A bizalom, amely helyet ad az áldásnak
Oberlander Báruch rabbi az Ékev hetiszakasz alapján a bitáchon, az Örökkévalóba vetett bizalom erejéről tanít. A zsidóság egyik alapelve, hogy az embernek bíznia kell Istenben, mert ez a bizalom különleges módon megnyitja az áldás útját. Amikor az ember valóban az Örökkévalóra támaszkodik, mintha azt mondaná: tudom, hogy Te látsz engem, gondoskodsz rólam, nem hagysz magamra. Ez a bizalom nem passzivitás, hanem lelki bizonyosság.
A hetiszakaszban Mózes visszatekint a negyvenéves pusztai vándorlásra, és emlékezteti Izraelt: az Örökkévaló mannával táplálta őket. Ez önmagában hatalmas csoda volt, de Mózes hozzátesz még két részletet: a ruhájuk nem kopott le róluk, és a lábuk sem dagadt meg a hosszú út alatt. Nem kellett új ruhákat vásárolniuk, nem kellett a sivatagi gyaloglás okozta sebekkel, fájdalmakkal küzdeniük. Isten nemcsak az ételről gondoskodott, hanem azokról a szükségletekről is, amelyekre talán nem is gondoltak külön.
A rabbi rámutat a különbségre: a manna a panaszkodás után érkezett. A nép félt, aggódott, azt kérdezte, mit fog enni. Az Örökkévaló adott ennivalót, de a kérés hátterében ott volt a kishitűség. A ruha és a láb épsége viszont kérés nélkül, csendben kapott áldás volt. Mivel ebben nem panaszkodtak, nem is nyílt hiányként jelent meg: Isten magától gondoskodott róluk.
A tanítás egyszerű, mégis mindennapi munkát kíván. Az ember hajlamos aggódni, és úgy érezni, mindent neki kell megoldania. A bitáchon arra nevel, hogy tegyük meg, ami a mi részünk, de a szívünkben tudjuk: az igazi ellátás az Örökkévalótól jön. Ha bízunk benne, sokszor még azokról a dolgokról is gondoskodik, amelyeket mi magunk sem tudtunk volna előre kérni.
