Gondolatok Elek Judit könyve kapcsán
Nem olyan régen a héber olvasóköröm tagjai egy kis ajándékkal leptek meg: egy könyvvel ajándékoztak meg, amiről úgy gondolták, érdekelhet engem. A könyv Elek Judit szerkesztésében, 2018-ban jelent meg Budapesten, És a halottak újra énekelnek… címmel. Valóban örültem a könyvnek, és – amint látható lesz – nem csak azért, mert haszid vagyok és a haszid világ része az identitásomnak.
A könyv Eisikovits Miksa (1908, Balázsfalva–1983, Kolozsvár) haszid dallamgyűjtését dolgozza fel. Eisikovits Erdélyből indult Máramarosba 1938–1939-ben ezeknek a haszid daloknak a gyűjtésére akkor, amikor még pezsgő zsidó élet zajlott ezeken a területeken.
A Holokauszt után összesen egyszer publikált a témáról Éneklő haszidok között Máramarosban címmel, 1947-ben. A cikkben elmeséli, milyen élmény volt ez az út és a gyűjtőmunka számára, ám mindösszesen csak egy dalt közölt hatalmas gyűjteményéből. Azonban innen kiindulva Elek Juditnak sikerült valóságos detektívmunkával rábukkannia a kéziratra és megjelentetni a teljes gyűjteményt.
A fent említett írásából, ami a könyvben is megtalálható, idéznék egy anekdotát, ami jól mutatja a gyűjtés körülményeit és hangulatát éppúgy, mint a világot, amit feltérképezett Eisikovits:
„[…] a chaszidok egyrésze profanizálásnak minősítve elzárkózott a lekottázás célját szolgáló leéneklés elől.
– Ezek „niggunim kedosim”-ok [szent dallomak], mondta utam további során a Krecsiniver. „Hogy képzeli, hogy ezeket a szent melódiákat csak így bármikor énekelhetjük?” – Látja Rebbe, épp mert szentek, kell őket mielőbb leírni, hogy kizárjuk az állandó változtatást, felejtés vagy elkallódás veszélyét. A szent szövegek nincsenek-e vajjon leírva? – kérdem. „Táke” [Valóban] – válaszolta, s nyert ügyem volt nála. Azaz egyelőre mégsem. – „Borotvált arccal jött hozzám?” Csap le rám, épp, amikor örülni kezdtem sikeremnek. – Hogy képzeli ezt? S cicesze van? Folytatja kérlelhetetlenül, miközben kabátomat gombolgatja is már ki. Zavarba jövök s mentegetőzni próbálok. Micsoda рurec [gróf, földesúr] mondja elégtétellel mosolygó gabbejának, aki most rosszallólag csóválja fejét. Volt-e ma mikvében különben? – folytatja kegyetlen kínzásomat a csodarabbi. Verejtékesen védekezem s nagynehezen kísérőm közbelépésével sikerült valahogy megmentenem a helyzetet egy cicesz gyors beszerzésével, amit sürgősen magamra öltöttem és egy kiküldött bócher felügyelete alatt elvégzett mikve-fürdéssel, – mit nem tettem volna meg célom eléréséért? – ami után a rebbe barátságosabbá vált és készséggel állott rendelkezésemre. Csak még a melódiák további sorsa aggasztotta. Miután megnyugtattam, hogy semmiféle megszentségtelenítésnek nem lesznek kitéve, órák hosszat énekelt rekedt, hörgő hangján. Néha már nem is volt ének ez; egy sebzett, megkínzott nép iszonyú felhördülése és jajkiáltása sűrűsödött össze benne. Oj-véj, sohasem tudom elfelejteni ezt a hátborzongató fájdalmas, vonagló, állandóan visszatérő refrént, ami elcsukló sírásba fulladt a végén. Megrendülve hallgattam, szinte megfeledkezve papírra vetni ezt, amit belőle leírni egyáltalán lehetséges volt. Befejezésül meglepetésemre a Rebbe hegedűt vett elő és játszani kezdett. Kísérteties glisszándóival sohasem hallott zokogásszerű hangok, fájdalmas panaszok nyögtek kopott húrjai alól. Igézet, varázslat erejével bűvölt el. A legősibb, legelementárisabb zenei élmény volt. Mit nem adtam volna, ha egy fonográffal ezt meg tudtam volna örökíteni!”
A fent említett krecsnofi rebbe, valószínűleg Rosenbaum Eliezer Zeév rabbi (1880–1944) volt, aki 1908-ban lett a rebbe Karácsonyfalván vagy jiddisül: Krecsnofban. Az I. világháború után, 1919-ben Máramarosszigetre költözött, ahonnan a közösséggel együtt Auschwitzba deportáltak. Eisikovits összesen egy dallamot irt le tőle (205. oldal), és még egyet valószínűleg a fiától (207. oldal).
Elek Judit művében a dalok eredeti nyelven szerepelnek, és a magyar szöveget angol fordítás kíséri. Egy CD melléklet is tartozik hozzá, melyen néhány kiválasztott dal hallható.
A könyvről nagyjából 30 évvel ezelőtt, valamikor a ’90es éve közepén hallottam először, amikor azzal fordult hozzám Elek Judit, hogy segítsek neki megfejteni az Eisikovits által lejegyzett dalok szövegét, aminek nagy része héber vagy jiddis nyelvű volt. Akkor elmondta, hogy majd, ha megjelenik a könyv, fog tudni honoráriumot is adni a munkámért, de most, az olvasókörnek hála, legalább már a könyv a kezemben van. Mindenképpen nagy öröm, hogy a munkám gyümölcsöt hozott és egy szép album jelent meg belőle.
A Köszönetnyilvánításban (309. oldal) köszönték meg „a héber szövegek liturgikus azonosításáért és hivatalos magyar nyelvű fordításuk összeállításáért” végzett munkámat. Laki Péter, a könyvben megjelent írásában nagyon képletesen fogalmazott erről a munkáról (194. oldal): „Oberlander Baruch és Szerdócz Ervin rabbik tanácsai és szakértői segítsége nélkül pedig a vállalkozás sohasem valósulhatott volna meg, hiszen a kincsesládát csak az nyithatja ki, aki érti a láda eredetét és jelentőségét”.
A kiadvány nagyon szép és igényes, azonban még jobb lett volna, ha egy vallásos szakember is átnézte volna, mivel így itt-ott hiba csúszott bele.
Így pl. a 48–49. oldalon van egy „Micve tánc” dallam, azzal a jiddisszöveggel, hogy: „Náchesz zoln mir hoben”.
Az olvasó nem tudja meg ebből, mi az a micve tánc – ez az a tánc, amit az esküvő végén a menyasszony előtt táncolnak. Úgy tűnik, maga a fordító sem tudta, hiszen úgy fordítottá le, hogy „Gyerünk, örvendezzünk!” A náchesz azonban nem egyszerűen örömöt jelent, hanem azt a boldogságot, ami abból adódik, hogy a gyerek tovább viszi a zsidó vallási örökségét a következő generációknak.
A 72. és a 216. és 220. oldalon, a péntek esti Az angyalok köszöntése Sólem álechem dallam első versszakának leírásánál szerepelnek a „máláché ráchámim” (kegyelmes angyalok), amik sem az Eisikovits féle gyűjtésben, sem a nálunk elterjedt imakönyvekben nem szerepel, ugyanakkor a „máláchá hásálom” (béke angyalai), ami Eisikovitsnál található, lemaradt.
A 74. oldalon, ahol szintén a péntek esti kidus előtti zmireszből idéz, amire a fordító „a péntek esti kidus előtt mondott rövid fohász” kifejezést használja, holott ez egy hosszú imának a része.
A 84. oldalon a héber szöveg nem felel meg az eredetinek, ahogy a 96. oldalon lévő sem.
Összességében Elek Judit munkája egy nagyon értékes mű, ami még egy emléket állít a pezsgő, autentikus, Holokauszt előtti haszid életnek Máramaroson, amiben az emberek nagy szegénységük ellenére is boldogan, énekelve éltek meg a zsidóságukat. Nem tudok azonban azonosulni azzal, ami a könyv sugall: ennek a zsidóságnak az elsiratásával, hiszen nagy örömmel jelentem be, hogy a túlélők ezt a zsidóságot tovább vitték a legautentikusabb formában. Igaz, hogy a krecsnofi rebbe meghalt a holokausztban, de a fia és családja, híveinek egy része túlélték a vészkorszakot, és ma is ezeket a dalokat éneklik, akár Bné Brákban élnek, akár New Yorkban. Ahogy tovább él a vizsnyici és a sziget-szatmári rebbék és haszdijaik öröksége is. De igaz az is, hogy az olyan munkák, mint az És a halottak újra énekelnek… pedig elviszik ezt a gazdag örökséget olyan helyekre is, ahol nem ismerik az emberek.
Oberlander Báruch
