A rabbi válaszol

Peszáchi hálél: hol, mikor és áldással vagy anélkül?

Peszách alkalmából egy, a magyarországi zsinagógai közösségekben régen sok vitát generáló háláchikus kérdést vizsgálunk meg. Ez pedig a peszách esti Hálélima.

Dávid király hálaimája

Minden zarándokünnepen a reggeli, sáchárit ima végén elmondjuk Dávid király hálaimáját, a Hálélt (113–118. zsoltár; Sámuel imája – Zsidó imakönyv 329–333. oldal), ezzel fejezve ki az ünnep kapcsán érzett örömünket és hálánkát. Peszáchkor azonban nem csak a reggel hangzik el a Hálél, hanem elmondjuk a széder során is. Ezzel külön hálát adunk az Örökkévalónak, amiért kivezetett bennünket Egyiptomból. A Hálélre azután került sor, hogy elbeszéltük az egész hágádát és a kivonulás részleteit (Peszáchi Hágádá 32. oldal).

Csakhogy mire a hágádá végére jutnánk, az emberek éhesek, ezért a népi legenda szerint talmudi bölcseink úgy rendelkeztek (Pszáchim 116b.), hogy csak a Hálél első két fejezetét olvassuk a vacsora előtt, a második részét (uo. 44–50. oldal) azután, hogy jóllakunk és elmondtuk a bencsolást, az asztali áldást. A két rész különválasztásának az a valódi oka, hogy ezek tartalmilag elkülönülnek (lásd Széder hááruch 105:15.), az első rész az egyiptomi kivonulásról, a második a jövőbeni, messiási megváltásról szól.

Áldás a Hálélra a Hágádában

Azonban felmerül egy háláchikus kérdés, mégpedig az, hogy hogy mondjuk el a széder során a Hálélre mondandó áldást? A középkorban még voltak erről különböző vélemények és szokások (Széder hááruch uo. 13.). Voltak, akik külön áldást mondtak a Hálél első részére az evés előtt, és egyet a második részre, az evés után, míg voltak, akik csak egy áldást mondtak a Hálél kezdeténél. Azonban az idők során elfogadottá vált, hogy egyáltalán nem mondunk rá áldást, arra hivatkozva, hogy a Hálél itt szerves része a hágádának, és nem önálló hálaadásként szerepel, illetve azért, mert nem egyszerre mondjuk el az egészet (lásd Sulchán áruch RSZ 473:47.; Hágádá slémá 139. oldal végén).

Hálél a zsinagógában

Párhuzamosan ezzel voltak, akik a szédert megelőző esti ima végén a zsinagógában elmondták a teljes Hálélt, az elején és a végén mondandó áldásokkal együtt. Részben azért alakult ki ez a szokás, hogy ha már a szédernél nem mondunk áldást, akkor legalább előtte a zsinagógában mondjunk (Tur OC 473. fejezet végén). Más magyarázat szerint az olyan laikusok kedvéért mondják el a Hálélt ilyenkor, akik maguk nem tudják elmondani azt, így legalább a zsinagógában hallhatják (Toszeftá, Pszáchim 10:5.). A harmadik magyarázat a Zsoltárokban írtakra hivatkozik, mint írva van (34:4.): „…és magasztaljuk együtt a Nevét!”, ezt pedig a zsinagógában tudjuk teljesíteni (Mászechet Szofrim 20:9.).

A szefárd és az áskenáz szokás

A Sulchán áruchban (OC 487:4.) Joszéf Káro rabbi (1488–1575) megörökítette a szefárd szokást: „Peszách első estéjén elmondjuk az egész Hálélt közösségben, szép dallammal, áldással a Hálél elején és végén. És ugyanígy teszünk külföldön az ünnep második estéjén”. A krakkói Mose Iszerlsz rabbi (a RöMÁ, 1530–1572) az ehhez fűzött kommentárjában az írja: „ez nem a mi szokásunk, mert mi egyáltalán nem mondunk este a zsinagógában Hálélt”. Ugyanis az askenáz szokás szerint se áldást nem mondanak a széder során, se Hálélt nem mondanak a zsinagógában.

Az ÁRI, a híres cfáti kabbalista, Jichák Lurjá rabbi (1534–1572) véleménye az, hogy a Kabbala alapján mindenképpen el kell mondani a zsinagógában áldásokkal a Hálélt (lásd Minhág ávoténi böjádénu 2. kötet 385–387. oldal). Főleg ez az oka annak, hogy részben megváltozott az aksenáz szokás, mert sok közösség bevezette a Hálél mondást a zsinagógában. Az összes hászid irányzat is ezt a szokást követi (lásd az Álter rebbe imakönyve; MÁB uo. 388. oldal).

Kiabált-e a RöMÁ?

Az előzőekben tárgyalt változás, az esti zsinagógai Hálél bevezetése sok helyen vitát eredményezett. Mesélik, hogy Snéur Zálmán rabbi, az első Chábád rebbe Vilnában tartózkodott Peszáchkor és az ima végén, amikor a közösség elment, a hászidokkal a zsinagógában maradt és elmondták a Hálélt. Másnap a sámesz felháborodottan kérte számon a hászidokat, hogy hogyhogy ilyen dolgot tettek, a rabbi pedig rájuk kiabált: „hogyan mertetek ilyesmit csinálni, amikor a RöMÁ azt írja, hogy ez nem a mi szokásunk?!”. Erre az Álter rebbe azt mondta: „Rabbi úr, honnan tudja, hogy a RöMÁ ezt kiabálva mondta? Lehet, hogy megtört szívvel, hogy sajnos ez nem a mi szokásunk” (egy másik forrás szerint így: könnyek gyűltek a szemébe és sóhajtva írta le, hogy ez nem a mi szokásunk) (MÁB uo. 388–389. oldal).

A cánzi rebbe és szépapám hászid unokái

Magyarországon is sok vita volt erről. A családi hagyomány szerint, amikor szépapámát, Grünwald József (1800?–1870) volt jánosházi rabbit Gálszécsen (ma Sečovce, Szlovákia) akarták felvenni rabbinak, akkor a helyi hászidok, akiket zavart, hogy a leendő rabbi nem hászid, elmentek Halbertstam Chájim rabbi (1797–1876), a cánzi rebbéhez, hogy megvitassák vele a helyzetet. A cánzi rebbe azt mondta, hogy nem baj, hogy nem hászid, nagyon jó és tudós rabbi, érdemes őt kinevezni. Így is történt, haláláig ott volt rabbi. Ám az első peszáchkor este, amikor a hászidok Hálélt akartak mondani, szépapám nem engedte meg nekik. Erre a hászidok visszamentek a cánzi rebbéhez elmondani, hogy jártak a „jó rabbival”. A cánzi rebbe azt mondta: „Nem baj, nem baj, az unokái már haszidok lesznek és mondanak majd Hálélt”. Így is történt: dédnagyanyám testvérei, Grünwald Mózes (1853–1910) huszti rabbi, Grünwald Eliezer Dávid (1867–1928) szatmárnémeti rabbi és velük a család nagyobb része haszidok lettek és követik a Hálél mondás szokását mind a mai napig. Érdemes megjegyezni, hogy már a fia, üknagyapám, a csornai Grünwald Ámrám (1831?–1870), aki bár még nem volt hászid, mégis ezt a szokást követte azzal a kompromisszummal, hogy áldás nélkül mondta a zsinagógában is a Hálélt (amiről a fent említett fia, a huszti rabbi is tanúskodik, Árugát háboszem responsumának OC 145. fejezet végén).

A magyar szokás sok helyen megváltozott

Grünfeld Simon (1860–1930) a híres bűdszentmihályi (ma Tiszavasvári) rabbi azt írja a magyarországi zsinagógákban mondott esti Hálélról (MáHáRSáG responsum 1. kötet 30. fejezet): „sok helyen követik ezt a szokást, még ott is, ahol az askenáz rítus szerint imádkoznak, mégis elmondják a Hálélt áldással. Így volt ez Huszton, még a mesterem, Sik Mózes rabbi [1807–1879] idejében is, és Dunaszerdahelyen, Aszód Jehudá rabbi (1796–1866) idejében is, és ez a szokás nálunk, a mi városunkban is, annak ellenére, hogy a zsinagógában askenáz rítust követjük, peszách mindkét estéjén mondunk Hálélt áldással”. Ez volt a szokás Ungváron, Pakson, Kassán és még sok más helyen is (Nité Gávriél – Peszách 2. kötet 61:2.; MÁB uo. 390. oldal). Azonban Csornán és Nagymartonban azt a kompromisszumot vezették be, hogy nem a nagyzsinagógában mondták el a Hálélt az első estén, hanem átmentek a bész-medresbe, a tanházba, és ott mondták el (Árugát háboszem uo.). Nagymartonban a második estén egyáltalán nem is mondtak már Hálélt (MÁB uo.).

Egy másik elterjedt kompromisszum az volt, hogy csak a záróima és az utolsó kádis után mondták el a Hálélt. Zuse Kinsztlicher rabbi, kifejezetten magyar szokásokat bemutató Luách Chodes Böchodso Köminhág Erec Hágár című naptárában csak ezt a szokást idézte fel: „voltak helyek, ahol később bevezették [a Hálél mondását], általában az ima befejezése után”. Én is így csináltam a Vasváriban, amikor még sokan voltak a közösségben, akik az askenáz rítust követték.

De ez nem jelenti azt, hogy mindenhol átálltak a Hálél mondására. A Kazincy utcai ortodox zsinagógai szokások között kimondottam szerepel, hogy „Nem mondanak Hálélt a zsinagógában peszách [első] estéken” (Luách Chodes Böchodso… 5760 84. oldal). A hatvanas években botrány is kerekedett abból, hogy Weisz Mose (Márton, 1904–1982) hitközségi rabbi az esti ima befejezése után átment a Király utcai Pólisi Sülbe, és ott velük elmondta a Hálélt. Erre összeült a vezetőség és egy nagyon viharos ülés során erősön kifogásolták ezt a lépést, mivel az nem egyezik a hitközség szokásával (barátom, Brach Naftuli, Florida, visszaemlékezése nyomán).

Kóser és boldog peszáchot kívánok mindenkinek!

Oberlander Báruch