Az egyik dolog, amit meg kellett tanulnom, miután Magyarországra költöztem, az a magázódás és tegeződés szabályrendszere volt. Kit hogyan kell szólítani, ki kitől kér engedélyt a tegeződésre és hasonlók, ez ugyanis az angol nyelvben nem létezik. A jiddis­ben ugyan megvannak ezek a for­mák, de ott egyértelműen csak egy idősebb, tiszteletre méltó embert vagy egy híres rabbit illet meg a magázás (lásd Turé záháv a SÁ JD-hoz 242:14. végén). 


A tegeződés és magázódás kapcsán Schreiber-Szofer Mózes (1762–1839) pozsonyi rabbi mes­terét, Nátán Adler (1741–1800) frankfurti rabbit idézte (To­rát Mose, Toldot, Kim ná bekezdése; Li­kuté Chávér ben Chájim 1. kötet 8a.; Zich­ronot umszorot 218–219. oldal 303. lábj.), akinek az volt a véleménye, hogy a zsidóknál a szülőket és a testvéreket tegezni illik. „Ez ugyanis azt mutatja meg, mennyire közel állnak egymáshoz szeretettel a gondolkodásukban, vallási viselkedésükben.” Érdekes, hogy erre a Bibliában talált egyértelmű utalást. Amikor Jáákov bemegy apjához, hogy elnyerje áldását, így szól: „Kelj fel, kérlek” (1Mózes 27:19.), amiről úgy véli: „ez pedig az a régről elfogadott mód, ahogy a zsidók beszélnek a szüleikkel.” Ezzel szemben Ézsau úgy szól az apjához ugyanebben a helyzetben: „Kelljen fel atyám és egyen fiának vadjából” (uo. 31.). „Így pedig a nem-zsidók beszélnek a szüleikkel.”

Hasonlóképpen Istenhez is tegeződve szólunk, amikor az áldást mondjuk: „Áldott vagy Te, Örökkévaló…”. Azért vagyunk vele is tegező viszonyban, mert közel érezzük magunkat hozzá – írja Ádler rabbit idézve.

Jechiél Mechl Epstein rabbi (1829–1908) hasonlóképpen ír Áruch hásulchán című kom­mentárjában a Sulchán áruchhoz (Jore déá 242:38.), és hozzáteszi, hogy „ez az elfogadott szokás minden országban.”

 

…de nem szabad őket a nevükön neveznie

Másrészről azonban az áll a Sulchán áruchban (JD 240:2.), hogy amikor a Tóra előírja (20:12.), hogy „Tiszteld atyádat és anyádat”, az azt is jelenti, hogy nem szabad őket a nevükön neveznie, akár a jelenlétükben, akár, ha csak beszél róluk. Úgy kell említeni őket, apa, anya, apu, anyu stb.

Ha mégis meg kell mondania va­lamiért az embernek valamelyik szülője nevét, pl. mert megkérdezik, hogy kinek a gyereke, akkor valami titulust kell hozzá mondani, pl. Reb Mojse vagy Szárá asszony fia vagyok (Pitché tsu­vá uo. 2., de lásd Pszákim utsuvot uo. 11.).

Ugyanígy a nagyszülőket se nevezzük néven (uo. 24. RöMÁ), ezért a zsidó családokban nincs Ági mama vagy Mózes papa.

Gyakorlati kérdés ennek kapcsán, hogy ha valaki gábe a zsinagógában és az apját szeretné a Tórához fölhívni, akkor hogy tegye ezt meg. Írva van, hogy mivel az askenázi szokás az, hogy mindenkit a saját és az apja héber nevével hívnak föl a Tórához (SÁ OC 139:2. RöMÁ), az embernek a tulajdon édesapját is így kell fölhívnia, csak tegyen hozzá valamilyen titulust (Pszákim utsuvot uo.). A Chábádban azonban az az elterjedt szokás, hogy az ember úgy hívja föl az apját, pl. hogy „ávi mori – apám tanítóm” (lásd Nötivim biszdé háslichut 2. kötet 71. oldal).

Ezt a fajta tiszteletet az embernek a haláluk után is meg kell adnia a szüleinek (Turé záháv uo. 242:4. végén).

Oberlander Báruch

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.