A sóhaj sóhajt hoz, a hála áldást
Oberlander Báruch rabbi a ruzsini rebbe tanítását idézi: „A sóhaj sóhajt hoz, a köszönet köszönetet hoz.” A jiddis mondás szerint a krecht, a mély sóhaj újabb sóhajra vezet, míg a dank, a hála újabb okot teremt a hálára. Ez nem egyszerű lélektani megfigyelés, hanem mély hitbeli tanítás arról, hogyan viszonyul az ember az Örökkévalótól kapott életéhez.
A rabbi egy történettel magyarázza ezt. Volt egyszer egy gazdag ember, akinek sok mindene megvolt, mégis állandóan panaszkodott. Az égi válasz erre az lett: ha panaszkodik, meg fogja látni, hogy lehet rosszabb is. Elveszítette vagyonát, de tovább panaszkodott. Koldus lett, majd beteg, leprás, végül már járni és enni sem tudott. Minden egyes újabb állapotban a panasza maradt az első reakciója.
Egy ponton azonban megváltozott benne valami. Rájött, hogy bár mindent elveszített, egyvalamije még mindig megmaradt: az élete. Ekkor azt mondta: hála Istennek, legalább élek. Ez a fordulat nyitotta meg az áldást. Az égben mintha azt mondták volna: ha már örülni tudsz annak, amid van, megmutatjuk, mi az igazi öröm. Meggyógyult, újra tudott enni, járni, koldulni, majd végül a vagyonát is visszakapta.
A panasz beszűkíti az embert, és újabb hiányérzetet szül. A hála viszont megnyitja a szívet, és helyet ad az Örökkévaló áldásának. Ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem lehetnek fájdalmai vagy nehézségei, hanem azt, hogy még ezek között is keresnie kell, miért mondhat köszönetet. Aki hálát ad azért, amije van, annak az életében a hála maga is áldásforrássá válhat.
