„…Mindennek ellenére tartottunk sábeszt, ünnepeket, imákat, hanukai gyertyagyújtást, Eszter könyvének felolvasását Purimkor. Egyetlen ünnepet sem hagytunk ki, ellenkezőleg, volt bennünk egy erős törekvés, hogy megtartsuk ezeket, utolsó égő parázsként. Tartottuk ezeket nemcsak a gettóban, hanem börtönben is; tartottuk őket nem csak haláltáborokban, hanem még Auschwitzban is.” – ezeket a szavakat mondta Rivkah Cooper (1920–2007), a krakkói gettó és Auschwitz-Birkenau egykori foglya az 1961-es jeruzsálemi Eichmann per során tett tanúvallomásában (Áni máámin 125. old.). Sok túlélő számol be koncentrációs táborokban, munkaszolgálatba, gettókban meggyújtott hanukai lángokról, arról, hogy lehetetlent nem ismerve, az óriási veszélyt figyelmen kívül hagyva hogyan tettek szert olajra, gyertyára és kanócra, hogy hirdethessék az igazak győzelmét a gonoszak felett és megőrizzék a Tóra parancsolatait a Holokauszt poklában. Hanuka ünnepe a csodákról szól – és az elhurcolt és rabszolgamunkára kényszerített zsidók újra meg újra csodákat éltek át, miközben az életüket kockáztatták, hogy meggyújtsák az ünnepi lángokat. Sorozatunk különszámában 5704/1943 és 5705/1944 Hanukáira emlékszünk. Ezekben az években december 22-30-ig, illetve december 10-18-ig tartott Hanuka ünnepe, amit Európa-szerte zsidók milliói töltöttek a halál árnyékában rettegve.

Hanuka első lángja Auschwitzban

A prágai Szináj Ádler rabbi (szül. 1928), az izraeli Ásdod városának későbbi főrabbija visszaemlékezésében elbeszéli (Sivtöcha umisántöchá 45. old.), hogy gyújtották meg Hanuka első lángját a haláltáborban: „Auschwitz-Birkenauban együtt voltunk, egy csoport jesiva bócher. Hanuka előtt az egyikünknek sikerült egy gyertyát szerezni. DeAuschwitzban nem voltak gyertyák vagy hasonlók, úgyhogy nem tudom, honnan szerezte. Úgy tűnik, ahogy Hanukakor történtek csodák régen, úgy velünk is történt egy kis csoda, amikor az elektromos kerítéseken belül meg tudtunk gyújtani egy gyertyát a nagy csoda emlékére.”

Hanuka első estéjén a fiatal bócherek összegyűltek az egyik barakkban, egy priccs felső emeletén és ott gyújtották meg titokban a gyertyát, ami olyan sokat jelentett számukra. „A gyertyagyújtás fellobbantotta a szívünkben is egy jobb jövő reményét és megerősítette a nagy bizalmunkat »szabadulásunk sziklájában«”. (Utalás a Máoz cur kezdetű hanukai énekre – Sámuel imája – Zsidó imakönyv 409–410. old.).

Amikor leégett a barakk…

Goldberger Pinchász Ásér Zelig (elhunyt 2001) nagymegyeri rabbi leírja Minchát Ásér című responsum könyvében (1. kötet, Emlékirat, 13. old.), ami történt vele, feltehetően az ausztriai Melknél található koncentrációs táborban, ami Mauthausen első kültábora volt: „Hanukakor sikerült nekem egy kis olajat szereznem, és meg is gyújtottuk a lángokat. Amikor ez kitudódott, jöttek hozzám, a szobába kápók és rendőrök és nagy veszélyben voltam, hogy meg fognak ölni. Végül – őseim érdemében és csodák csodájára – békén hagytak engem, de ez a halálos félelem, ami rám szállt akkor, az hosszú ideig nem múlt el, mert féltem, hogy szabotázs bűnével fognak engem vádolni”.

Halberstam Jekutiél Jehudá (1905–1994), Kolozsvár chászid rabbija még nagyobb veszélybe került a gyertyagyújtás miatt. Visszaemlékezéseiben így rögzítette az eseményeket (Lápid és 1. kötet 226. old.): „Úgy alakult, hogy az 5705-ös Hanuka előtt a németországi Müldorf táborban, a faraktárban dolgoztam. Más zsidók segítségével készítettünk titokban fából egy menórát.” A csoportból az egyikük szerzett olajat a hanukai mécsesekhez. A kanócot a rabruhájuk széléből kihúzott szálakból sodortak hozzá. Ezekkel az előkészületekkel, amikor Hanuka első gyertyájának az ideje elérkezett, akkor Halberstam rabbi szabályszerűen meg tudta gyújtani a kis olajmécset: „Nagyon boldogok voltunk” – emlékezett vissza erre a pillanatra a rabbi… – Csakhogy az ünnep egy későbbi napján végzetes dolog történt: a menóra lángra kapott és pillanatok alatt az egész barakk is tűzbe borult. „A gonoszok rögtön jöttek kivizsgálni, hogy mi volt a tűz forrása – egy ilyen cselekedetért, tüzet gyújtani a táborban, helyben meg szokták ölni azt, aki meg merte azt csinálni – de ennek ellenére az Isteni kegyelem nem hagyott el, és túléltem.”

Áldás az önfeláldozásra

Jiszráél Sapira (1889–1989) błażowai rebbét Bergen-Belsenben érte 1943. december 21-én Hanuka ünnepe. Visszaemlékezéseiben megemlít egy érdekes beszélgetést Hanuka első estéjéről (Áni máámin248.oldal). Amikor a veszéllyel nem törődve meggyújtotta a barakkban Hanuka első gyertyáját odament hozzá egy ember, aki a varsói Bund (zsidó szocialista munkáspárt) aktivistája volt és azt mondta neki: „Sapiro rabbi, maga egy okos és kedves ember. Én megértem azt a belső késztetést, ami arra sarkallja, hogy meggyújtsa a hanukai gyertyát ilyen körülmények között is. Megértem a történelmi kötelezettséget is, amely arra készteti, hogy elmondja az első két áldást. De hogy képes elmondani a harmadik áldást, a Sehechejánút [Áldott vagy Te… ki életben tartott, megőrzött bennünket, s engedte megérnünk ezt a mai napot!], és hálát adni vele az Örökkévalónak, hogy megérhettük ezt a napot? Amikor körülöttünk sok száz és ezer holttest hever szanaszét, és zsidók millióit pusztítják el?”

A błażowai rebbe erre így válaszolt: „Amikor mondtam a harmadik áldást, én is gondoltam erre, és megkérdeztem magamtól, mi az értelme ennek a különleges időnek most?! És törtem a fejem, hogy rájöjjek, mi a Sehechejánu áldásnak a jelentősége ezekben a tragikus időkben? De amikor mondtam az áldást, észrevettem a mögöttem álló zsidó rabokat, az arcukon egy kifejezést: hogy készek küzdeni a zsidóságért – és akkor erre mondtam el az áldást. Mert, ha a zsidók képesek ilyen körülmények között is feláldozni magukat a zsidóságért, akkor egy ilyen jelenségre el lehet mondani Sehechejánu áldást”.

„Aki a micvát tartja…”

Ebben a témában olvashatunk egy másik érdekes háláchikus eszmefuttatást Izrael Ávrahám Méir (1918–1995) bánffyhunyadi rabbi Láhág jökudé és című emlékirataiban (16. oldal). Ő 1944. hanukáját  a németországi rehmsdorfi táborban töltötte. Vele együtt raboskodott ott Harfenesz Jeruchám úr Désről, aki a hanukai gyertyagyújtáshoz abból az autógyárból szerzett olajat, ahova kényszermunkára vitték. Harfenesz úr a veszéllyel mit sem törődve meggyújtotta az ünnep első lángját, ami azonban nem tetszett Izrael rabbinak. „Megróttam, hiszen az embernek tilos az életét veszélyeztetni bármiért a három főbenjáró bűnön kívül (Talmud, Szánhedrin 74a.), ami pedig a bálványimádás, gyilkosság és a paráználkodás. Azt válaszolta nekem, hogy a Talmud azt is mondja (Szotá 21a), hogy a micva védi az embert, amikor megcselekszi. És védjen is, és mentsen meg minket minden rossztól, ahogy írva van (Prédikátor 8:5.): »Aki megőrzi a parancsot, rossz dolgot nem ismer«!”

Hanuka a Strasshof táborban

A különböző táborok közül, ahova a magyar zsidókat deportálták, kitűnik a bécs meletti strasshofi állomás, ahova 18 ezer zsidót szállítottak, összesen hat vonattal 1944. június 25-28. között. Teljesen másmilyen volt az ő szenvedésük, mint a német és lengyel táborokba kényszerítetteknek. Itt bizonyos szempontokból könnyebb volt a sorsuk, például a családok együtt maradtak, szülők a gyerekekkel, idősek a fiatalokkal. Az ide deportáltak többsége – a borzalmas bánásmód és a kemény munka ellenére – túlélte a vészkorszakot. (Lásd erről részletesen Böszéter hámádrégá 8. fejezet, 389-419. old.)

A makói zsidóság egy jelentős része itt élte át a Holokausztot, köztük édesanyám és nagyszüleim, valamint a népes Rubinstein család több más tagjai. A strasshofi állomásra érkezésük után különböző helyekre osztották szét őket. Édesanyámékat nagyjából harminc másik családdal Bécsben helyezték el, egy egykori iskolaépületben, a X. kerületben, a Schrankenberggasse 23. (32?) szám alatt. Munkájuk egy része a Wienerwaldban, a bécsi erdőben való favágás volt, de később vitték őket bombázott lakóházak kiürítéséhez is.

Ebben a csoportban nagyon sok makói zsidó volt, élükön Makó ortodox főrabbija, Lemberger Mose Nátán Nátá rabbi (1909–1997) állt, akit mindössze egy héttel a gettósítás előtt neveztek ki a rabbi posztra, miután felesége nagyapja, Vorhand Mose rabbi (1860–1944. június 8.) elhunyt.  A frissen kinevezett rabbi az egész Holokauszt ideje alatt lelkiismeretesen töltötte be funkcióját: drósékat, tórai beszédeket tartott, háláchikus döntéseket hozott (pászkenolt) és még jegyzeteket is készített. Később, 1968-ban megírta az emlékiratait is. Ebben (Klé golá, Emlékirat, 25. oldal) leírja hogyan zajlott Hanuka ünnepe azokban az időkben.

A makói főrabbi olajat lop

Hanuka előtti napon kivitték őket egy ötemeletes házhoz, amelynek a tetején egy festőművész számára rendeztek be műtermet, mert onnan csodálatos kilátást nyílt a tájra. A deportált zsidóknak innen kellett nagyon óvatosan lecipelniük a festményeket, a vásznakat és minden egyebet az utcára. „Több, mint negyvenszer mentünk fel és le” – írja visszaemlékezésében a főrabbi –, „cipeltünk mindent, ami ott volt. A lábaim már úgy feldagadtak, hogy minden lépés fájt, mintha ezer tűvel szúrták volna. De milyen nagy volt az öröm, minden fájdalmamat feledtette, amikor hirtelen találtunk ott egy kancsó olajat, ugyanúgy, mint az eredeti hanukai történetben. Óvatosan a hónom alá tettem a kancsót, mert halálbüntetés várt arra, aki bármilyen tárgyat ellopott. De abban az időben és azok között a körülmények között nagyon erős volt a késztetés, hogy az ember teljesítse a micvákat, figyelmen kívül hagyva a félelmet és nem is gondolva arra, hogy a háláchá kötelez-e ebben az esetben arra, hogy az ember veszélyeztesse az életét [a micvákért].”

Lemberger rabbi részletes elméleti vitát folytatott társaival, miközben rótták az emeleteket, fel és alá súlyos terhükkel, arról, hogy szabad-e lopniuk az adott körülmények között a micváért. „A Talmud (Szukká 30a.) azt állítja, hogy egy micva, ami egy vétek által jött létre, az érvénytelen. Ezzel szemben van egy másik háláchá (Sulchán áruch, Chosen mispát 259:7.), hogy ha valamit az a veszély fenyeget, hogy pillanatokon belül elsodorja a tenger árja, az gazdátlannak számít, és azé, aki megmenti. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy ez lopás-e, hiszen bombázás és más veszély van, ami olyan, mint a tengerár. Igen ám, de talán az épület már túlélte a bombázást, tehát lehet, hogy a »tenger« visszavonult, és így lehet, hogy az ott talált dolgok már megint az eredeti gazdát illetik.” Természetesen az egész csak gyakorlati konzekvencia nélküli, elméleti vita volt, hiszen még a háború zajlott, vagyis még nem lehetett úgy tekinteni, mintha már vissza vonult volna a tenger.

Lemberger rabbi arról is megemlékezett, hogyan jutottak mások hozzá a gyertyagyújtáshoz szükséges anyagokhoz. A lágerbe zártak többsége, az akkor még vasárnaponként kapott, fél gyufás skatulyányi margarin adagjukat gyűjtögették heteken át erre a célra. Mások, akik gyárakban dolgoztak, a ruhájuk alatt csempésztek ki megdermedt olajat. Gyertyatartónak a szállásukul kijelölt, lágerként szolgáló iskolaépület pincéjében talált cserépedények darabjait használták.

Senki nem akart könnyítést

A rabbi igyekezett az embereket lebeszélni arról, hogy mindenki külön-külön gyertyát gyújtson, hiszen ezt a nácik megtiltották nekik és emiatt komoly veszéllyel járt. „Borzasztó veszélyes volt az egész gyertyagyújtási akció, de senki nem volt hajlandó lemondani róla, annak ellenére, hogy több érvet is hoztam fel könnyítésül.” Ezeket az érveket három részre osztotta:

1. A Sulchán áruch (Orách chájim 671:2.) véleménye szerint elég, ha minden család egy közös hanukiját gyújt és nem mindenki külön-külön. A RöMÁ ehhez hozzáteszi, hogy a mi szokásunk szerint a családban minden férfi gyújt hanukiját. „De ilyen körülmények között gond nélkül lehetett volna aSulchán áruchi háláchára hagyatkozni és így megspórolni sok gyertyát” – teszi hozzá Lemberger rabbi.

2. A Sulchán áruch (uo. 677:1.) arról is ír, hogy ha valaki vendégségben van egy másik városban, akkor, ha hozzájárul a gyújtás költségeihez (pl. gyertya, kanóc, olaj), akkor a vendéglátó által meggyújtott lángokkal ő is eleget tesz a micvának. Eszerint elegendő lett volna, ha mindenki hozzátesz valamit a gyertyagyújtáshoz, és közösen gyújtanak egy hanukiját. Ehhez azonban én hozzáteszem azt a kiegészítést, hogy a Sulchán áruch (uo.) ezt csak akkor engedi meg, ha a vendégnek nincs külön szobája. Ha, van – mint, ahogy esetünkben, édesanyám visszaemlékezései szerint, több család lakott egy szobában –, akkor, ha nem is mindenkinek együtt, de szobánként egy-egy hanukija elegendő lett volna.

3.  A Talmud (Sábát 21b.) azt mondja, hogy a háláchá alapállása az, hogy összesen csak egy darab gyertyát kell meggyújtani minden este az egész családnak együtt (tehát, nem kell növelni a gyertyák számát, minden este egy-egy szál gyertyát kell meggyújtani).

Lemberger rabbi érvelése azonban nem tartotta vissza a zsidókat: „Senki nem hallgatott rám, hiába hoztam fel érveket – ki akart volna lemondani a micváról, hisz a csoda minden nap volt és nekünk az életünk minden percben maga volt a legnagyobb csoda. Így hát meggyújtottuk a gyertyákat, dalolva örömmel és hálaénekekkel. El nem lehet képzelni, hogy énekeltük a Máoz curt, és hogyan kiabáltuk a végén: »…tárd ki szent karodat, mert tényleg nincs vége a nehéz napoknak!«”.

Életveszély, ami életet mentett

Abban az évben számos hanukai csodát láttak a Bécsbe deportált zsidók. Lemberger rabbi felidézi a Weisz család történetét, amikor a micva ténylegesen életet mentett.

„Ki tudná leírni azt a különleges érzést, és azt az emelkedett hangulatot! Elég volt ránézni Weisz Kátriél Sálomra (Isten bosszulja meg a vérét!), hogy micsoda örömkönnyekkel gyújtotta meg a hanukai gyertyákat, azzal az olajjal, amit lányai hihetetlen nagy veszélyek árán napközben a munkahelyükről hoztak el neki!” A Weiss lányokat ugyanis egy titkos fegyvergyárba vitték kényszermunkára. Ők Hanuka előtt valamikor olajhoz jutottak, és kiszöktek a gyárból, hogy elvigyék a lágerbe édesapjuknak ezt az akkor kincset érő szerzeményt. Mikor visszaértek a gyárhoz, döbbenten látták, hogy a gondosan álcázott épületet bombatalálat érte, és mindenki, aki bent volt, azonnal meghalt. „Ez egy egyértelmű csoda volt, »Tettél az istenfélőknek csodát, hogy jeleskedjenek…« (Zsoltárok 60:6.)”.

Krumpli, mint kóser hanukai gyertyatartó

Számos forrást találunk arra, hogy a kivájt krumplit hanukai gyertyatartóként használták. A későbbi időkből én magam is emlékszem egy esetre, amikor váratlanul az összes férjezett nővérem hazalátogatott ünnepre és szüleimnek nem volt elég gyertyatartója számukra. Így egyikük kivájt krumplikba kanócot állított, gyertyát tett bele és azt gyújtotta meg szombati gyertya gyanánt.

Egy internetes forrásban az Auschwitzot túlélő Lívia a következőképpen emlékszik vissza a lágerben töltött Hanukára. Mint írja, a kényszermunkából jövet, ahogy mentek keresztül egy krumpliföldön, a ruhájuk alá rejtve szereztek krumplit maguknak. „Ez egy nagyon komoly kiegészítés volt az ételhez. De Hanuka első estéjén mindenki figyelme a fizikai táplálékról a spirituális táplálék felé fordult és a hanukai gyújtás micvája iránti vágy legyőzte az éhséget.” Így négy szem burgonyát félretettek, megtisztították, félbevágták és kivájták. Kanócnak valót a rongyaikból téptek, olajat pedig az autóműhelyből szereztek, ahol dolgoztatták őket. „Mi, fiatal lányok Auschwitzban ünnepeltük Mátitjáhu és a hasmóneusok győzelmét és a Hanuka csodáját”.

A burgonya ilyen jellegű felhasználására már korábbról is találunk utalást, például Weisz Jichák (1870–1944) verbői rabbinál (Szijách Jichák responsum 342. fejezet): „Fiatal koromban, emlékszem, a szülővárosomban, Pozsonyban, a szegény jesiva bócherek szoktak gyújtani hanukagyertyát kikapart krumpliban, amibe kanócot tettek és olajat öntöttek.”

Ezután hosszasan tárgyalja, hogy kóser-e a krumpli, mint gyertyatartó, és van-e előírás, milyen edényben kell gyújtani. Idéz véleményeket is és végül arra a konklúzióra jut, hogy krumpliban nem lehet hanukagyertyát gyújtani. Ezzel szemben áll Jichák Joszéf rabbinak, Izrael Állam jelenlegi szefárd főrabbijának a véleménye (Jálkut Joszéf, Chánuká, 771:15. 15. lábj.), aki szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel, „ami felmerült a holokauszt idejében, illetve a kommunizmus alatt, amikor rejtőzködve gyújtották meg a Hanuka gyertyákat.” Mint írja, szerinte nem kérdés, hogy a micva a gyertyagyújtás maga és a gyertyatartó csak egy kiegészítése a micvának, így a formája, anyaga nem annyira lényeges.

Apám, a hanukai szabotőr

Édesapám, az áldott emlékű Oberlander Áron (1928–2010) saját hanukai csodát élt át a háború alatt, amit mindig nagyon megindultan mesélt el nekünk. Ő ’44 június 7-től Pest felszabadulásáig bujkált hamis papírokkal: úgy tett, mintha csak egy tizenhat éves, nem zsidó pesti srác lett volna.

Mint mesélte, legalább Hanuka egyik napján nagyon szeretett volna gyertyát gyújtani. A Dob utca 90-ben a Cionista szövetség működtetett egy „gyerekházat”, ahol elsősorban elhagyott, elárvult zsidó gyerekek mentését szervezték meg. Ide osont be az éjszaka leple alatt édesapám, gyertyát gyújtott és nagyon gyorsan el is ment az épületből. De ahogy távozott onnan és kiért az utcára, véletlenül rálépett egy izzóra, ami nagy zajjal összetört. A csörömpölésre rögtön ott termett egy fiatal nyilas fiú, fegyverrel: talán még apámnál is fiatalabb volt. Rákiáltott édesapámra, hogy álljon meg, majd rögtön felemelte az égő darabját, és üvöltözni kezdett, hogy „szabotázs, merénylet!” – és már vitte is foglyát az Andrássy út 60-ba, a nyilasok börtönként és kínzóhelyként is használt, rettegett székházába. „Minden zsidó rémálma volt.” – szokta mondani erről édesapám. – „Aki zsidó oda bekerült, az onnan nem nagyon került ki élve.”

Ahogy beértek, a főparancsnok kilépett a szobájából, a fiatal nyilas pedig jelentette, hogy egy szabotőrt fogott, és – mint egy pokolgép darabjait – mutogatta az összetört izzót. Édesapám nagyon igyekezett, hogy leplezze félelmét, és nyugodtnak mutatkozzon. A parancsnokot nem győzte meg az összetört villanykörte, így kirendelt valakit, hogy kísérje el apámat az Üllői út közelében a Futó utcában levő lakásba, ahova be volt jelentve, és kérdezzék ki róla a házmester. Apám mindig mondta, hogy így már hazafelé nem volt mitől félnie, hiszen őr kísérte az utcán. Ráadásul, hasonló helyzettől tartva, már jó előre bebiztosította magát a házmesternél: amikor csak tehette, megállította, és mindenféle, akkor hazafiasnak számító szövegekkel traktálta. Így a házmester egyből igazolta, hogy apám „közéjük” tartozik, hozzátéve, hogy sokkal jobban állna az ország, ha mindenki ehhez a fiúhoz hasonlítani… Apám mindig azt mondta, úgy érezte, hogy a hanukai gyertya megmentette őt aznap éjjel.

Érdekesség, hogy édesapám egy nyári budapesti látogatása során megkért, hogy menjünk el, és nézzük meg az Andrássy út 60. szám alatt létesített Terror háza múzeumot. A kiállításból két dolog ragadta meg: az egyik, hogy a földszinten, a bejáratnál elfalazták a főparancsnok egykori ajtaját, ahonnan kijött azon a végzetes napon; a másik a Szálasi kivégzéséről készült híres fotó. Mint mondta, ő is jelen volt azon a szombaton a Markó utcában, de pár centi híján lemaradt a fényképről. Mint mondta, „ha tudom, hogy ilyen történelmi fotó készül, kicsivel odébb álltam volna, hogy rajta legyek…”

Oberlander Báruch

Cikkünk a Gut sábesz magazinban megjelenő, Kérdezd a rabbit – vészhelyzetben is című sorozatunk része. A Holokauszt 70. évfordulójára rendezett emlékév alkalmából indított rovatunkban a vészkorszak idején felmerült háláchikus problémákat és az arra adott válaszokat mutatjuk be. A sorozat összes cikkét megtalálja a zsido.com internetes oldalon.

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.