A Pécsi Izraelita Hitközség a dokumentumok tükrében (1837–1950) címmel jelentetett meg idén a Kronosz Kiadó, a Pécsi Zsi­dó Hitközség és a Pécs Története Alapítvány rendkívül érdekes és hasznos gyűjteményt.

A gyűjteményben fellelhető dokumentumok értelmezése időnként nehézségbe ütközik, mivel sajnos az elmúlt évti­ze­dekben fontos askenáz szokások, kifejezések merültek fe­ledésbe Magyarországon. Úgy tű­­nik, néhányszor a szerkesztő sem ismerte, vagy nem vette figyelembe ezeket a sokszor speciálisan magyar zsidó jelenségeket, amelyek közül most hármat emelnénk ki a 119-122. oldalon található, 1850-es zsinagógai szabályzat tervezetéből.


Ha kevés az ülőhely…

A 120. oldalon, a 6-7. pontban az áll, hogy „a férfi ülőhelyeken nem tartózkodhat kettőnél több személy”, viszont „egy női ülőhelyen nem lehet több egy személynél”. Ezt a 121. lábjegyzet biztonsági okokkal és a karzat teherbírásával magyarázza.

Ha azonban megnézzük az 50. oldalon található 1928-as dokumentumokat, kiderül, hogy a közösségnek 1250 adófizetője volt, akikre mindössze 500 zsinagógai férőhely jutott. Ebből egyértelműen következik, hogy ha sokan vannak egyszerre a zsinagógában, csak úgy tud minden férfi leülni, ha osztoznak az üléseken. A hölgyek esetében, akik ritkábban járnak zsinagógába, ragaszkodtak az egyenkénti üléshez, mivel az ülőhelyek eladása a zsinagóga alapvető bevételi forrása.

Micvék a kalapács alatt

A 121. oldalon a 8. pontban szerepel: „a Tórához kapcsolódó micvéket hétköznap kell eladni”. A 122-es lábjegyzetben nehezen tudja a szöveget értelmezni, hisz „a Tórának nincsenek micvéi”! Itt azonban megint egy jól ismert magyar zsidó fogalomról van szó. Ha megnézzük a Szájról szájra (Pápa, 1941) című magyar jiddis szógyűjteményt (44. oldal), ott világosan láthatjuk, mit jelent ez a fogalom: „Micvesz: a Tóra elé való felhívás tisztségei”, ill. „Micvesz kaufen: micvajszt venni. Ha önmagunk vagy mások részére megveszik a Tóra elé járulás tisztségét”. Vagyis arról van szó, hogy ezeket a micvéket (elsősorban a Tórához felhívás, de a Tóra kivétele-betétele, öltöztetése is) szokás licit során eladni (Sulchán áruch, Orách chájim 147:1.; Mágén Ávrahám 306:15.). Valószínűleg azért is nevezték el őket együtt micvéknek, mert azt akarták hangsúlyozni, hogy a licit nem a szombaton amúgy tiltott üzleti tevékenység (lásd Mágén Ávrahám uo.), különösen, mert a bevételt a zsinagóga fenntartására fordították (lásd még Máté Jehudá 306. fejezet végén).

Nem elég a kipa az imádkozáshoz

A 121. oldal 10. pontban azt írja, hogy „Nem szabad senkit sem felhívni [a Tóralovasáshoz], aki [csak] bársonyt [=kipát] visel, azaz: a Tóra felolvasásakor és az áldáskor kalapot is kell viselni”. A 132. lábjegyzetben a szerkesz­tő úgy magyarázza, hogy ez azért van, „hogy a fedetlen fő lát­szatát elkerüljék”. De az olvasó nem értheti, miért látszik fedetlen főnek a kipa viselése.

Valójában arról a nagyon híres askenáz szokásról van szó, hogy ima alatt és Tóraolvasáskor nem elég, ha kipa van az ember fején, egy második fejfedőt is fel kell venni, mert ez nagyobb istenfélelmet mutat. A rabbikat és a nagy tudósokat megtisztelték azzal, hogy a tálittal fedhették be a fejüket, a közösség többi tagjának ez tilos volt, így kalapot kellett viselniük második fejfedő gyanánt.

Innen terjedt el az a kifejezés, amit a Szájról szájra (64. oldal) említ: „Táleszübankap: aki be­burkolja a fejét tállisszal imádko­zás közben”, vagyis egy tudós. (Ha­szidoknál még az egyszerű emberek is táleszübankap-on imád­kozik.) Ez egy sok évszáza­dos szokás volt Magyarországon és más askenáz területen (lásd Min­hágé háköhilot 1. kötet 95., 99. oldal), még a Sulchán áruchban (Bét Joszéf, Orách chájim 8. fejezet eleje) is szerepel.

Oberlander Báruch

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.