Kérdés: Sorozatunk egy korábban már szó esett érintőlegesen arról, hogy mi mindent tettek meg a zsidók a munkaszolgálat idején, a deportálások alatt és a haláltáborokban, hogy teljesíthessék a tfilinrakás parancsát. Ezúttal egy kicsit mélyebben tekintjük át ezt a fontos kérdést. Előfordult munkaszolgálatosokkal, hogy arra utasították őket, küldjék haza a tfilinjüket, és ha valakinél azután mégis imaszíjakat találnak, el fogják kobozni és elégetik, vagy máshogy szégyenítik meg. Voltak olyan zsidók, akik – a tfilin védelmében – gyorsan hazaküldték az imaszíjakat. Mások nem akarták, hogy egy nap is elmúljon a tfilinrakás micvájának teljesítése nélkül, ezért titokban maguknál tartották imaszíjaikat. Kérdés, ki járt el helyesen? Szabad-e a micva teljesítéséért kockáztatni, hogy a tfilint elégetik vagy meggyalázzák?

Válasz:

Ezt a kérdést Pánet Jáákov Elimelech (1888-1944. június 9. Auschwitz), dési rabbinak is feltették, aki ’44. január 8-án kelt válaszlevelében felelt rá (Mekádsé Hásém responsum 2. kötet 8. fejezet).

Mint írja, a kérdés alapja egy bibliai előírás. Miután azt írja a Tóra (5Mózes 12:4.), hogy el kell pusztítani a bálványokat, az szerepel, hogy „ne tegyetek így az Örökkévaló Istenetekkel”. Ahogy Maimonidész összefoglalja (A Tóra alapjai szabályai 6:1.): aki elpusztít egy nevet azok közül a szent nevek közül, amikkel Istent illetik, azt büntetésül meg kell botozni, ahogy a Tóra írja az előbb említett versben. Pánet rabbi idézi a Talmudot (Sábát 120b.), ahol azt a kérdést tárgyalják, szabad-e mikvébe mennie annak, akinek a kezére ráírták Isten nevét. A Talmudban azt találjuk, hogy szabad alámerülnie a rituális fürdőben, akkor is, ha emiatt elmosódik Isten neve.  Tóra ugyanis azt írja: „ne tegyetek így”, ami egy céltudatos tettet feltételez, ebben az esetben pedig csak egy közvetett, nem kívánt eredmény (grámá) az Örökkévaló nevének megsemmisítése.

Ebben gyökerezik az az alapelv, hogy minden olyan cselekedet, aminek nem célja Isten nevének elpusztítása, az engedélyezett (lásd: Nodá biJehudá, Tánjáná, Orách Chájim 14. fejezet).

Ehhez még Pánet rabbi hozzátette, hogy esetünkben még grámánák, közvetett cselekedetnek sem számít, ha elpusztítják a tfilint, hiszen az nem a zsidó ember tette. Mihez hasonlít ez? Ahhoz, amikor égő sábeszi gyertyák vannak az asztalon, nyitva van az ablak és a szél elfújja a lángokat. Ezért pedig nem tehető felelőssé az az ember, aki nem zárta be az ablakot.

Témánkhoz kapcsolódik Moshe Fein-stein rabbi (1895-1986) egy véleménye is (Igrot Mose responsum, Orách Chájim 1. kötet 4. fejezet). Ezt érdekes módon ugyancsak 1944-ben hozta, de az Egyesült Államokban, és nem a Holokauszt kapcsán. Itt arról az esetről beszél, hogy valaki egy olyan fertőző betegséggel kerül kórházba, aminek esetében az ’40-es évek gyakorlata alapján elégették a betegnél lévő tárgyakat, amikor gyógyultan elhagyta a kórházat. Kérdés, hogy az illető viheti-e magával a tfilint, amikor bevonul a kórházba? Feinstein rabbi szerint szigorúan tilos ebben az esetben magával vinnie az imaszíjakat, és ezzel kitenni azokat az elégetésnek. Véleményét több forrással támasztotta alá, és hozzátette, hogy a fent említett Sábát traktátus nem vonatkozik erre a kérdésre, hiszen ott „csak” Isten egy nevének az elpusztításáról van szó, itt pedig a teljes tfilin, egy szent tárgy megsemmisítéséről. Ennek pedig szigorúbb az elbírálása, mint annak, ha csak egy neve van felírva Istennek valahova.

Klein Menáse (1923-2011) ungvári rabbi Misné Háláchot responsumában (5. kötet 121. fejezet vége) cáfolja Fieinstein rabbi véleményét, és idézi Chániná ben Trádjon rabbi történetét a Talmudból (Ávodá zárá 18a.). Chániná rabbi a rómaiak tilalmára fittyet hányva nyilvánosan tanította a Tórát, ami miatt halálra ítélték: körbecsavarták egy Tóratekerccsel és máglyára vetették. Kétségbeesve zokogó lányát így nyugtatta kivégzése előtt: „aki megbosszulja a Tórán esett sérelmet, az megbosszulja majd az engem ért sérelmet is.” Felmerül a kérdés, hogyan mert Tórát tanítani, mikor tartania kellett attól, hogy el fogják emiatt égetni a Tórát? Erre egy válasz lehetséges: Tórát tanulni kötelesség, ezt nem hagyhatja el az ember akkor sem, ha ezzel esetleg a Tóra elégetését is okozza áttételesen. Ha egy nem-zsidó el fogja égetni a Tórát, akkor ő lesz a felelős érte, nem pedig a zsidó, aki azt tette, ami kötelező neki.

„Ebben a témában lényegében fel kell idézni azt a gyakorlatot, amikor a haláltáborokban voltunk és magunkkal hoztunk tfilint és mindent megtettünk, hogy fel tudjuk rakni. És olyan világos volt, mint a nap délben, hogy ha elkapják a tfilint, azt el fogják égetni. Ennek ellenére mindenki, aki csak tudott hozni, az hozott magával tfilint, és kerestük a lehetőséget, hogy fel is tudjuk rakni, és mennyit vertek minket emiatt…” – idézi fel Klein rabbi az Auschwitzban átélt borzalmakat, „és nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy nem szabad rakni tfilint, mert kockáztatjuk a megszégyenítését vagy elégetését. A magyarázat erre a Chániná rabbi kapcsán idézett érvelés, hiszen ilyen körülmények között, ilyen nagy bajban még inkább kell teljesíteni a micvákat, amennyit csak lehet, és ha Isten őrizz a gonosz őr meg fogja szégyeníteni a tfilint – akkor Ő, akinek a lehetősége megvan rá, Ő majd meg fogja bosszulni.” Lásd még ebben a témában: Ephraim Oshry rabbi (1914-2003) Mimáámákim responsuma (3. kötet 1. fejezet) [Mélységből kiáltok (39-41. old.)].

Zárásként hadd osszak meg egy személyes történetet. Kárpátalján jártam 1992 telén és meglátogattam a „magyar” váro-sokat: Ungvárt, Beregszászt, Nagyszőlőst, Husztot, és Munkácsot. Hihetetlen élmény volt azokkal az „igazi” zsidókkal találkozni. Akkoriban két cikk is megjelent a naplómból az Egység magazinban (9-10. szám).

Munkácson említett nekem vendéglátóm, Ápfeldorfer Chájim Slomó úr, egy városházi képviselőt, M. Nátánt  akivel feltétlenül kell találkoznom és tfilint rakni neki. Elmesélte M. úr tragikus történetét is.

Nátán nagyon vallásos fiú volt, és munkaszolgálata során sikerült minden egyes napon tfilint raknia. Amikor azonban a háború után hazaért és látta, hogy az egész családja, szülők, rokonok, mindenki elpusztult a holokausztban, elfogyott a lelki ereje és hátat fordított a zsidóságnak: kitért, nem-zsidó nőt vett feleségül, nagy kommunista lett és mindösszesen a baráti kapcsolatot tartotta a zsidó közösség némely tagjával. Felkerestem tehát M. urat, meghívtam magamhoz a szállásomra, el is jött hozzám. Sok mindenről beszélgettünk barátságosan, de mikor felajánlottam, hogy rakja fel a tfilint, nagyon erősen elzárkózott, mondván ő már nem az, aki volt, ő már nem rak tfilint. Végén azt kérdeztem tőle, elkeseredetten, hogyan lehet, hogy a munkaszolgálaton minden nap rakott tfilint, és most, amikor szabadság van, és semmi nem akadályozza, most nem rak?! Legalább a szülei emlékére tekintettel raknia kéne! Ez volt az, ami meggyőzte őt, és beleegyezett, hogy rakjunk tfilint. Elmondta a Smá Jiszráélt és nagyon meghatódott ettől a régen nem tapasztalt élménytől. Nagyon megköszönte utána.

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.