Szerénynek lenni nem azt jelenti, hogy hátralépünk
Oberlander Báruch rabbi a Nászo hetiszakasz egyik finom részletéből tanít az igazi szerénységről. A pusztai Szentély, a miskán felavatásakor minden nap más törzs fejedelme mutatta be az avatási áldozatot. Az első napon Júda törzséből Náchson ben Áminádáv hozta az áldozatot, de a Tóra megfogalmazása feltűnő: nem azt mondja róla, hogy „Júda fejedelme”, hanem csak azt, hogy Júda törzséből való volt.
A rabbi két magyarázatot idéz erre. Az egyik szerint Náchson olyan különleges ember volt, hogy akkor is őt illette volna az első áldozat bemutatása, ha nem lett volna törzsfejedelem. Különlegessége a Vörös-tengernél mutatkozott meg: amikor Izrael népe a vízhez ért, és az Örökkévaló azt parancsolta, hogy menjenek tovább, Náchson nem várt arra, hogy előbb látványosan kettéváljon a tenger. Elindult a vízbe, és csak akkor nyílt meg előtte az út, amikor már majdnem teljesen elmerült. Ha Isten azt mondja, menni kell, akkor menni kell – még akkor is, ha az ember előtt ott áll a tenger.
A másik magyarázat szerint a Tóra éppen Náchson szerénységét emeli ki. Ő nem a rangjával lépett elő, nem azt hangsúlyozta, hogy fejedelem, hanem úgy tekintett magára, mint aki csupán egy a sok közül Júda törzsében. Ez azonban nem jelentett önleértékelést. Amikor cselekedni kellett, amikor példát kellett mutatni a népnek, nem húzódott hátra.
Ez a tanítás nagyon fontos különbséget tesz a szerénység és a kishitűség között. A szerény ember tudja, hogy minden ereje az Örökkévalótól jön, ezért nem magát dicsőíti. De amikor feladata van, nem mondhatja, hogy „én senki vagyok”. Náchson példája azt üzeni: lehet valaki alázatos, miközben elsőként lép előre, ha Isten akaratát kell teljesíteni.
