepe
Oberlander Báruch rabbi a Pinchász hetiszakasz napi áldozataiból kiindulva az ima helyéről tanít az ember életében. Egy hászid mondás szerint háromféle zsidó van. Az első este úgy fekszik le, hogy másnap húsz dolga lesz, és ezek előtt még imádkoznia is kell. A másodiknál az ima már benne van a húsz tennivaló között: egy fontos feladat a sok közül. A harmadik azonban egészen másképp gondolkodik: neki másnap valójában egy fő dolga van, beszélni az Örökkévalóval. A többi teendő csak ezután következik.
A különbség óriási. Az ima nem puszta bevezetés a naphoz, és nem is egy kipipálandó kötelesség. Amikor az ember imádkozik, Istennel beszéli meg az életét, gondjait, terveit, félelmeit és kéréseit. Ha ez megtörtént, a többi feladat is más fényt kap: az ember már nem egyedül viszi a nap terheit, hanem az Örökkévaló jelenlétében kezdi el a munkát.
Ehhez kapcsolódik a hetiszakaszban szereplő korbán támid, az állandó napi áldozat. A Szentélyben reggel ez volt az első áldozat, délután pedig az utolsók között mutatták be. A Tóra úgy fogalmaz: ügyeljetek rá, gondotok legyen rá. A hászid magyarázat szerint ez azt jelenti: várjátok, figyeljetek rá, ez legyen a nap központi pontja. A mai világban, a Szentély hiányában az ima tölti be ezt a szerepet.
Oberlander rabbi a tanítást Támuz 17. böjtjéhez is kapcsolja. Ez a nap Jeruzsálem falainak áttörésére emlékeztet, és ezzel kezdődik a három gyászhét, amely Tisá beávig vezet. Ebben az időszakban visszafogjuk az örömöt: nem tartunk esküvőt, nem hallgatunk zenét, nem vágatunk hajat, és kerüljük az új ruhák vásárlását, felvételét. A böjt és a gyász célja nem a szomorúság önmagáért, hanem a vágyakozás: épüljön fel mielőbb a Szentély, és váljanak ezek a napok örömmé.
