Szukká kiállítás Williamsburgban Gyerekkorom Szukkotjainak egyik különleges élménye volt a látogatás, amit Fleishman Slomó Gávrielnél tettünk. A dunaszerdahelyi származású tanító sátrát megnézni már önmagában élmény volt, mivel azt mindenféle gyönyörű és érdekes dologgal díszítette fel. Ezen kívül egy nagy udvarban volt egy szukkoti kiállítása, minden fajta szukkák, amit csak el ehet képzelni. Mint tanárember mindig ott járkált a gyerekek között, és boldogan magyarázta nekik a tudnivalókat, felidézve nekik mindazt, amit achéderben tanultak a szukká építés szabályairól. Ilyenkor szokta idézni a Talmudból (Szukká 2a.), hogy „Olyan szukká, ami magasabb, mint 20 ámá (kb. 10 m), az nem kóser, se az, ami alacsonyabb 10 tefachnál (80 cm), és aminek nincs legalább három fala, és az olyan, amiben több a nap, mint az árnyék, ezek mind nem kóserek.” Az udvaron pedig ott volt felépítve egy 10 méteres szukká, emlékszem, alig láttuk a tetejét, aztán törökülésben beült egy 80 centiméter magas szukkába, bemutatva, az mekkora. Ezt mind azért tette, hogy vizuálisan mutassa be nekünk mindazt, amit tanultunk korábban. Emlékszem azt, mondta, biztosan, tanuláskor csodálkoztunk, mi ez a sok furcsa, nem mindennapi szukká, amiről a Talmud szól. És hozzátette ilyenkor, hogy „a II. világháborúban mind ilyen szukkákat használtunk!” Neki a Holokauszt emlékéhez tartozott ez a sokféle szukká.

A „bolond” rabbi szukkája

Mesterem, Grünwald József (1905-1984) így emlékezett vissza a munkaszolgálatban töltött szukkotokra (Vájágéd Jáákov, III. kötet, Előszó, 11. oldal): „Mintha egy nagy kincset találtunk volna, olyan nagy volt az örömünk Szukkotkor, amikor tudtuk teljesíteni a szukkának a micváját a sátorral, amit építettünk éjszaka, csendben, elrejtve egy eldugott sarokban”. Ugyanitt említ egy másik fajta szukkát is, amit napközben használtak: „kint a mezőn, ahol dolgoztunk félünnepkor, találtunk mély gödröket, amit készítettek a katonáknak, hogy onnan lőjenek, vagyis lövészárkokat. Összeszedtünk szalmát, letakartuk a gödröket szukká céljából, boldogan bemásztunk és teljesítettük, amit Dávid király mond a zsoltárban (130:1.): »mélységből kiálltok hozzád Istenem« és ettük a durva fekete kenyeret, de a szánkban, a micva miatt, az mézédes volt.”

Szemtanúk kiegészítik ezt a történetet (Liflétá gdolá 125–126. old., Toldot Báál Vájchi Joszéf 1. kötet 356–357. old.), azzal, hogy a rabbi már napokkal korábban szólt néhány zsidónak, hogy amikor jönnek vissza a munkából, rakjanak minél több szalmát a zsebükbe, hogy legyen elég a szukkának. Az ünnep egyik estéjén, pont, amikor a rabbi kijött az elrejtett sátorból összetalálkozott egy őrrel, aki megkérdezte, hogy honnan jön, hová megy?! A rabbinak, aki félt, hogy felfedezik a szukkájukat, muszáj volt valamit felelni. Végül hirtelenjében úgy tett, mintha bolond lenne, és össze-vissza kezdett beszélni. Az őr első dühében majdnem lelőtte, aztán, mondván bolond a rabbi, elküldte. Nekünk, a diákjaink később azt mesélte a lövészárokban készített szukkáról, hogy biztos, amikor a Talmud azokat a kicsike szukkákat tárgyalta, rájuk gondolt!

Meisels rabbi szukkája

Meisels Cvi Hirs váci dáján (1902-1974) Mökádsé HáSém című responsum könyvének első kötetében (Sáár máchmádim 10. fej.) leírja, hogy sikerült neki Auschwitzban szukkát építenie. Mint írja, felkereste azokat a zsidókat, akik padok és ágyak összeállításán dolgoztak, és kért tőlük pár lécet. A tetejét leborított növényekkel, és készen állt a szukkája. „De ebben ülni életveszélyes volt, mert az SS állandóan figyelt. Ha elkaptak volna valakit enni a szukkában, aki nem ott dolgozott azon a helyen, ahol ezeket az ágyakat építették, azt agyonverték. Így kapták el az én drága fiamat, Zálmen Leibet, isten éltesse sokáig, amikor épp a szukkában evett. Csoda hogy életben maradt a testére és a fejére mért durva ütések után. De ebből is lehet látni, hogy a zsidók mennyire önfeláldozóak voltak, még a rémületes haláltáborokban is Isten micváinak a teljesítéséért.”

Kidus Auschwitzban

Esther Farbstein a Böszéter hámádrégá (511-512 old.) című könyvében idézi Dávid Jizráél tanúvallomását, aki további részleteket közölt Meisels rabbi szukkájáról. Az akkor tizenöt éves szatmárnémeti fiú egyik feladata volt az ételosztásban való segítés, ezért volt neki kulcsa ahhoz a helyiséghez, ahol éjszaka elő volt készítve az étel. Ő egyik éjjel arra riadt fel, hogy valaki megrázza a vállát:

– Gyerek, gyerek, szeretnék valamit kérni tőled!  – mondta az ismeretlen, aki Dávid Jizráél kérdésére a váci dájánként azonosította magát. „Nem ismertem őt, úgy nézett ki, mint az összes többi auschwitzi rab, de amikor hallottam, hogy ő egy dáján, akkor tudtam, hogy tisztelettel kell vele bánni, mert engem így neveltek.” Kérdésére a rabbi elmondta, hogy szukkotra épített egy sátrat és most szeretné, ha segítene neki szerezni két darab kenyeret, hogy tudjon az előírásoknak megfelelően azokra kidust csinálni, és elmondani a szukkában való étkezés áldását (lésév bászukká). A rabbi hangsúlyozta, hogy nem akarja az egész kenyeret megenni, épp csak annyit, amennyivel teljesíti a sátorban való étkezés micváját.

„Az elején nem akartam elhinni neki, hogy egy valódi szukkáról van szó – szukká Auschwitzban?! De ő pontosan elmagyarázta, hol és hogyan építette. Próbáltam megértetni vele, hogy nem tudok neki segíteni, de ő megmakacsolta magát.” Dávid Jizráél végül kötélnek állt, mégpedig azzal a feltétellel, hogy a rabbi beengedi őt a szukkájába, hogy ő is mondhasson áldást. „A rabbi próbált engem lebeszélni erről, azt mondta, hogy ne veszélyeztessem az életemet, én még fiatal vagyok, és nekem élnem kell. De én nem engedtem. Így elértem azt, hogy elmentem vele a szukkába, amit készített. Elmondta az esti imát, én pedig utána, aztán pedig mondott kidust a bárcheszre és megígérte nekem, hogy a micva érdemében majd fel fogunk szabadulni. Higyjétek el, hogy ez a Szukká kóserebb volt, mint Mózes mesterünk szukkája!”

Farbstein zárásként (52. old.) elmeséli a történet végét is. 1960-ban Dov Jizráél sikeres üzletember volt Venezuelában, ahol családjával élt. Egy nap az egyik barátja meghívta egy fogadásra, amit egy chicagoi rabbi tiszteletére rendezett. A rabbi, egy holokauszt túlélő, nagy, tiszteletet parancsoló szakállal próbálta beszédével az egybegyűltek a nagyünnepekre hangolni. Többek között elmesélte nekik, hogy még Auschwitzban is megfújta a sófárt, sőt szukkát is épített: „Tudják, a priccsek között állítottam fel egy szukkát és ott volt egy magyar zsidó fiú, aki segített nekem a lésév bászukká áldást elmondani a kenyérre, amit adott hozzá. Meg is írtam ezt a történetet a könyvemben”. Dávid megdöbbenve hallotta ezt, és remegni kezdett – ez az a váci dáján, aki akkor teljesen másként nézett ki?! Alig bírta kivárni a történet végét. Végül odalépett a rabbihoz: „Rabbi, az a gyerek, az én vagyok! Én vagyok az a zsidó gyerek, aki hozott neked kenyeret Auschwitzban a szukkába!”

A megindító találkozó után a rabbi elővette a könyvét és dedikálta neki a következő szavakkal (lásd a fotót): „Együtt voltunk a Soá idején Auschwitzban, az 5704. évben és együtt ültünk a szukkában, amit én építettem ott és még a sófár hangját is tőlem hallottad!”

Kóser-e a priccs-szukká?

1944 nyarán Auschwitzban több barakkból is kidobták a priccseket, hogy legyen hely a Magyarországról elhurcolt sok százezer zsidónak, és azoknak, akiket a lengyelországi Łódz-i gettó felszámolásakor deportáltak. Ezeket a kidobott priccseket használták később, hogy titokban szukkát építsenek belőle. Ehhez kitörték a két emeletet, és a kiszakított léceket a keret oldalára erősítették, aztán még a tetejére is tettek léceket (szchách) így készült el a szukkoti sátor. A prágai Szináj Ádler rabbi (szül. 1928), az izraeli Ásdod városának későbbi főrabbija könyvében (Dvár Szináj – Sáálot bögáj cálmávet 24. oldal) erről a bizonyos, priccsből készült szukkára visszaemlékezve felidézi azt a három dilemmát, ami a sátorral kapcsolatban felmerült benne ott Auschwitzban.

Első kérdése az volt, hogy ezek a lécek, amiket a sátrat borított szchách gyanánt használtak, vajon kóserek voltak-e erre a célra? A kérdés magyarázataként idézi a következő háláchát (Sulchán áruch, Orách Chájim 629:2.), hogy csak olyasmivel lehet a szukkát lefedni, ami a földből termett, de nyers anyag, vagyis, ha ezt már átalakították akármilyen tárggyá, akkor nem használható. A Sulchán áruchpéldának történetesen éppen azt hozza példának, hogy nem használhatóak olyan lécek, amikből ágyat csináltak. Eszerint ezek a lécek, akkor is, ha már szétszedték az ágyat, rabbinikus tilalom alá esnek amiatt, mert félő, hogy valaki, aki látja, hogy ezeket a léceket szabad használni, végül az egész ágyat használná. Ez a háláchá tehát egyértelműen vonatkozik a fent említett priccsekre. Ennek ellenére azok mégis kósereknek tekinthetőek egy másik háláchá alapján, mert az is van írva a Mágén Ávrahámban (uo. 22.), hogy kényszerhelyzetben a bölcsek megengedték a korábban mást célt szolgáló alapanyagok használatát. Mivel ők Auschwitzban nem tudtak szerezni más alapanyagot a sátor lefedésére, ezért a szukká kóser volt, és még áldást is lehetett mondani rá.

Adler rabbi másik problémája szerint a háláchá azt mondja (uo. 640:4.), hogy, aki szenved a szukkában, az fel van mentve ez alól a micva alól, és olyan szukká, amiben félnek aludni (vagyis benne lenni szenvedés), az nem alkalmas evésre sem. Mivel a haláltáborban szigorúan tilos volt éjszaka a barakkból kilépni, így elvileg napközben sem lehetett volna alkalmas ez a szukká micva céljára. Azonban azt is mondja a Sulchán áruch (Römá uo.), hogy csak akkor van felmentve a szukkában lakás micvája alól az, aki szenved tőle, ha, amikor kimegy a szukkából, már nem fog szenvedni. De ha továbbra is szenvedni fog, akkor egyen a szukkában – teszi hozzá a Sulchán áruch. „Auschwitzban minden pillanatban féltettük az életünket az SS kezei között. Igaz, hogy a sátorban enni nagyobb félelem volt, de azon kívül is megmaradt a rettegés, így az nem lehetett ok a szukká micvája alóli felmentésre” – teszi hozzá Adler rabbi.

Harmadik felvetése a priccsekből készült sátorral kapcsolatban az, hogy a Tórában az áll (3Mózes 23:42.), hogy „Sátrakban lakjátok hét naponát”. A Talmud (Szukká 28b.) erről elmagyarázza, hogy ezen hét nap alatt ki kell vonulni a rendes lakásból és be kell költözni a szukkába. „Szerintem a haláltábor nem minősíthető lakhelynek, így onnan nem kell kivonulni egy szukkoti lakhelybe. Ez inkább ahhoz a háláchához hasonlít (uo. 640:8.), hogy azok, akik egy micva ügyében úton vannak, fel vannak mentve a szukkában lakás alól, mert nem tartózkodnak [állandó] lakhelyen. De talán az első éjszakán, amikor szigorúbb kötelezettség az ember számára a szukkában lenni (lásd uo. 639:5.), talán akkor kellett volna ott enni. Én magam csak az utolsó napon voltam ebben a szukkában, és ahhoz a szokott imához, amivel elbúcsúzunk a szukkától, hozzá tettem még egy imát arról, hogy remélem, következő évben kóser szukkában tudok majd ülni…”.

Adler rabbi fejtegetésével kapcsolatban számomra nem egyértelmű, hogy azért nem ment be a szukkába, mert fenntartásai voltak a kóserságával kapcsolatban, vagy azért, mert volt alkalma. Ha csak a kósersággal kapcsolatos gondjai miatt maradt távol, az abból a szempontból nem érthető, hogy egy olyan szukká, aminek a kóserságához kétségek férnek még mindig jobb, mint teljesen kihagyni a szukkában ülés micváját.

Szukká építés felsőbb parancsra

Fränkel David Slomohoz (1903-1945), Berettyóújfalu dájánhoz egy különös és némileg érthetetlen kérdéssel fordult egy munkaszolgálatos azzal kapcsolatban, hogy lehet-e használni egy olyan szukkát, amit szukkot első napján, az ünnepi munkatilalom megszegése árán építettek (Böér Dávid responsum 23. fejezet). „Az egyik munkaszolgálatos azt a kérdést tette fel, hogy szukkot első napján a parancsnok arra kötelezte őt, hogy építsen kóser szukkát – vagyis, hogy szedje le egy épületről a tetőt és takarja le kóser szchách-hal.  Aztán kötelezte őket, hogy ott egyen, igyon és aludjon. A kérdés az volt, hogy teljesítették-e a szukká micváját, és szabad-e erre áldást mondaniuk?”

A kérdés teljesen érthetetlen, miért volt ez a parancsnok kívánsága, hogy építsenek szukkát és egyenek ott? Szerintem, valószínűleg észrevette a parancsnok, hogy a vallásos zsidók az ő századában nem nagyon esznek a szukká hiánya miatt, és tartott attól, hogy elgyengülnek és nem fognak tudni dolgozni – ezért kötelezte őket egy szukká felállítására az ünnep kellős közepén.

Fränkel rabbi válaszában hosszasan előadja az érveit, amivel megengedi a szukká használatát. Ebből kiderül többek között, hogy valójában a munkaszolgálatos a sátor építésével nem szegett ünnepet, mert kényszer alatt cselekedett és az életét mentette ezzel, ami pedig egy micva.

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.