Kérdés: Szabad-e fogyasztani vészhelyzet esetén a kitnijotot, ami csak rabbinikus tilalom alá esik?

Válasz:

Források a 19. századból

A téma elsődleges forrása Ávrahám Dan-zig rabbi (1748-1820), Chájé Ádám című könyve (127:1.), amiben így fogalmaz: „Kényszerhelyzetben, amikor az embernek nincs mit ennie, csak nagyon nehezen, szabad főzni hüvelyeseket. De ha lehet, tar-tózkodjon a rizstől és a kukoricától, mert ezek nagyon hasonlítanak a gabonához.”

Kortársa, a Chátám Szoférként is ismert, híres Schreiber-Szofér Mose pozsonyi rabbi (1762-1839) arról ír 1810-ben (Chátám Szofér responsum, Orách Chá-jim 122. fej.), hogy valahol Franciaországban, ahol a zsidó katonákat nem tudták ellátni peszáchi étellel, úgy rendelkeztek, hogy szabad kitnijotot enniük. A pozsonyi rabbi helyeselte ezt a döntést, azonban kikötötte, hogy használat előtt ezeket forrázzák le. Így, ha keveredett is esetleg bele gabona, a forrázás megszünteti annak a lehetőségét, hogy abból kovász képződjön, így az az eljárás után már biztosan nem fog megkelni (lásd SÁ uo. 453:5.).

Később, az 1817-es éhínség idején ismét kérdezték erről a témában, annak kapcsán, hogy korábban egy másik rabbi úgy döntött, a kukoricát is „gabonának” lehet számítani, és így szabad belőle készíteni maceszt. Ezt azonban a Chátám Szofér (uo. 121. fej.) elveti, véleménye szerint nem számít gabonának, nem lehet micva céljára használható maceszt készíteni belőle.

Azonban, mivel nagy volt az éhínség, megengedte, hogy egyenek az emberek abban az évben kitnijotot. Kikötötte azonban, hogy ne sima kenyeret süssenek a kukoricából, hanem macesz formájút, a ma-ceszsütés előírásait követve (18 percen be-lüli sütés stb.), nehogy valaki azt higgye, lehet gabonából készült kovászos kenyeret is enni. Azonban ez nem lesz valódi ma-cesz, így nem alkalmas arra, hogy a Széder estén a macesz fogyasztásának micváját ezzel teljesítsék. Ezért megkülönböztetésként készítsék vastagabbra, mint szokás, hogy meg lehessen az igazi macesztól különböztetni, nehogy valaki Széderen használja micvára.

Röplapok az I. világháború idején

Tovább haladva az időben, legközelebb Magyarországon az I. világháború idején merült fel tömegesen ez a probléma. Ekkor a fent említett Chátám Szofér unokája, az 1944. június 12-én, 96 éves korában, Auschwitzban meggyilkolt, Szofér-Schreiber Simon egri rabbi foglalkozott a kérdéssel. Először a Központi Országos Ortodox Iroda rabbijaihoz fordult, hogy engedjék meg peszáchra a kitnijot fogyasztását. Mivel ők ebbe nem egyeztek bele, ezért röplapot készíttetett és országszerte terjeszttette azokat. A több ezer példányban kiadott szórólapon azt a döntését hozta nyilvánosságra, hogy abban az évben szabadkitnijotot enni és jóllakni vele – és „ő vállalja ezért a felelősséget”. Döntésében valószínűleg nagyapja fentebb említett véleményére támaszkodott, azonban vele ellentétben nem támasztott semmilyen kikötést a fogyasztást illetően. Mindezekről fia, Szofer Ábrahám rabbi (1897–1982) számolt be (Bét Hábchirá a Ktubot traktátushoz, Jeruzsálem 1947, Előszó, 8. oldal).

Amikor nagyon drága a krumpli

1942-ben, peszách előtt a viski rabbi, Weisz Simon foglalkozott a kérdéssel. Weisz rabbi, aki később maga is mártírhalált halt, miután 1944 júniusában Birkenauba deportálták, a nem messze lévő Huszt város rabbijához fordult kérdésével, miszerint „nagyon kevés macesz áll rendelkezésre, a krumpli pedig borzasztó drága, nem lehetne-e megengedni a kitnijot fo-gyasztását?”. Grünwald Jehosuá (1909-1969) huszti rabbi Cheszed Jehosuá című responsum könyvében (1. kötet 17. feje-zet) publikálta akkori válaszát, amiben arról ír, hogy alig talált olyan forrást, aki korlát nélkül engedi a fogyasztást, „és ha korlá-tokat szabnánk neki, akkor már nem volna nagy segítség az embereknek”. Az egyetlen, aki korlát nélkül megengedi, az a korábban már említett Chajé Ádám, de a harmadik Lubavicsi Rebbe, Schneerson Menáchem Mendel rabbi (1789–1866) a Cemách Cedek című responsum könyvé-ben (Orách Chájim 56. fejezet) ezt elutasí-totta.

Véleménye szerint, ha máskor tartottunk attól, hogy a kitnijotot összekeverik a gabonával, akkor most még inkább oda kell erre figyelni. Külön kiemelte a „magyar rizs” néven ismert, jó minőségű hántolt búzát, ami teljesen úgy néz ki, mint a rizs, ezért semmiképp nem szeretné ezt megengedni.

Írása végén így számolt be az eseményekről: „Hála Istennek, hogy eltelt az ünnep és bár a szegénység a zsidó házakban borzasztó volt, mégsem nyúlt senki kitnijothoz.” Beszámolt továbbá arról, hogy az ünnep alatt munkaszolgálatosok keresték meg azzal, hogy, ha nem ehetnek kitnijotot, akkor chomécevésére fogják kényszeríteni őket. „Ilyen körülmények között biztosan lehetett volna engedni, de hála Istennek villámgyorsan összegyűjtöttek nekik elég krumplit [a közösség tagjai], így már megkönnyebbültek és volt mit enniük”.

A felszabadulás után

Pest 1945. január 17-én szabadult fel, nagyjából 2.5 hónappal Peszách előtt. Borzasztó nagy volt a pusztítás, rombolás, hihetetlen nagy hiány volt ételből, pláne kóser ételből.  Ez Peszách előtt még jobban felerősödött, az emberek éheztek. A pesti ortodox bét dint ekkor Welcz Jiszráél rabbi (1887–1973) vezette, és ő volt az, aki a kitnijot fogyasztá-sának engedélyezése mögött állt.

Ennek nem találtam sehol írásos forrá-sát, azonban édesapámtól, Oberlander reb Mordecháj Árontól (1927–2010) hallot-tam többször is, hogy milyen volt ez az időszak. Tőle tudom, hogy ekkor megenged-ték a kitnijot fogyasztását. Nem mesélte, hogy szabtak volna bármilyen korlátot ennek az engedélynek.

Két évvel később Bécsben megkérdezték az Izrael Ábrahám Méir rabbit (1918–2000?), aki korábban Bánffyhunyadon volt jesivavezető, hogy szabad-e kitnijotot fogyasztaniuk az osztrák menekülttáborokban élőknek. Ő ezt akkor, 1947-ben eluta-sította, mondván inkább csatlakozik a táborokban élő rabbik véleményéhez, akik megtiltották ezt (Vájáán Ávrahám res-ponsum 56. fejezet).

Krumpliliszt és napraforgóolaj

Van két olyan élelmiszer alapanyag, ami különösen sok kérdést vetett fel a magyarországi zsidóságban még a háború előtti időkben is. Ezek a burgonyakeményítő, ismertebb nevén a krumpliliszt és a napraforgóból készült olaj.

A rabbinikus irodalomban először Magyarországon 1906-ban hozta fel a kérdést Grünwald Eliezer Dávid rabbi (1867-1928), dunaszerdahelyi dáján, dédnagyanyám testvére. Egy üzemből arra kérték fel, hogy a bét din adjon kósersági engedélyt az általuk gyártott krumplilisztre. Grünwald rabbi a kérdéssel bátyjához, Grünwald Mózes (1853-1910), huszti rabbihoz fordult.

Ő válaszában azt írta (Árugát Hábo-szem responsum, Orách Chájim 124. fej.), az otthon készült krumpliliszt igen elterjedt még a legistenfélőbb családokban is, és használata Peszáchkor valójában megengedett. Ám a gyári előállítás esetében inkább a tiltás felé hajlott, mivel a késztermék nagyon hasonlít a valódi gabonaliszthez, és félő, hogy összekeverik őket. További tanácsért Winkler Mordecháj Léjb (1845-1932) mádi rabbihoz fordult. Válaszában Winkler rabbi megengedte a krumpliliszt gyártását (Lvusé Mordecháj responsum, Orách Chájim 1:127. fej.).

Később ugyancsak engedélyezte Grünwald Mózes rabbi tanítványa, Kinstlicher Cvi (1871-1965) szebeni rabbi (Beér Cvi responsum, I. kötet 16. fej.), és Moshe Feinstein rabbi (1895-1986) is (Igrot Moseresponsum, Orách Chájim 3:63. fej.). A rabbik döntő többsége azért engedélyezte ezt, mert maga a burgonya kinézetére egyáltalán nem hasonlít a gabonához. Ráadásul később került át Európába, mint az eredeti kitnijot tilalom megszületett, így erre eredetileg nem terjeszthették ki a rabbinikus tilalmat, később pedig lehetett hagyatkozni azoknak a véleményére, akik eleve a kitnijotot nem tiltják. Az általánosan elterjedt megoldás az lett, hogy a csomagoláson jól olvasható nagy betűkkel kell feltüntetni, hogy az krumpliliszt, ami „Kóser lePeszách”.

A kitnijotnak számító napraforgóbol készült olaj kérdésével több magyar rabbi is foglalkozott. A berettyóújfalui rabbi, Blum Ámrám (1834-1907) hajlott arra (Bét Söárim responsum, Orách Chájim215. fej.), hogy megengedje a használatát, azzal a kikötéssel, hogy az előállítás során vigyáztak arra, nehogy choméc legyen, pl. ne érintkezzen vízzel. Továbbá felhozta azt, hogy a kitnijot olajára egyáltalán nem vonatkozik a tilalom, bár a Sulchán Áruchban (uo. 453:1. RöMÁ) szerepel, hogy a kitnijot olaja is tilos, könnyen lehet, hogy ott olyan olajról van szó, ami nem készült peszáchi elővigyázottsággal.

Mivel nem akarta egyedül vállalni a döntést ebben a kérdésben, ezért a Máramarosszigeti rabbihoz, Teitelbam Jekutiél Jehudához (1808-1883) fordult. Ő levelében azt írja: „lehetne azt mondani, hogy a napraforgó egy virág, és ezért teljesen más kategória, mint a kitnijot, de mégsem vállalnám a felelősséget, mert tartok attól, hogy akkor az emberek keverni fogják ezt más olajokkal”. Később Spiro Chájim Elá-zár (1872-1937) munkácsi rabbi is megerősítette a tiltást (Minchát Elázár respon-sum IV. kötet 30. fej.).

Gyakorlatilag Hoffman Áron (1936–2009), a budapesti Kazinczy utcai zsinagóga rabbija (1983-tól 2005-ig) volt az egyetlen, aki nem tiltotta meg a napraforgóolaj használatát azok számára, akik elkerülhetetlennek találták ezt. Ez azonban kizárólag arra az időszakra vonatkozott, amikor Magyarországra nem lehetett nyugatról árut behozni könnyen, és így nem jutottak hozzá az emberek másfajta, Peszáchra kóser olajhoz. Azt azonban ő is elismerte, hogy ez nem egyezik a többségi véleménnyel, és más körülmények között, amikor beszerezhető nem kitnijot olaj, akkor azt kell használni. Ilyenek lehetnek például a peszáchra kóser olivaolaj vagy a dióolaj.

Amint látható, a kérdés megítélését mindig, minden esetben a helyi viszonyokra és esetekre szabták a rabbik. Ők mérték fel, hogy milyen nagy a hiány, hogy ennek fényében vajon meg lehet oldani az ünnepi étkezést kitnijot nélkül is, vagy sem. Vezérelvük az volt, ahogy ezt a Chájé Ádám-ban is olvastuk, hogy csak akkor lehet megengedni, ha ténylegesen nincs mit enni.

Oberlander Báruch

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.