Meisels Cvi Hirsch váci rabbi már szerepelt sorozatunkban. Ezen a héten egy olyan kérdést tekintünk át, melyet Meisels rabbinak tettek fel – Auschwitzban. A történetet Meisels rabbi Mökádsé HáSém című responsum könyvének első kötetében (Sáár máchmádim 1-3. fej.) jelenttette meg, 1955-ben, Chicagóban, ahova a háború után emigrált, míg magyarul a Mélységből kiáltok – kérdések és válaszok a Holokausztból címen megjelentetett kötetnek (Chábád Lubavics Egyesület kiadása, Budapest 2004) függelékében (194-196. old.) látott napvilágot. 1944-ben, Ros Hásáná előestéjén a nácik kiválasztottak körülbelül 1400-at a még élő, nagyjából 1600 tizennyolc év alatti fiú közül, hogy másnap este a gázkamrába küldjék őket. A halálra szántakat bezárták egy börtönblokkba, majd étel és ital nélkül a kápókra bízták őket. A kápók – bizonyos értékekért cserébe – hajlandóak voltak a kiválasztott fiúkat más, hasonló korú gyerekekre cserélni. Az egyik halálra ítélt fiú édesapja Meisels rabbihoz fordult tanácsért:
„– Rabbi, egyetlen fiam a börtönblokkban van. Van elég pénzem, hogy kiváltsam. De biztosan tudom, hogy ha kiszabadul, a kápók egy másikat visznek be a helyére, akinek holnap meg kell halnia. Én tehát most, Rabbi, egy söélá löháláchá ulömáászé-t (végtelenül gyakorlati kérdés) akarok feltenni neked. Hozz a Tórának megfelelő döntést! Megmenthetem-e a fiam életét egy másik ember élete árán? Akárhogy döntesz is, én engedelmeskedem. Nagy dilemma előtt találtam maga. A kápók csak akkor fogadták el a váltságdíjat, ha már kezükben volt a helyettesítő áldozat. Így nem számolhattam azzal a lehetőséggel, hogy a helyettes esetleg mégiscsak elkerülheti a halált… Igyekeztem rávenni, hogy ne ragaszkodjon a sájlehez, inkább döntsön ő maga… – Kérlek, könyörgök neked, állj el attól, hogy én neked erre a sájlere válaszoljak! Nem adhatok neked semmiféle választ anélkül, hogy előbb utánanéznék a kérdésnek a tórai forrásokban, különösen ilyen félelmetes és szörnyűséges körülmények között. – Rabbi, ez azt jelenti, hogy nem találsz hetert (engedélyt) számomra egyetlen fiam kiváltásához. Nos, legyen. Készségesen elfogadom ezt a döntést. – válaszolt az apa… – Ha nem mondhatod azt, hogy kiválthatom a gyermekem, akkor ez annak a jele, hogy magad sem vagy biztos abban, hogy ezt a háláchá engedélyezi-e… kitérésed tehát egyenértékű azzal a pszák dinnel (egyértelmű döntéssel), hogy a háláchá szerint tilos megtennem ezt. Így tehát egyetlen fiam a Tóra és a háláchá szerint fogja életét veszteni. Szeretettel és örömmel fogadom el Isten döntését. Nem teszek semmit, hogy egy másik ártatlan élet árán váltsam ki őt, mert a Tóra így parancsolta!” 1955-ban a könyv megjelenése előtt Meisels rabbi kutatást végzett, és a történethez fűzött lábjegyzetben rámutatott több olyan forrásra, amelyek foglalkoznak a fenti kérdéssel. Az alábbiakban ezek, és mások alapján próbálok választ adni.

Válasz
Első forrásunk a Tórai parancs: „Ne álljál tétlenül felebarátod vérénél!” (3Mózes 19:16.) Ez mit jelent? Azt mondja a Talmud (Szánhedrin 73a.): Valaki látja, hogy a felebarátja fuldoklik, vadállatok támadják meg, vagy rablók lesnek rá. Honnan lehet tudni, hogy meg kell mentenie őt? Onnan, hogy ez áll a Tórában: „ne állj tétlenül!”, vagyis cselekedj! Mindent, amit az ember képes a másik ember megmentéséért megtenni, azt kötelező meg is tennie.

Egy másik erre vonatkozó parancsolatot is találunk: „Éljen testvéred veled együtt!” (3Mózes 25:36.), ami szintén azt jelenti, hogy az egyik embernek mindent meg kell tennie, hogy ő is éljen és a testvére is éljen.
A Talmud hoz ennek kapcsán egy történetet (Bává Möciá 62a.): Ketten mennek a sivatagban és az egyiknek van egy kancsóban annyi vize, amivel kibírja a következő településig. Azonban, ha mindketten isznak, akkor mindketten szomjan halnak, mert nincs elég víz kettejük számára. Mi a teendő: kell-e osztoznia társával a vízen, vagy megihatja az egészet?
Erre Ben Pturá azt mondta: jobb, ha mindketten isznak és meghalnak, inkább, minthogy az egyik lássa, hogy a másik meghal. Akiva rabbi azonban nem értett ezzel egyet. Szerinte az, hogy „Éljen testvéred veled” úgy értelmezendő, hogy veled együtt, vagyis előbb jössz te, a te életed fontosabb, mint az övé.

Ez az alapelv egy másik talmudi történetben (Bává bátrá 8a.) is szerepel. Volt egy uralkodó, aki Tibériás zsidó lakosságára nagyon súlyos adót vetett ki. Az emberek Jehudá rabbihoz (akit szokás rabbi Jehuda, a Fejedelemként említeni) fordultak azzal a kérdéssel, hogy szabad-e elmenekülniük a városból, hogy ne kelljen a hatalmas adót megfizetniük. Mivel Jehudá rabbi ezt megengedte nekik, a zsidók fele elmenekült a városból, mire az uralkodó felére csökkentette az adót. Ekkor újabb zsidók menekültek el Jehudá rabbi engedélyével, míg végül egyedül egy ruhamosó ember maradt Tibériásban, akire az uralkodó rárótta a maradék adóterhet. Azonban, mikor ő is elmenekült, elengedte az egészet.
Ebből a történetből azt a következtetést lehet levonni, hogy az embernek joga van magát vagy a vagyonát menteni (például az adó fizetés alól), akár mások kárára is. Addig, amíg az ember saját magát és vagyonát akarja megmenteni, nem kell tekintettel lennie arra, hogy ezután a közösség maradék része mivel néz szembe (vagyis dupla részt fognak fizetni az adóból).
Joszéf Chávivá rabbi (Spanyolország 15. század eleje) Nimuké Joszéf című Talmud kommentárjában (uo. 5a-b.) azonban úgy véli, hogy nem így kell ezt a történetet értelmezni. Szerinte „Jehudá rabbi tudta, hogy ha elmenekülnek, csökkenteni fogja az uralkodó az összeget. Másként nincs joguk menekülni, mivel az uralkodó rájuk rótta ki ezt az adót, így az ő és a vagyonuk kötelezettsége megfizetni és nem tudnak ettől menekülni”.

Bizonyítékként a Jeruzsálemi Talmudot idézi (Bává Kámá 3:1.), ami szerint, ha valaki lát egy nagy hullámot, amiről tudja, hogy el fogja árasztani a mezőjét, akkor addig, amíg a víz nem érte el a telkét, szabad gátat építenie, vagy bezárni a kerítéseket, hogy ne tudjon betörni hozzá a víz, még akkor is, ha ezzel más telkére tereli az árt. Ha már betört hozzá, akkor azonban már nem szabad más telkére irányítania. Vagyis, ha már elérte őt a kár, nem szabad ezt rátenni a szomszédjára.
Ez a bizonyíték Chávivá rabbinak, hogy Jehudá rabbi csak azért engedte meg a menekülést, mert tudta, hogy az uralkodó arányosan fogja csökkenteni az adó összegét és így nem éri kár a városban maradó zsidóikat.
Felmerül a kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni Joszéf Cháviva rabbi véleményét Akivá rabbié azon véleményével, miszerint mindenkinek a maga élete az előrébb való.

Két különbséget lehet tenni a fentebb idézett történetek között:
1. Chávivá rabbi esetében a kár a „menekülő” cselekedetéből ered, még akkor is, ha csak közvetetten. Ákiva rabbi esetében azonban csak a passzív viselkedés – hogy nem ad vizet – okozza a kárt. Vagyis passzívan előtérbe helyezheti magát az ember, de aktív cselekedettel nem.
2. Ákivá rabbinál nem a „menekülő” okozza a veszélyt, nem ő hozta társára a bajt, hanem csak nem segítette egy kialakult vészhelyzetben. Chávivá rabbinál a „menekülő” okozza a kárt a kerítés bezárásával, vagyis ő maga idéz elő egy vészhelyzetet, ami amúgy magától a másikat nem érintené.
A fentieket egy további talmudi történettel (Pszáchim 25b.) lehet alátámasztani. Eszerint jött egy ember Rávához a következő kérdéssel: „A városom vezetője azt mondta nekem, öljem meg XY-t, ha nem, ő öl meg engem.”
Rává így válaszolt: „Inkább öljön ő meg téged, de te ne ölj meg senkit! A te véred vörösebb talán?” Vagyis, ebben az esetben valaki mindenképpen meg fog halni, és nincs joga az embernek úgy dönteni, hogy a másik legyen az (Rási uo.).
Ismét felmerül a kérdés, hogy lehet ezt összeegyeztetni Ákiva rabbi elvével? Ugyanaz a válasz, mint az előző esetben: semmiképpen nem szabad a másik ember életét aktívan veszélyeztetni a cselekedeteinkkel. Ezen kívül, nem szabad olyan vészhelyzetet előállítani az életünk mentése közben, amiben a másik élete veszélybe kerül.
Mose Isserles rabbi (RöMÁ, 1530-1572) a Sulchán Áruchban (Chosen Mispát 388:2., és SZMÁ uo. 10.) idézi Chávivá rabbi véleményét: „Ha valaki lát valamilyen veszedelmet, ami közelít felé, akkor szabad neki a maga vagyonát menteni, akkor is, ha ezáltal a kár valaki mást fog érni. De ha már elérte a kár, akkor nem szabad leráznia magától, ha ezáltal kárt okoz másnak.”
Smuél Landau prágai rabbi (1752-1834) a Nodá biJehudá című responsum könyvben (Tinjáná, Jore déá 74. fej.) hozzá tette ehhez: az embernek nem csak magát szabad mentenie, ha még nem érte el a veszedelem, hanem még a barátja érdekében is szabad lépnie, ha még nem érte el a veszedelem.
Ezeknek a forrásoknak az ismeretében nézzük meg Meisels rabbi történetét!
Elvileg joga lett volna az apának menteni a fiát, hiszen, ahogy Landau rabbi mondta az embernek szabad mentenie a társát egy másik ember kárára. Mivel azonban ezt a fiút már elérte a veszedelem, mivel már bezárták a többi fiúval együtt és ki volt jelölve a halálra, ezért nem lehetett kiváltani más kárára.
Azonban itt jön egy másik forrás, amit Meisels rabbi idézett. A Jád Ávráhám című Sulchán Áruch kommentár (Jore déá 157:1.) egy rövid megjegyzést tesz, mondván, hogy „maga az ember, akinek az élete veszélybe került, még akkor is mentheti saját magát, ha ezzel valaki mást veszélyeztet”.
Ez látszólag minden korábbi forrásnak ellentmond. A válasz szerintem erre az, hogy különbséget kell tenni, hogy valaki az életét menti vagy a vagyonát. Az életmentésre külön van tórai engedély, miszerint „a te életed előrébb való, mint a másé”. Ezért, ha például ki is van jelölve halálra, akkor magát szabad mentenie, mert erre a Tóra külön engedélyt ad. Szemben azzal, amikor a vagyonát kell mentenie, például az áradattól: tilos a saját vagyonát más kárára megvédenie, amikor már elérte a veszedelem, mivel arra nincs semmi forrás, hogy az egyik ember vagyona előrébb való, mint a másé.
Ennek ellenére akkor sem szabad megölni mást, ha ezzel megmenti a saját életét, ahogy Rává mondta: azt gyilkosságnak tekintjük, nem pedig önvédelemnek.
Felmerült azonban Meisels rabbiban, a Jád ávrahám alapján, hogy talán amikor az apa akarja menteni a fiának az életét, az olyan, mintha a saját életét akarná menteni, miután elérte őt a kár. Ezért talán mégis meg lehetett volna engedni az apának, hogy megmentse a fiát, még akkor is, amikor már ki volt jelölve a halálra, mert az olyan az apának, mintha menteni a saját életét. Ennek alapja az a talmudi vélemény (Bává Bátrá 136b.), miszerint egy apának fontosabb a fia, mint a saját élete is.
A fentihez hasonló dilemmát jegyzett fel Ephraim Oshry rabbi (1914-2003) a fent említett Mélységből kiáltok könyvében (35-37. old.) abban a történetben, ami egy litván gettóból származik. Ott a Zsidótanács vezetőinek kellett 5000 darab fehér kártyának nevezett munkaengedélyt kiosztani a gettóba zárt 30000 zsidó között. Ezeknek a kártyáknak a birtokosai és családjuk mentesült a deportálás alól. Kérdés ekkor az volt, szabad-e erőszakkal ilyen kártyát szerezni, és a saját életüket menteni vele, mások kárára.
A fenitek alapján úgy vélem, ha a zsidótanács irodájából lopták el, az meg van engedve, mert a saját életét menti vele, függetlenül attól, hogy így másnak nem fog jutni. Ezzel szemben egy másik magánembertől ellopni, vagy erőszakkal elvenni az tilos, mert ezzel egy aktív cselekedettel okozza az ő halálát.
Amikor a fenti kérdés kidolgozásával foglalkoztam, hozzám fordult egy zsidó a következő kérdéssel: Sajnos rákot fedeztek fel nála. Hetek óta várakozik egy időpontra, hogy elvégezhessék az MR vizsgálatot, ami előfeltétele a kezelés megkezdésének, annak ellenére, hogy köztudott: ilyen veszélyes kórnál minden nap számít. Kérdése az volt, szabad-e egy kis „hálapénzzel” intézkedni, hogy a sor elejére kerüljön, hisz ezáltal valaki másra csak később fog kerülni sorra.
Válaszom röviden a következő volt: Elsősorban ilyen és hasonló dolgokban az állami törvényt természetesen figyelembe kell venni. Ami a háláchá véleményét illeti, szabad és kötelező az embernek mindent megtenni a saját élete mentése érdekében. A határ esetünkben ott van, hogy nem szabad senkitől elvenni egy már korábban kijelölt kezelési dátumot, mert ezzel aktívan veszélyeztetné a másik ember életé.

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.