A Kádis mondása, amikor nem bizonyos a halál
Első kérdésünk felvetője, Meisels Cvi Hirs (1902–1974), a váci dáján, aki 1943. április 6-án fordult levélben Teitelbaum Joel rabbihoz (1887–1979), a szatmári rebbéhez (a levél megjelent New Yorkban 1956-ban, a Binján Cvi responsum második kötetében 72. fej.). Ebben leírta, hogy „a megelőző hetekben” több asszony kapott értesítést a munkaszolgálatra elvitt férjéről, mi szerint elhunytak és el is temették őket. Ezek az asszonyok nem terveztek újraházasodni, mindenki abban reménykedett, hogy – mint korábban többször – téves a hadsereg értesítője. „Állítólag nemsokára az összes zsidó haza fog térni, és akkor sok minden kiderül majd” írja Meisels rabbi, addig azonban kérdés, hogy kell-e vagy szabad-e ilyen esetben gyászolni és kádist mondani a feltételezett elhunyt után. Mint írta, a rabbik sok városban, így Budapesten is megosztottak, a kérdésben.
Teitelbaum rabbi válaszában leszögezte, hogy ilyen hadseregi értesítés alapján, ha nincsen semmilyen más hiteles tanú, aki a halál tényét igazolná, nem lehet megengedni az újraházasodást (lásd Divré Chájim resposum II. rész Even háezer 55. fej.). A Sulchán Áruch (Even háezer 17:5.) szerint, „ha az emberek azt látják, hogy gyászolnak valakit, akkor utána szabad az özvegynek újraházasodni. Ezért nem biztos információ alapján nem szabad megengedni a gyászt, nehogy félreértéshez vezessen. Amíg nincs bizonyítva, hogy meghalt az illető, addig nem szabad süvét ülni, gyászbeszédet tartani vagy feketét viselni”. A responsum irodalomban azt találjuk (lásd Pitché tsuvá, Jore déá 375:3.), tette hozzá a szatmári rebbe –, ha nincs gyász, akkor nem szabad kádist sem mondani, de lehet más micvát csinálni a feltételezett elhunyt emlékére.
A szatmári rebbe még hozzátette azt is, hogy ugyan ilyenkor nem lehet a zsinagógában kádist mondani, mert az félreértéshez vezethetne., de otthon lehet összeszedni egy minjent és úgy kádist mondani. Így mindenki tudni fogja, hogy nem biztos a halál, hisz látják, hogy a zsinagógában soha nem mondják a kádist a hozzátartozók. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a kádist mondók gondoljanak arra, hogy ha az illető mégis él, akkor azokért mondják, akiknek sajnos senkijük nem maradt, hogy kádist mondjanak értük.
Teitelbaum rabbi válasza megjelent a Szatmár városban megjelenő nagyhatású rabbinikus folyóiratban, a Leket sosánában, három folytatásban (1943-os kötetben 38, 48, 50. fejezetekben). Ugyanitt (67. és 77. fejezetekben) látott napvilágot Feldman Mose Jiszráélnek, a dragomérfalvai rabbinak a véleménye.
Feldman rabbi, aki 1944. május 19-én halt mártírhalált Auschwitzban, megengedőbb véleményt alkotott. 1943. augusztus 23-án kelt levelében azt írta, hogy szerinte a kádis egy rendkívül fontos dolog, amit nincs joguk elvenni az elhunyttól. Ezek alapján megengedhető, hogy a zsinagógában is egyszer kádist mondjanak érte, és mivel csak egyszer mondja, az lesz annak a jele, hogy a halál nem biztos. Továbbá, ha az illetőnek nem volt felesége, akkor nem is merül fel az újraházasodás problematikája, így nyugodtan mondhatnak többször is kádist az emlékére.
Az, hogy ez a kérdés mennyire a mindennapok részét képezte akkoriban, jól látszik az alábbi történetből is, amit az illető „kisfiú” a napokban elmesélt nekem. 1942 októberében két tanú érkezett Kiskunhalasra, és igazolta, hogy az egyik munkaszolgálatra hurcolt férfi meghalt. Ezután a rokonok nap, mint nap elvitték az elhunyt akkor még csak két és fél éves (!) kisfiát a zsinagógába, ahol egy székre állítva ismételte a kádis szavait édesapja emlékére.
Oberlander Báruch