Tanítani az utcát, nem átvenni az utca hangját
Oberlander Báruch rabbi a Beháálotchá hetiszakasz egyik különös kifejezéséből indul ki. A Tóra arról beszél, hogy a nép a sivatagban húst kívánt, és újra panaszkodni kezdett: „Ki ad nekünk húst enni?” A történetben szerepel egy csoport, amely mohó vágyakozásba esik, és magával sodorja Izrael fiait is. A rabbi rámutat: itt nem a korábban megszokott érev ráv, „kevert népség” kifejezés áll, hanem az ászáfszuf, amelyet a Herz Biblia is mindenfelől összegyűlt népségként, csőcselékként értelmez.
Ez a szóváltás nem véletlen. Az érev ráv Egyiptomból csatlakozott Izraelhez, de eleinte kívül állt a törzsi rend világán: nem tartozott egyik törzshöz, egyik táborhoz sem. Most azonban a Tóra olyan kifejezést használ, amely azt sugallja, hogy ez a csoport már „összegyűlt”, beépült, hatást gyakorolt a népre. Nem ők tanulták meg Izrael fiainak útját, hanem rossz vágyaikkal, panaszkodó hangjukkal, méltatlan viselkedésükkel ők kezdték formálni Izraelt.
A tanítás ezért a környezet hatásáról szól. Az ember nem élhet burokban, találkozik másokkal, barátkozhat mindenkivel, jelen van a világban, az utcán, a mindennapi életben. A kérdés az, hogy milyen irányba hat ez a kapcsolat. A rabbi gyerekkori emlékként idézi fel édesapja figyelmeztetését: ne beszéljen úgy, „mint az utcán”. Vagyis a külső világ stílusát, durvaságát, értékrendjét nem kell beengedni a saját otthonunkba, beszédünkbe, lelkünkbe.
A zsidó ember feladata éppen fordított: ahol megjelenik, ott példát kell mutatnia. Nem lenézéssel, nem elzárkózással, hanem tartással. Mutassa meg, hogyan viselkedik egy ember, egy vallásos ember, egy zsidó: hogyan beszél, hogyan kér, hogyan kíván, hogyan uralkodik vágyain. A sivatagi történet figyelmeztetés, hogy a közösség lelki hangulatát könnyen elviheti egy rossz minta. Ezért kell tudatosan élni: tanítani az utcát, nem átvenni az utca hangját.
