A Sász Chevra – Vasvári Pál utcai zsinagóga története

„Kérdezd a rabbit – vészhelyzetben” rovatunk előző számában (Gut sábesz17. évj. 9. szám) utaltam a Vasvári Pál utcai zsinagóga Mázkir-könyvére, ami sokak érdeklődését felkeltette. Ahhoz azonban, hogy megismerkedhessünk a Mázkir-könyvvel, egy kicsi messzebbre kell visszamennünk az időben, és áttekinteni a Sász Chevra zsinagóga történetét, ami szorosan összefügg a pesti zsidóság történetének alakulásával. A Sász Chevra, mint látni fogjuk Talmud-egyletet jelent, melyből a „sász” szó egy mozaikszó, amelynek feloldása Sisá SZdárim, ami utalás a Talmud hat rendjére. A rabbinikus irodalomban aTalmud helyett gyakorta a Sász szót használják.

A Pesti zsidó közösség kialakulása 1783–1857

Elsőként tekintsük át a pesti zsidó közösség megalakulásának időszakát, megindulásától a Schwab rabbi haláláig terjedő évtizedeket, Grünwald Lipót írásai alapján (Tojzent jor jidis leben in Ungárn 159–165. old., Mökorot Lötoldot Jiszráél 30–33. old.).

Pest városa a töröknek Pestről való kiűzése után, 1686-tól fogva, kb. egy évszázadon át volt elzárva a zsidó betelepülők elől, és csak időlegesen, nappalra léphettek a városba. 1783. május 27-én megnyíltak a kapuk a zsidók számára, akik addig a közeli Óbudán éltek nagy számban, II. József türelmi rendelete, a Systematica Gentis Judaicea Regulatio nyomán. 1787-ben már 14 zsidó család lakott Pesten, a közösség összesen 114 lelket számlált. A kezdeti időben a pesti zsidók még mindig a Münz Mózes rabbi (1750-1831) által vezetett óbudai hitközséghez tartoztak, mivel Münz rabbi minden erővel ragaszkodott hozzá, hogy a Pestre áttelepült közösség ne önállósodjon, hanem továbbra is az ő hitközségéhez tartozzon.

Közben a zsidók hivatali engedélyt kértek és kaptak, hogy Pesten zsinagógát alakítsanak. Ehhez 1796-ban helyiséget béreltek Orczy József bártótól, a mai Madách tér helyén. Az itt álló, Orczy-háznak nevezett tömb adott otthont elsőként a pesti zsidóknak, így zsinagógájukat is Orczy zsinagógaként ismerték. Ekkor döntöttek úgy, hogy elszakadnak Münz rabbitól, és hatósági engedélyt szereztek rabbi kinevezésére is. Elsőként az óbudai születésű Wahrmann Jiszráél rabbit (született 1755) nevezték ki, aki 28 éven keresztül állt a közösség élén, egészen 1826. június 20-án bekövetkezett haláláig, ahogy az a sírján is áll.

1799-ben már 2000 zsidó élt Pesten, ám számuk rohamosan nőtt, 1835-re már a családfők száma volt ennyi. Grüwald Lipót feljegyzi, hogy ez idő alatt már működött Pesten egy bét din (rabbinikus bíróság), amelynek a tagjairól sírköveik alapján szerezhetünk fontos információt. Ez alapján Oppenheim Simon rabbi (született 1753) több mint ötven évig volt a bét din vezetője, az 1800-as évek elejétől 1851. január 25-én bekövetkezett haláláig. (Az ő sírjához, amely a neológ-temető rabbi parcellájában található, sokan látogatnak el, még külföldről is, mert életében megígérte, ahogy az a sírkövén is olvasható, hogy mindenkinek, aki a sírjánál imádkozik, próbál közbenjárni az érdekében). A bét dinmásik tagja Brill Ezriél rabbi volt (született 1778), aki – ugyancsak a sírköve tanúlsága szerint –dájánként szolgált haláláig (1853. február 3.), nagyjából negyven éven keresztül, vagyis 1813-tól kezdve. A rabbinikus bíróság harmadik tagja Kunitzer Mojse rabbi (1751–1837), aki óbudai rabbi és pestidáján is volt.

Grünwald szerint Wahrmann rabbi volt az, aki életében visszatartotta a reform törekvéseket Pesten, mert halála után rögtön reform közösség alakult, ahol a bécsi Mannheimer-féle rítusa szerint imádkoztak. Ezek szerint a bét din tagjai közül azoknak, akik ellenezték a reform törekvéseket, nem volt elég befolyásuk a közösségre.

Wahrmann rabbi halála után 1835-ben új rabbit választottak, Schwab Löw (1794–1857) személyében, aki 1837-től kezdve Óbuda rabbija is volt. Schwab rabbi maga a pozsonyi jesiva tanítványa volt és a Tóra tudását senki nem kérdőjelezte meg, ugyanakkor köztudott, hogy idejét megosztotta az Orczy házban működő reform zsinagóga és az ugyanott található konzervatív zsinagóga között. Nem véletlen, hogy egykori tanárának fia és utódja, Schreiber Benjámin (1815–1872) a Ktáv Szofér egyik levelében (Igrot Szofrim 7. oldal) nemtetszésének adott hangot Schwab rabbi személye kapcsán, utalva arra, hogy megkérdőjelezhető elkötelezettsége a konzervatív értékek mellett. Később, 1842-ben és 1853-ban újdájánokat neveztek ki, Wahrmann Dávid Jehudá rabbi (1793–1868) és Brill Sámuel Löb rabbi (1814–1897) személyében, kinevezésükről Grünwald már azt írja: „Ők már inkább felvilágosultságuk, mint Tóratudásuk miatt” kerültek ebbe a pozícióba.

A Sász Chevra alapítása és célja

A Magyar Zsidó Lexikon (158. old) rögzíti, hogy a Budapesti Talmud-Egylet (Sász Chevra) 1842-ben alakult, Fleishman Ede (Mojse) és Taub Gusztáv (Gedáljá) vezetésével, akik az egylet első elnökeiként „minden idejüket és vagyonuk nagy részét az egylet céljaira áldozták”.

Ugyanitt áll, hogy 1852-ben fogadta el a belügyminiszter az egylet alapszabályát, mely szerint annak célja, hogy „talmudi és bibliai előadások tartásával a hagyományokat elhunyt tagok és alapítványozók emlékét kaddis-ima mondásával ápolja. E célból fenntart egy imaházul is szolgáló tanintézetet, továbbá egy könyvtárt…”. Ezt az első alapszabályt nem sikerült fellelnem, de meg van a német illetve magyar nyelvű, nyomtatott alapszabály, amelyeket valamivel később, 1875-ben, illetve 1897-ben hagyott jóvá a belügyminiszter. Mindkettőben meg van említve, hogy 1852-ben alakult meg az egylet, a héber neve mindkettőben Sász Chevra, amelyet németre Budapester Talmud-Vereines, magyarra pedig Budapesti Talmud-Egyletként fordítottak. Számomra úgy tűnik, hogy a magyar nyelvű alapszabály teljesen megegyezik a korábbi német nyelvűvel.

Ebben a második paragrafusban részletesen fejtik ki az egylet célját:

Az egylet czélja – A szentírás tanulmányozása képezi az izraelita-vallás alapját; tehát minden egyes izraelitának szent kötelessége az, hogy a Talmud-tanulmányt nemcsak az iskolákban, hanem a felnőttek közt is lehetőleg elősegítse. Majdnem mindegyik nagyobb izr. hitközségben találhatni oly nyilvános tanintézetet [báté midrásim], melyben mindenkinek alkalma nyílik egyrészt Talmud-tanulmányra, másrészt pedig arra, hogy a nap egy részét nyilvános vitaelőadások meghallgatása által, a szent-Thora tanának elsajátítására fordítsa. Mennyivel inkább megkívánható tehát, hogy Magyarország fő- és székvárosában, hol a hitsorsosok oly szép számban laknak, egy oly intézet létezzék, mely a fent körülírt szent célnak teljesen megfeleljen.

Ezekből kifolyólag az egylet feladatául tűzte ki.

a) hogy fentart egy – egyúttal imaházul is szolgáló – tanintézetet [bét hámidrás] és egy a szent czélnak megfelelő könyvtárt, melyek úgy az itt állandóan, valamint csak ideiglenesen tartózkodó Talmud-tudósoknak a Thora tanulmányozhatására [lilmod háTorá] mindenkor rendelkezésre állanak.

b) két elsőrangú Talmud-tudóst alkalmaz állandóan. Ezek közül az egyik az u. n. Schasz rabbi – ki egyúttal szellemi feje az egyletnek – köteles naponként reggel [Mágén Ávrahám], este azonban [bén Minchá löMááriv] Talmud előadásokat a megfelelő magyarázatokkal [SáSZ im Rási vöToszáfot] tartani; a másik pedig arra köteleztetik, hogy esténként bibliai-előadásokat tartson a Raschi-magyarázatokkal [Chumás vöRási], minden szombat délelőtt pedig a »Haftorá«-t adja elő lehetőleg könnyen felfogható előadásban.

c) feladatául tűzi azt, hogy az izraelitáknak már ősidők óta az elhatlak lelkiüdvéért „szokásos vallási functiok” u. m. a tanulás utáni imádkozás, kadischmondás és a halotti mécs meggyújtása [hádlákát nér nösámá] elhalálozás évfordulójának megtartására [járcájt]. Az emlékünnepély [házkárát nösámot] a három a nagy ünnepkor az elhalt egyleti tagokért az egyleti imaházban végeztessenek.

d) segélyezi az olyan szűkölködő talmudistákat, kik az előadásokat [siurim] naponként rendesen hallgatják, sőt kivételesen – a körülményekhez képest – az itt csak ideiglenesen tartózkodó, se arra érdemes talmudistákat [bné Torá] is.

e) egyúttal arra iparkodik, hogy a kevésbé tehetős szülők gyermekei, ki a felsőbb héber tudományokat el akarják sajátítani, ingyenes oktatásban részesüljenek”.

A Sász Chevra első rabbija

Az első rabbi, aki ennek a közösségnek a vezetője volt Sussmann-Szofér Benjámin Wolf (1826–1898), aki több más hitközség rabbijként szolgált, mielőtt a Sász Chevra rabbijává jelölték ki. Négy kötete jelent meg a Tórához való homiletikai magyarázatokkal: Chálifot Szimlot Binjámin címen (megjelent Pakson 1896–1901). Sírjára végrendelete alapján azt vésték, hogy 23 évet szolgált a Sász Chevrában, és mivel tudjuk, hogy halála előtt hat évvel lemondott a rabbiságról és visszaköltözött szülővárosába, Pozsonyba, ez alapján arra következtethetünk, hogy feltehetőleg 1869-ben kezdte szolgálatát Pesten. Fia Sussman Efrájim Fisel (1867–1942), a későbbi pesti ortodox rabbinátus feje azt írja előszavában (uo. 3. kötet eleje), hogy Magyarország vezető rabbijai voltak azok, a fent említett Schreiber Benjámin rabbival az élen, akik szorgalmazták, hogy őt nevezzék ki rabbinak a Sász Chevra élére. A pozsonyi rabbi támogatását, és a közösség és a rabbija iránti nagyrabecsülését három, 1871-es kelt levele is alátámasztja (Igrot szofrim 30., 32., 35. levél).

Löffler Sámuel Benjámin feljegyzéseiből kiderül (Zichron ávot 246. oldal), hogy a Sász Chevra először a Szerecsen utcában (ma Paulay Ede utca) volt, az egyletet alapító Fleishman Ede házában. Csak később, 1887-ben készült el az egylet nagyzsinagógája, és ekkor költözött át a ma is működő Vasvári Pál utcai épületbe. Az épület ekkor teljes egészében az egylet tulajdonában volt, és annak céljait szolgálta. A ma is működő zsinagógán kívül többek között rabbilakás is volt benne.

Azzal azonban, hogy egy rabbit kijelöltek, még nem tettek eleget a kötelezettségüknek, hisz a Sász Chevra alapszabálya rögzíti, hogy „Az egylet feladatául tűzte ki… két Talmud-tudóst alkalmaz állandóan”. Dicséretükre el kell mondani, hogy valóban igyekeztek mindig ennek a feladatnak eleget tenni, ahogy aMagyar Zsidó Lexikon is írja: „Előadói mindig a legkiválóbb tudósok voltak”. Ennek alátámasztásul álljon itt egy 1942-es jegyzőkönyvi kivonat: „Fölvétetett az 1942 év február 15-én megtartott választmányi ülésen… Következik a napi tárgy az 1941 évi kezelési kimutatás és az 1942 évi költségvetési előirányzat… Rabbi fizetés… Bibliai előadó fizetés…”.

A Pesti zsidóság vallásosságának szintjéről Sussmann rabbi kinevezésekor a Der Israelit című lapban (1869. február 3.) megjelent tudósításból tudunk meg többet. Eszerint akkoriban 50.000 zsidó élt Pesten, több zsinagóga működött, ám a közösségnek sem mikvéje, sem zsidó iskolája nem volt. Fleishman Ede (Mojse) volt egyike azoknak, akik próbálták, hogy segítsenek a helyzeten. (Állítólag neki magának saját saktere volt, mert nem bízott a pesti sakterekben.) A Magyar Zsidó Lexikon (813. old.) Sussmann rabbiról szóló bejegyzés további adalékkal szolgál erről a korszakról (fia fent említett Előszava alapján): „Sussmann sokat tett a hitélet kimélyítése érdekében. Az ő és a Deutsch Áron Dávid balassagyarmati rabbi [1813–1878] tevékenysége folytán Budán rituális fürdőt építettek.”

==(folyt. köv.)==

Oberlander Báruch

A tanháznak álcázott zsinagóga (2)

A Sász Chevra működése

 „Ekkor még nem volt Pesten orthodox hitközség és a Sász Chevra volt a konzervatívok egyesülete… A Budapesti Talmud-Egyletből indult ki annak idején a mozgalom, mely a budapesti orthodox hitközség megalakítására vezetett” – olvasható a Magyar Zsidó Lexikonban (158. és 818. oldal). Hasonlóan írj Simon Eliezer Sussman-Szofér, Sussmann rabbi unokája, a Miros Curim című könyvében (23. old.), „a Sász Chevra teljesen független volt a Pesti hitközségtől és ennek köszönhetően tudta Sussmann rabbi építeni a vallásos zsidó életet Pesten”.

A Pesti hitközségtől való függetlenség nagyon fontos része a történetnek. 1830-ban a Pesti hitközség megszüntette az összes zsinagógát a városban azzal a céllal, hogy mindenki együtt legyen, egy fedél alatt az Orczy házban (lásd Zsidó Budapest, I. kötet 119. oldal). A konzervatívok magától értetődően nem akartak beletörődni ebbe a döntésbe, valószínűleg ezért alakították meg 1842-ben a Sász Chevrát. Aki elolvassa a fent idézett, az egylet céljairól szóló hosszú leírást, annak feltűnhet, hogy az hosszasan részletezi a tanulási célokat, és mindösszesen egy fél mondatban becsempészve írja, hogy egyébként még zsinagógaként is szolgál majd az épület: „…az egylet feladatául tűzte ki, hogy fenntart egy – egyúttal imaházul is szolgáló – tanintézetet…”. Ez azt a benyomást kelti, hogy a valódi cél egy független közösség létrehozása volt, és ezt elrejtendő hangsúlyozták annyira, hogy ez egy tanulási egylet, ami csak mellékesen funkcionál zsinagógaként. Ez is mutatja, milyen nehezen tudták véghezvinni az intézményesült pesti ortodoxia létrejöttét. (Lásd még Szombat-Almanach az 5688. évre (1926/27), Somré Sábosz Bizottság, Budapest, 3. old.).

A Miros curim (25. oldal) azt is írja Sussmann rabbiről, hogy „ezzel a munkájával sikerült lefektetnie a pesti ortodox hitközség alapjait, ami lassan kifejlődött. Neki köszönhető, hogy idejött [1879-ban] első ortodox rabbinak rokona, Szofér Cháim rabbi (1822-1886), a Mácháne Chájim című könyvek szerzője, mivel ő maga nem fogadta el az ortodox hitközség felkérését, hogy vállalja el annak a rabbiságát.”

„Költői szabadsággal” történelmet írni…

A Zsidó Budapest című könyvben (uo.) színes leírás található a Sász Chevráról és közösségéről: „Tagjai nagy súlyt fektetnek arra, hogy egész életükben rendszeresen »tanulják« – tanulmányozzák – a talmudi iratokat. A könyvek olvasásának és párokban (zugot) való megvitatásának bizonyos rituális rendje volt. A nap három részre oszlik: egy rész a Tóráé, egy az imáé, egy a kenyérkereső munkáé. A Tórára eső egyharmadot kell tanulással tölteni. A Sász hívők (háverim, ’társak’) gyakorlatilag minden szabad idejüket a tanházban… töltötték, a Talmud lapjai fölött hajlongva, minden szót megvitatva, mint hajdan a talmudi mesterek. Kora hajnalban a szolga… végigjárta a házakat, lakásokat, s fakalapáccsal… három négyszer rávert minden ajtóra: »In Shul herein! Gyerünk tanulni.«”

Mindez a leírás talán jellemző volt sok más közösségre, de semmi forrás nem támasztja alá, hogy a Budapesti Talmud-Egyletben is így zajlott volna. Például sehol nem találtam utalást arra, hogy Pesten alkalmaztak volna un. „sülkloppert”. Inkább úgy tűnik, hogy itt a Talmud-Egyletre vetítve mutat be a szerző máshol, más időben lejegyzett információkat, amiket a Tóratanulásról írtak.

A Sász Chevra tagjainak kötelezettségei és jogai

A Magyar Zsidó Lexikon (158. oldal) megjegyzi, hogy „A Budapesti Talmud-Egylet autonóm testület, mely nem tartozik egy hitközséghez sem s ezek részéről sem anyagi, sem erkölcsi támogatásban nem részesül. Az egylet tagdíjakból, alapítványokból és önkéntes adományokból tartja fönn magát.”

Mivel az egyletnek szüksége volt működéséhez anyagi forrásra, ezért fontos volt, hogy legyenek tagjai, akik tagdíjat fizetnek, amiért cserébe bizonyos jogosultságokat, „benefíciumokat” biztosít nekik az egylet. Ezeket az alapszabály 4. fejezetében találhatjuk. Az 5-7. paragrafusban le van írva az éves tagdíj összege és fizetésének módja, amit a belépési díj után kellett fizetni. 9-14. bekezdésben van lefektetve, mire jogosultak a tagok: imádkoznak értük, ha megbetegszenek, gyászimát szerveznek haláluk esetén és mázkirt mondanak értük ünnepeken, ahogy azt a Gut sábeszben korábban megjelölt cikkemben kifejtettem.

15-16. paragrafus rögzíti, hogy ezek a jogok a haláluk utáni húsz évben illetik meg a tagokat, aki pedig azt akarja, hogy sose járjanak le ezen jogai, vagyis azt az „egylet fennállásának tartamára ki akarja terjeszteni” , egy plusz összegért ezt is biztosíthatta. Az egylet vezetőségét ezek a jogok örök időkre megilletik. 17-24. pont arról rendelkezik, hogy különleges jogok illetik meg azokat, akik alapítványt hoznak létre az egylet javára.

Végül a 25-26. paragrafus kimondja, hogy az elöljáróság beterjesztése alapján lehet tiszteletbeli tagokat kijelölni Tóratudósokból vagy olyanokból, akik valamit tette az egyletért. Őket ugyancsak az egylet fennállásának teljes idejére illetik meg a fent említett jogok.

A Mázkir-könyv

Ezzel eljutottunk magáig a Mázkir-könyvig. Ez tartalmazza mindazok nevét, akiknek emlékére közösségimázkir-imát mondanak. Ha azonban kézbe vesszük a mázkir-könyvet (ami valójában egy kézzel írt névsort tartalmazó füzet), ennél jóval többet tudhatunk meg.

Évekkel ezelőtt volt lehetőségem belepillantani a Vasvári Pál utcai Sász Chevra mázkir-könyvébe. A belső borítóra rá van ragasztva egy kézzel írt lap, „A mázkir rendje”, amely szerint 1938-ban állítottak össze a rendet. A céduláról megtudjuk, hogy a mázkir a „Templomban”, vagyis a nagyzsinagógában illetve a „Bész Hámedresben”, vagyis a tanházban, a kiszsinagógában van megtartva, továbbá, hogy van mázkir „Reggel” és „Délelőtt”. Pontosan nem tudom, mit jelent a reggel és a délelőtt ebben az esetben, de egy dolog biztosan látszik, mégpedig, hogy feldarabolták a mázkirt több részre. Valószínűleg ezzel kerülték el a korábbi cikkünkben már tárgyalt problémát, vagyis, hogy nehogy túl hosszú legyen a névsor.

Ezen belül pedig látszik egyfajta „fontossági sorrend”, az alapján ki, mikor és melyik helyszínen kerül sorra. A cédula szerint az alábbi sorrendben és helyszínen kerültek sorra mindazok, akiknek az emlékéremázkir-imát mondtak (az eredeti cédulán szerepel az oldalszám is, ahol a nevek fel vannak sorolva aMázkir-könyvben)

A „Templom”-ban reggel az elöljárónál leadott „külön jegyzék”-en felsoroltak nevét említik a mázkir imában, délelőtt pedig az alábbi sorrendben szerepelnek: papok (ti.: rabbik) és elöljárók; diplomásak, akik örökig időkre megváltották az imát; diplomásak, akik 20 évre megváltották az imát

A „Bész Hámedres”-ben csak reggel mondtak mázkirt, az alábbi sorrendben (minden csoportban először az örök időkre megváltottak nevet, majd a húsz évre megváltottak nevét említik) „mörének”, vagyis azok a Talmud tudósok, akik nem rabbik, de tiszteletből a nevükhöz hozzá illesztik a „morénu” (mesterünk) szót. Ez egy külön megtisztelt osztályt jelentett a rabbik, az elöljárók és a diplomások alatt. Őket követik a házas férfiak, a nőtlen férfiak, az asszonyok végül a hajadonok nevei következtek. Érdekes, hogy a legutolsó csoportban nem tesz említést a lista arról, hogy volna különbség az imák megváltásának idejében.

Ha megnézzük az első oldalon a rabbik listáját, azt látjuk, hogy nem csak a Sász Chevra rabbijairól emlékeztek meg, hanem, ahogy az előző cikkünkben is írtuk, különböző nagy, neves rabbikat, mestereket szoktak megemlíteni. A lista tetején két pesti rabbi áll Schwab Löw (meghalt 1857) és Meisel Benjámin (1867) rabbik, utána pedig szerepelnek híres magyaországi ortodox rabbik, mint a pozsonyi Schreiber Benjámin rabbi (1872), a sátoraljaújhelyi Lőw Jirmijáhu rabbi (1874), a huszti Sik Mózes rabbi (1879), az óbudai Neuschloss Jáákov Joszéf rabbi (1868) és még sokan mások. Későbbi kézírással hozzáírtak a listához más neveket, mint például a Sász Chevra rabbijait, Sussmann-Szofér Wolf (1826–1898), Sussmann-Szofér Eliezer (1853–1902) és Herskovits Jechiél Mechl (1825–1928) rabbikat.

A diplomások és a mörének

Észre lehet venni, hogy a megtiszteltetés sorrendje így halad: rabbik és elöljárók, egyetemi végzettségűek és mörének. Ebben érdekes, hogy a morénu titulus az egy tóratudást jelent, és mégis a diplomások után kerültek sorra.

Erre, a korra jellemző helyzetre érdemes két forrást idézni: Lőw Elázár (1839-1917) sátoraljaújhelyi és ungvári rabbi azt írja Pökudát Elázár című könyvében (Responsum, 69. fejezet), arra a kérdésre, hogy szabad-e egy neológ rabbit morénu megszólítással a Tórához hívni: „Az magától értetődő, hogy istenfélő zsidóknál a szeminárium rabbiavatása semmit nem jelent. És, hogy az illetőnek ezen kívül még doktori címe is van, erre nem jár neki a morénu titulus. Eredetileg a morénu titulust csak azok kapták meg, akiket felavattak rabbinak, ma pedig már minden tóratudósnak adják ezt a címet. De azért, mert valaki ismeri az orvostudományt, jogtudományt vagy a filozófiát, ezért nem jár a morénu cím. Ostoba és hiábavaló az a szokás, hogy ezeknek az embereknek megadjuk ezt a titulust, ami nem jár nekik. Ezért helyesen viselkedett, amikor nem hívta fel ezzel a titulussal.”

Hasonló hangnemben ír a kérdésről Teichthal Jiszáchár Slomo (1885–1945) pöstyéni bét din elnöke.Misne száchir responsum könyvében (2. kötet 39. fejezet) [amiről érdekes adalék, hogy nyomdában volt, amikor kitört a háború, de nem kezdték meg a terjesztését, összesen egy maradt meg belőle, amiből 1994-ben reprint kiadás jelent meg]: „Amiről panaszkodni kell, nagy zajt csapni és nagyon fáj a szívem miatta, mert ez a Tóra megszégyenítése, annak a szokásnak a révén, ami elterjedt ebben az országban, hogy az orvosokat és az ügyvédeket morénu címen hívják fel a Tórához. Én mindig csodálkoztam, honnan vették a bátorságot, hogy megszentségtelenítsék a Tóra tiszteletét és megszégyenítsék, és tóratudósoknak járó titulussal, szólítsanak olyan embereket, akik elfordultak a Tórától. …mit fognak erre az egyszerű emberek mondani? Hogy teljesen hasonló szinten vannak? … Micve megszüntetni ezt a rossz szokást…”.

A fent említett mázkir szokások pontosan ezt a szokást tükrözik, hogy nagyobb tiszteletet adtak a világi tudású diplomásoknak azzal, hogy a nagyzsinagógában imádkoztak értük, míg a „mörének”-ért, a Tóratudósokért csak a tanházban.

Befejezésül érdemes elmondani, hogy mivel a morénu titulust már nem csak rabbiknak adták, sőt sok helyen már nem is csak a tóratudósoknak szoktak megítélni, ezért az a szokás alakult ki, hogy a város vagy a zsinagóga (fő)rabbiját more morénu (a mesterek mestere) címen hívták a Tórához – ahogy ez a szokás egyébként még Magyarországra településemkor a Vasvári zsinagógában is élt.

Oberlander Báruch

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.