A hallgatás is döntés: Bar Kámcá történetének tanulsága
Oberlander Báruch rabbi Tisá beÁv után a Talmud egyik legismertebb és legfájdalmasabb történetét idézi fel: Kámcá és Bar Kámcá esetét, amelyről a bölcsek azt mondják, hogy Jeruzsálem pusztulásához vezetett. A történet szerint egy ember nagy lakomát rendezett, és szolgáját elküldte, hogy hívja meg barátját, Kámcát. A szolga azonban tévedésből az ellenségét, Bar Kámcát hívta meg.
Amikor a házigazda meglátta őt a vendégek között, nyilvánosan távozásra szólította fel. Bar Kámcá könyörgött, hogy ne szégyenítse meg: felajánlotta, hogy kifizeti a saját ételét, majd a lakoma felét, végül az egész ünnepség költségét is. A házigazda mégsem engedett, és megszégyenítve kidobta. Bar Kámcá ezután úgy gondolta: mivel Jeruzsálem nagyjai, bölcsei is jelen voltak, és senki sem szólt közbe, hallgatásukkal jóváhagyták az igazságtalanságot. Végül a római császárnál feljelentette a zsidókat, és a történet a Szentély pusztulásához vezető folyamat részévé vált.
A rabbi hangsúlyozza: a Talmud tanítása szerint nem pusztán az ellenségeskedés volt a tragédia gyökere, és nem is csak az, hogy valakit nyilvánosan megszégyenítettek. A legsúlyosabb pont az volt, hogy a jelenlévők hallgattak. Amikor az ember igazságtalanságot lát, nem mondhatja, hogy neki semmi köze hozzá. A csend ilyenkor nem semlegesség, hanem könnyen jóváhagyásnak számít.
Tisá beÁv gyásza ezért gyakorlati erkölcsi feladatot is ad: érzékenyebbnek kell lennünk mások megszégyenítésére, a jogtalanságra, a közösséget mérgező viselkedésre. A böjt után következő Sábát Náchámu, a vigasztalás szombatja azt üzeni, hogy a vigasz nem felejtést jelent, hanem javítást. Akkor közeledünk a végső vigasztaláshoz és a Szentély újjáépítéséhez, ha nem maradunk némák ott, ahol az igazságnak szólalnia kell.
