Olvasónk azzal a kérdéssel fordult a rabbihoz, „mi a teendő, ha az ember beszélni még nem tudó kislánya kezet mos önállóan, mert kenyeret akar enni … Szülőként elmondhatom helyette az áldást? Utána én beszélhetek? Vagy moshatnék én is kezet, és mondhatnám újra az áldást?”

 


A Talmud (Szukká 42a.) azt mondja, hogy a kisgyermek első mondókája a bibliai „Torá civá lánu…” (A Tan, melyet parancsolt nekünk Mózes, öröksége Jákob gyülekezetének. – Mózes 33:4.). Egy kisgyereknek el kell mondani az áldásokat, ugyanúgy, ahogy minden mást micvát gyakorolni kell vele (Talmud uo.), mert így lehet őt nevelni, rászoktatni a micvákra és az áldásokra.

Létezik egy időbeli határ a gyereknevelésben, a „higiá lö­chi­nuch” (Talmud uo. 28b.), ami­kor elérte már a chinuch-nak, a zsidó nevelésnek a korát, vagy­is, amikor már érti, hogy mit tesz és miért.

Ha a gyermek még nem ismeri az áldásokat, akkor a szülőnek vagy a tanítónak kell mondania vele az áldást, de nem csak evés előtt, hanem többször, míg meg nem tanulja (Sulchán áruch, Orách chájim 215:3.). Ha a gyermek még nem érti, hogy miről van szó, akkor ugyan még nem kell vele elmondani semmit, de mégis hasznos, hogy ezzel rávezessük a micvákra. Ha a szülő elmondta vele, akkor ez nem számít saját áldásnak, beszélhet utána, stb.

Ha a gyermek „valódi” áldást mondott, nem csak gyakorlásként, akkor Ámént is kell mondani utána (SÁ uo.)

 

Üdvözlettel:

Oberlander Báruch

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.