Minden ima közelebb visz a Szentélyhez
Oberlander Báruch rabbi Tisá beÁv böjtje kapcsán a gyász és a remény kettősségéről tanít. Áv hó 9-én a jeruzsálemi Szentély lerombolását gyászoljuk, azt a veszteséget, amely közel kétezer éve meghatározza a zsidó nép történelmi és vallási emlékezetét. A böjt szerda este kezdődik, és másnap estig tart; ezen a napon nem eszünk, nem iszunk, nem fürdünk, nem élünk házaséletet, nem használunk élvezeti célú kenőcsöket vagy krémeket, és a gyász jeleként alacsonyan ülünk, a földön vagy ahhoz közel.
A nap lényege azonban nem pusztán a múlt fájdalmának felidézése. Azért gyászolunk, mert a Szentély hiánya ma is hiány. Azért böjtölünk és imádkozunk, mert kérjük az Örökkévalót: küldje el a Messiást, épüljön fel újra a Szentély, és váljon teljessé a megváltás. A rabbi hangsúlyozza: ha nem mondjuk ki Istennek, hogy ez hiányzik nekünk, nem várhatjuk, hogy megkapjuk.
Felmerülhet a kérdés: ha évről évre imádkozunk, és mégsem épült fel a Szentély, mi értelme újra kérni? A válasz több rétegű. Először is maga az ima is cél, mert az ember az ima által kapcsolatba lép az Örökkévalóval. Másodszor: nincs elveszett ima. Lehet, hogy nem pontosan abban teljesül, amit kértünk, hanem más formában kapunk segítséget, áldást, erőt. Ahogy a szülő sem mindig azt adja a gyermeknek, amit kér, de adhat helyette valami olyat, amire valóban szüksége van.
És van még egy fontos gondolat: a nagy kérések néha nem egyszerre teljesülnek. Minden ima hozzátesz valamit, minden Tisá beÁv közelebb visz a végső célhoz. Amikor a Szentély újjáépítéséért imádkozunk, nem hiába ismételjük a kérést: lépésről lépésre közeledünk hozzá. A próféták ígérete szerint ezek a gyásznapok egyszer örömnapokká válnak. Addig is kérjük, hogy ez legyen az utolsó böjt, és minél előbb épüljön fel újra a Szentély.
