Hányadik szóként mondjuk ki Isten nevét?
Oberlander Báruch rabbi Sávuot ünnepéhez kapcsolódva a birkát kohánim, a papi áldás különleges mélységére hívja fel a figyelmet. Ünnepnapokon a zsinagógában elhangzik a kohének áldása, és ennek szövegében egy finom, de nagyon beszédes részlet mutatja meg az Örökkévaló és a zsidó nép közelségét.
A rabbi egy ismert magyarázatot idéz: ha meg akarjuk érteni, ki áll közelebb Istenhez, az angyalok vagy a zsidó nép, nézzük meg, hányadik szóként mondják ki az Örökkévaló nevét. Az angyalokról a prófétai könyvekben azt olvassuk, hogy így dicsérik Istent: „Kádos, kádos, kádos, HáSém Cváot” – „Szent, szent, szent a seregek Ura.” Náluk az isteni név csak a negyedik szóként hangzik el, mintha háromszoros előkészület után jutnának el hozzá.
A zsidó nép mindennapi áldásaiban már közelebb kerül: „Báruch átá HáSém” – „Áldott vagy Te, Örökkévaló.” Itt az isteni név már a harmadik szó. Ez azt jelzi, hogy Izrael különleges közelségben áll az Örökkévalóval; nem kell olyan hosszú lelki előkészület, hogy megszólítsa Őt.
A papi áldásban azonban még magasabb szint jelenik meg. Az első vers így kezdődik: „Áldjon meg téged az Örökkévaló” – héberül a második szó már Isten neve. Ez az ünnepnapok különleges ajándéka: ilyenkor a kapcsolat még közelebbi, az Örökkévaló szeretete még erősebben mutatkozik meg Izrael felé.
Ez a szeretet nem puszta érzelem, hanem erőforrás az egész évre. A zsidó ember ebből merít erőt ahhoz, hogy a hétköznapokban is ragaszkodjon a Tórához, a micvákhoz, a kóser étkezéshez, a szombathoz és a jó cselekedetekhez. Az Örökkévaló szeretete közelséget ad, a közelség pedig felelősséget is.
