10 000 pengő egy etrogért 1943-ban október 14-én kezdődött Szuk-kot ünnepe. Ebben az évben, az Európa-szerte fennálló háborús állapotok miatt Magyarországra összesen három(!) darab etrog érkezett Olaszországból. Ezeket – tekintettel a behozatalukkal járó veszélyekre – igen magas áron adtak el, egyesek szerint 10 000 pengő bekerült egy darab. Az egyik etrogot a vizsnyiczi rebbe, Háger Chájim Méir rabbi (1887–1972) vette meg. A rebbe apja, Háger Jiszráél (1860–1936) az I. világháború idején hagyta el Vizsnyiczet (Máramaros megye), és áthelyezte az általa vezetett chászid udvart Nagyváradra, ahol a fia a II. világháborúig élt. Szukkot egyik fontos micvája az un. ünnepi csokor lengetése (3Mózes 23:20.), ami négy növényből áll: pálmaágból (luláv), etrogból, ami egy különleges citrusféle, mirtuszágból (hádász), és fűzfaágból (árává). A kóser csokor, amit szokás összefoglalóan lulávnak (vagy magyarosan lülefnek) hívni, növényei frissek és épek, az ágakon rajta vannak a levelek. 1943-ban etroghoz tehát már eleve gyakorlatilag lehetetlen volt hozzájutni, de hasonló nehézséget okozott a pálmaág és a mirtusz beszerzése is. Felmerült a kérdés, hogy az előző évből megmaradt, kiszáradt pálmaágakat és mirtuszágakat lehet-e használni? A három fellelhető etrog körül nagy tülekedés volt, sokan igyekeztek az ünnepre azokba a városokba utazni, ahol volt egy-egy darab. Nagyváradra például annyian érkeztek, hogy a nem-zsidó lapok arról cikkeztek, megszállták a zsidók a várost. Csak rabbik közül százan utaztak oda, hogy a vizsnyiczi rebbe etrogjával teljesíthessék az ünnepi micvát. Így szukkotra Nagyváradra érkezett Teitelbaum Joél (1887–1979) szatmári rebbe, Briszk Mordecháj (1887–1944 Auschwitz) tasnádi rabbi, Rosner Jehudá (1879–1944) székelyhídi rabbi és sokan mások. Egész nap ott álltak hosszú sorban a zsidók a vizsnyiczi rebbe szukkájánál, hogy el tudják mondani az áldást az ünnepi csokorra – csak a hálél idejére vitték be a rebbének az etrogot (Méir Háchájim 1. kötet 289-290. old., lásd még 2. kötet 285. old.).

Lehet-e áldást mondani

kiszáradt növényekre?

Vorhand Mordecháj (1888–1945), a nyitrai rabbiság vezetője Böér Mordecháj című responsum kötetében (Jeruzsálem 1992, Orách chájim 40. fejezet) feljegyzi, hogy Szukkot előtti napon leült tisztázni a teendőket. „Ebben az évben sajnos az egész országban nincsen meg a négy növény, ami kell az ünnepi csokorhoz. Az a kérdés, hogy mit csináljon az, akinek nincs a négy fajtából kóser – lehet-e nem kósert használni?” Erre a kérdésre idézi Vorhand rabbi a Turt (Orách chájim 649. fejezet végén), ami három véleményt ismertet. Ezek az alábbiak:

1. A ROS (a spanyol Rábénu Áser ben Jechiél rabbi, 1250–1327) véleménye szerint mindazokat a növényeket, amik nem alkalmasak az ünnepi csokorba, mert valami hiba van bennük, lehet használni, ha nincs kóser belőlük, és még áldást is lehet mondani rájuk.

2. A RÁVÁD (a posquièresi Ávrahám ben Dávid rabbi, 1120?–1198) véleménye szerint lehet lengetni a nem kóser növényekből álló ünnepi csokrot, ha nincs kóser, de áldást nem lehet mondani rájuk.

3. Maimonidész (1138–1204, A lulav szabályai 8:1.) arra az álláspontra helyezkedik, hogy a pálmaágat lehet használni, ha kiszáradt, és nincs más, de a többiből nem lehet nem kósert használni.

A Tur – bár ismerteti –, de nem fogadja el Maimonidész véleményét, arra hivatkozva, hogy nem lehet különbséget tenni a pálmaág és a többi növény között. Ezzel szemben a Sulchán áruch (uo. 6.) a RÁVÁD érvelését fogadja el, és nem is idézi a többi véleményt, vagyis fel sem veti a lehetőséget, hogy lehetne áldást mondani a nem kóser lulávra.

De a RÖMÁ (a krakkói Mose Iszerlisz rabbi, 1530–1572) a Sulchán áruchhoz írt glosszájban idézi Maimonidész véleményét mi szerint egy kiszáradt pálmaágat lehet használni és áldást mondani az ilyen csokorra, ha a többi növény friss. Szerinte ez lett az elfogadott vélemény. Majd ehhez hozzáteszi, hogy mások szerint még a száraz mirtuszágakra is lehet áldást mondani, és erre a véleményre is lehet kényszerhelyzetben hagyatkozni. Ugyanakkor, ha más megoldás nincs, lehet áldás nélkül lengetni akkor is, ha mind a négy növény ki van száradva.

Vorhand rabbi hosszasan tárgyalja ezeket a véleményeket, és alaposan körüljárja, hogy szerinte melyik felel meg legjobban a forrásoknak. Konklúziója szerint, mivel a ROS véleménye nem is jelenik meg egyáltalán a Sulchán áruchban, így nem lehet rá hagyatkozni, és áldást mondani kiszáradt növényből készült csokorra: „ezért én a magam csekély eszével úgy gondolom, nem tudunk idén áldást mondani az ünnepi csokorra, de lengetni kell, ha megvan mind a négy növény. Természetesen igyekezni kell, hogy a fűzfa legalább legyen szép, friss, hogy ezzel is mutassuk az igyekezetünket. Legalább, amit be tudunk szerezni, az legyen tökéletes. De mi van, ha nincs szárazból se meg a négy…?”. Ám erre a kérdésre Vorhand rabbi véleményét nem ismerjük, lévén itt sajnos a kézirat megszakad. A későbbiekben még visszatérünk erre a problémára, Meisels rabbi véleményével.

Elutasítás vagy kényszerhelyzet?

Másutt folytatódik a fejtegetés, és Vorhand rabbi idézi a Talmudot (Szukká 28b.), miszerint ha annyira esik az eső, hogy tönkreteszi a szukkában feltálalt ételt, akkor már ki lehet vonulni a sátorból és nem kell ott folytatni az evést. „Mihez hasonlít ez az eset? Ahhoz, amikor a szolga hoz egy kancsó vizet az urának, az pedig ráönti az egészet” – vagyis, ha ennyire esik az eső, az azt jelenti, hogy az Örökkévaló visszautasítja a micvánkat.

„Vajon ez az állapot, hogy nincs ünnepi csokor, ehhez hasonlítható-e?” – teszi fel a kérdést a rabbi. Isten elutasítása látható-e ebből, hogy nincs ünnepi csokor, „és ha így van, akkor ez egy további ok, hogy egy igazi tsuvát, a megtérésre ébredést váltson ki belőlünk?” Vagy csak az számít visszautasításnak, ha egy kész szukká már áll, de nem tudjuk teljesíteni a micvát az eső miatt, az pedig, hogy háború van és nem érkeznek meg a szükséges növények, az csupán egy kényszerhelyzet? A válasz ismét elveszett a kézirat lapjaival.

Ha mindenki elment,

ki maradt a „boltban”?

A témával kapcsolatban érdekes adalék Grünberger Sámuel (1915–1945) tasnádi dáján levele, amelyet édesapjának írt, 1943. december 29-én (Mirkáchát bszámim responsum 19. fejezet vége). „Amit kérdeztél, hogy mit tettünk mi az ünnepi csokor kapcsán – sajnos a kérdés nem is merült fel, mivel még száraz mirtuszágunk sem volt. Olyan mirtuszágat tudtunk csak venni, amiről az összes levél lehullott már, és erre biztos nem lehet áldást mondani, ahogy az Álter rebbe írja (Sulchán áruch uo. 23.). Apósom, a rabbi (a korábban említett Brisk rabbiról van szó – a szerk.) elutazott az ünnepet megelőző napon az egész ünnepre oda, ahol ünnepi csokor volt (vagyis Nagyváradra – a szerk.), nekem pedig itt kellett maradnom helyettes rabbinak. Felmerült bennem az a kérdés is, hogy egyáltalán kötelező-e egy másik városba utazni azért, hogy teljesíteni tudjon az ember egy tevőleges parancsolatot. Erről ír Ávrahám Danzig (1748–1821) vilnai rabbi Chájé ádám című könyvében (68:19.) és nem jut egyértelmű konklúzióra, én pedig sok érvet hoztam fel pro és kontra. De az ünnep utolsó napjára, Hosáná rábára, mivel tudtam, hogy apósom haza fog jönni az utolsó napokra, elutaztam Újfehértóra Halberstam Sálom Eliezer rebbéhez (1862–1944), hogy legalább egyszer tudjam teljesíteni a négy növény micváját és még a sehechejánu áldást is mondtam, amit általában első nap szoktunk mondani.”

Meddig kell elmenni egy micváért?

Úgy tűnik, hogy ez a kérdés foglalkoztatta a rabbikat egész Magyarországon. Fränkel Dávid Slomo (1903-1945) berettyóújfalui dáján azt írja (Böér Dávid responsum 18. fejezet): „Felmerült bennem a kérdés, hogy ebben az évben, amikor nincs ünnepi csokor csak a nagyvárosokban, el kell-e hagynia az embernek az otthonát és egy másik városba utaznia, hogy teljesíteni tudja a micvát?” Ezután hosszasan körüljárja a kérdést, de nem egyértelmű a konklúziója. Úgy tűnik, az ő véleménye szerint kötelező mindent megtenni, hogy az ember teljesíteni tudja a tevőleges parancsot, még akár a városból való elutazás árán is.

Berkovitz Chájim Álter rabbi (1907–1945), a váci jesiva vezetője levélben fordult Jehosuá Ehrenburg rabbihoz (1905–1976), aki a háború elől Galíciából menekült Budapestre: „Idén, amikor nincs etrog, csak Budapesten, kötelező-e az összes zsidónak felutazni Budapestre, hogy tudjanak áldást mondani az ünnepi csokorra?” – kérdezi. Ehrenburg rabbi, aki később a Kastner vonaton tudott elmenekülni Magyarországról, a következőkkel kezdi válaszlevelét 1943. október 10-én, Jom kipur másnapján: „Alaposan megválaszolni ezt a kérdést nem tudom most, mert zaklatott a lelkem és hiányt szenvedek a könyvekben, de egy pár gondolatot le fogok írni, és majd a Rabbi úr el fogja dönteni.” Ennek ellenére ez a leghosszabb forrásunk a kérdésről: a levél tartalma huszonöt nyomtatott fóliáns oldalt tesz ki (Dvár Jehosuá responsum 1. kötet 1–10. fejezet).

Ehrenburg rabbi a fent említett Chájé ádám írásának idézetével kezdi válaszát, majd több más forrás alapján bemutatja, hogy nem kell messzire utazni egy micva teljesítéséért (pl. Mágén Ávrahám 13:8.). Magyarázatként azt mondja, hogy igaz, hogy kötelez minket a Tóra arra, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk, de ez csak olyan dolgokra vonatkozik, amikre a micva teljesítése kapcsán lehet számítani, de különösebb, szokatlan nehézségeket nem kell vállalni érte. Különösen nem Szukkot ünnepén, amikor előírás, hogy az ember a feleségével ünnepeljen. Végezetül, zárásként összefoglalja (10. fej. 12-13.), hogy igaz ugyan, hogy nem kötelező elutazni Budapestre, de mégis minden istenfélő zsidónak illik, hogy feljöjjön félünnepkor a micvát teljesíteni. Ekkor ugyanis már kötelező az ünnepi csokor lengetése, míg az ünnep előtt csak fel kell arra készülni.

A források alapján rekonstruálható, hogy Budapesten, Nagyváradon és Újfehértón volt etrog, ily módon ezen a három településen lehetett teljesíteni az ünnepi csokor lengetésének micváját. Feltehetőleg erre a három nagyvárosra gondolt Fränkel rabbi is, ugyanakkor érdekes, hogy a nyitrai rabbi valószínűleg nem is tudott róla, hogy van etrog az országban.

A Łódz-i zsidók

etrogja Auschwitzban

Meisels Cvi Hirs (1902–1974) váci dáján Mökádsé HáSém című responsum könyvének első kötetében (Sáár máchmádim 10. fej.) leírja, hogy kettős nehézséget jelentett Auschwitzban az ünnepi csokor micvája. Az első nehézség az, hogy nem lehetett megszerezni a négy növényt. De, ha valami csoda révén sikerült szereznie valakinek, komoly nehézséget okozott, hogy teljesítse a micvát úgy, hogy az SS ne vegye észre. „De Isten segítségével sikerült szerezni egy etrogot és egy tavalyi lulávot, amit a Łódz-i zsidók hoztak magukkal. Fűzfát pedig szedtem a folyó mellett, ami a tábor mellet folyt. A csokrot aztán átadtam más zsidóknak, hogy ők is tudják teljesíteni a lengetés micváját. Az örömüknek nem volt határa, hogy még ebben a hihetetlen rossz állapotban is tudták legalább a lulávot lengetni. Ezt pedig hősiesen megtették.”

A történetből azonban kitűnik, hogy Meisels rabbinak csak három fajta növénye volt. Ennek kapcsán idézte az alábbi forrásokat: A Sulchán áruch (uo. 651:12.) azt írja, hogy a négy növény együtt adja a micvát és nem lehet teljesíteni egyiket a másik nélkül. Azonban van egy olyan vélemény, ami szerint, ha mégis hiányzik egy, akkor is kell lengetni akár áldással is (Máhárik responsum 41:3.). A korábban említett Chájé ádám (149. fejezet) véleménye szerint viszont, ha hiányzik egy növény, akkor érdemes lengetni, de áldás nélkül.

Örömünnep az istállóban

Mesterem, Grünwald József (1905–1984) pápai rabbi visszaemlékezéseiben feljegyezte a munkaszolgálatban töltött Szimchát Torá ünnepét (Vájágéd Jáákov, III. kötet, Előszó, 11-12. oldal). Ezen az estén a zsidók rendes körülmények között Tóratekercsekkel táncolnak a zsinagógában – ám a munkaszolgálatosok természetesen nem rendelkeztek Tórával. Így féltve őrzött imakönyveikkel éschumásaikkal táncolták el az ünnepi táncot a szállásuk gyanánt kijelölt istállóban. „A nem vallásos [munkaszolgálatos] testvéreink rosszallóan nézték az istállóban rendezett örömünnepet: »Talán ezek nem is érzik a saját és a családjukat érő bajt, hogy haláltáborba deportáltak őket?« De az a színtiszta igazság, hogy abban a pillanatban sikerült teljesen elfelejteni, hogy hol vagyunk, mind ez pedig annak a szent erőnek volt köszönhető, amit áldott emlékű őseink és mestereink plántáltak belénk.”

Tánc a gázkamrában

Meisels rabbi fent említett kötetében (uo. 11. fej.) ír arról is, hogy egy csoport fiút Szimchát Torá estéjén tereltek be a gázkamrába, ám lemészárlásuk valamiért késett. „A fiúk világosan tudták, mi vár rájuk perceken belül és hihetetlen lelki erővel felülemelkedtek a helyzeten. Az egyik fiú megszólította a többieket: »Drága barátaim, most Szimchát Torá van. Igaz, hogy Tóra tekercsünk, amivel tudnánk táncolni, nincsen, de a Ribojnoj Sel Ojlom (A világ ura – a szerk.) velünk van, tehát táncoljunk, mielőtt elégetnek minket!«

„Erre a fiúk egy nagy körben kezdtek táncolni ismert dallamokat énekelve: »Boldogok lehetünk, mert jó az osztályrészünk, élvezetes a sorsunk…« (lásd: Sámuel imája – Zsidó imakönyv 20. old.), valamint »Tisztítsd meg szívünket, hogy igazából szolgálhassunk« (lásd: uo. 346. old.). És az ének hangja kihallatszott a gázkamrából.”

Ami ezután következett, az egy valóságos csoda volt: hirtelen egy német tiszt jelent meg azzal, hogy sürgősen szükség van még ötven fiatal emberre a munkához és így végül ötvenegy fiút engedtek ki a gázkamrából. Ezek az életben maradtak mesélték el ezt a történetet. Esther Farbstein (Böszéter hámádrégá 516. old.) szerint ez talán az egyetlen eset, hogy egy ekkora csoport élve kiszabadulhatott a gázkamrából.

Édesapám sófárja

Lassan véget érnek az őszi nagyünnepek, és ezzel cikksorozatomnak az ezekhez kapcsolódó része is. Lezárásként egy olyan történetet szeretnék megosztani az olvasókkal, amit édesapámtól, az áldott emlékű Oberlander Mordecháj Árontól (1927–2010) többször hallottam. Édesapám Budapesten vészelte át a háborút, hamis papírokkal bujkálva 1944. június 7-től egészen az 1945. január 18-án bekövetkezett felszabadulásig. Valamelyik téli estén az egyik pesti hídnál járt, és meglátott egy magyar fiút, aki egy sófárral játszott. Egyértelmű volt édesapám számára, hogy ennek a fiúnak fogalma sem volt róla mi van a kezében, különben nem vállalta volna a kockázatot, hogy nyilvánosan egy zsidó kegytárggyal mutatkozzon. Apám a sófár láttán nagy izgalomba jött, és úgy érezte, az egy isteni jeladás, hogy vigyáz rá az Örökkévaló és túl fogja élni a háborút. Összeszedte hát minden bátorságát és odament a fiúhoz, megkérdezni, nem adná-e el neki „azt a hangszert”?

Az minden további nélkül ráállt az üzletre és egy csekély összegért eladta neki. A csere megtörtént és édesapám gyorsan elrejtette a sófárt a ruhája alá. Amikor a búvóhelyén alaposabban megnézte szerzeményét, észrevette, hogy a sófáron rajta volt a tulajdonos neve. Különös véletlen folytán édesapám jól ismerte az újpesti illetőségű férfit, egy bizonyos Brief urat.

A sófár különleges kincs volt apám szemében, a háború végéig nagyon vigyázott rá és erőt merített belőle. A háború után megtudta, hogy Brief úr mártír halált halt, így úgy döntött, a férfi fiának ajándékozza a sófárt. Ám soha nem felejtette el és tudom, fájt a szíve, hogy meg kellett vállnia tőle, de úgy érezte, hogy ott a helye a sófárnak, abban a családban.

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.