Halász András képzőművész személyes és művészi pályájáról mesél, amelyet családi tragédiák, antiszemitizmus és a 20. század viharos történelme formált. Bár vallásos neveltetést nem kapott, zsidó identitása mindig meghatározó maradt, és művészetében is egyre hangsúlyosabban jelenik meg. A New York-i évek után visszatérve Európába és Magyarországra, alkotásaiban a zsidó történelem, emlékezet és személyes sors fonódik össze, miközben egyértelműen kiáll Izrael mellett.
Halász András képzőművésszel beszélget Nagy T. Katalin művészettörténész, az interjú az Egységben jelent meg.
A korai évek
Mindenekelőtt mesélj egy kicsit a szüleidről, a családi környezetről, ami elindított.
Édesanyám[1] egy vallásos zsidó családból származott, a szülei Ukrajnából menekültek a progromok elől Kisvárdára. Apám is zsidó családból jött, ők budapestiek voltak, nem tudok az elődökről semmit. Apai nagyapám a Tanácsköztársaság oktatási biztosa volt, apai nagyanyám tanító volt. Kommunisták voltak, édesanyám a mozgalomban találkozott az apámmal. Édesanyámnak egyébként Ságvári Endre volt az unokatestvére. A Szír-csoport[2] tagjai voltak, emlékművük a Szent István parkban áll.
Ezek szerint a szüleid partizánok voltak?
Igen, az édesanyám összekötő volt.
Az anyai nagymamám tanítónő volt, ő még tudott jiddisül, emlékszem, hogy ahogy mondta nekem: Was hast du gemacht? [Mit csináltál?]
Az apai nagyapámat és nagymamámat már nem ismertem, mert ők a háború előtt meghaltak. Nagyon korán meghalt az apám, aki öngyilkos lett. Az édesanyámat, utoljára négy éves koromban láttam, az emlékeim szerint, de kiderült, hogy csak 1952-ben halt meg, kórházban, hat éves voltam akkor. A legidősebb bátyám, János fiatalon ment el, Péter[3] volt az egyetlen, aki „egészségesen” halt meg, májrákban. Senki nem volt vallásos a családban, semmilyen ünnepet nem tartottunk, de gyerekként is tudtam, hogy zsidó vagyok, ez nem volt soha probléma.
Egy emlékem elmesélem. Nem nagyon volt pénzünk, s egyszer 1970-ben, a nagymamával – Róth Arankának hívták – ételhordóval mentünk a Dohány utcai zsinagógába kajáért, mentem neki segíteni, és összetalálkoztunk a rabbival, Scheiber Sándorral, aki pénzt is akart adni, de a nagymama mondta, hogy azt azért nem… Akik nem jártak a zsinagógába, azokat is számon tartották, minden túlélőt ismertek.
Még egy furcsa anekdota jutott az eszembe, ami érdekes lehet. Szintén családi vonatkozású történet, nem akarok nagyon a dolgok politikai oldalára menni, de ez lényeges. Az apámnak volt egy húga, már régen meghalt, nem nagyon ismertem, az apám barátja, Hajdú Bandi bácsi vette el feleségül, aki egyébként Böröcz Andrásnak lett az apósa. Hajdú Bandi bácsit nagyon szerettem, ő volt az, aki hatéves koromtól hozta az albumokat, ő készített fel a művészéletre, az apám meg vette a festéket. Aztán hosszú évekig nem láttam, katonaság, Amerika, már itt tanítottam az egyetemen. Egyik nap összefutottam Bandi bácsival. Már nagyon öreg volt, lassan járt. 1943-ban elvitték munkaszolgálatra – egyébként Alfonzóval volt együtt – a Donyec-medencébe került málenkij robotra, és csak 6 év után, 1949-ben jöhetett haza. Bandi bácsi – kérdeztem tőle – az életben már sok mindent megéltél, de azt áruld el nekem, hogy miért léptél be a kommunista pártba, mikor kiengedtek 1949-ben a lágerből? Azt mondta: Tudod, nagyon rossz volt, keretlegények, magyarok, oroszok, úgy bántak velünk, mint az állatokkal, és akkor egyik nap a hangos bemondón egyszer csak megszólalt Rákosi elvtárs, és az volt az első emberi szó, amit hat év alatt hallottunk, az volt az első alkalom, hogy emberként szóltak hozzánk. Valószínű, hogy ebben az is benne volt, hogy gyorsabban kiengedték őket, ha beléptek a pártba. Szóval nagyon bonyolult időszak volt ez, és köztudott, hogy a Partizán Szövetségnek[4] 30.000 tagja volt, gyakorlatilag ők mind túlélő zsidók voltak.
Szóval visszatérve a szűkebb környezetemre, nagyon sokat tanultam a körülöttem élőktől, egy nagyon magas intelligenciájú világ vett körül. Nem voltunk vallásosak, a legtöbb nem vallásos zsidó családban, mindig felvetődött a kérdés, mit jelent zsidónak lenni. Mit jelent ez, ha a vallásról fogalmunk sincs, ha nem tudjuk, mikor van Rós hásáná, zsidó újév, nem tudjuk, mikor van Szukkó, ezeket már a nagymama is elfelejtette.
Mégis tudod ezeket, hiszen sorolod.
Igen, de ezeket már New York-ban ismertem meg, ahol egy nagyon komoly zsidóság vett körül, a hasszid zsidóktól a szélhámos zsidókig, de nagyon szerettem őket, az első hónaptól kezdve tőlük függött a sorsom. Én voltam a gentile Jew, meghívtak Pészahra, meg a többi ünnepre. A helyzet az, hogy nem vagyok vallásos ma sem, de őrült nagy tisztelettel vagyok a vallás iránt.
Mit jelent zsidónak lenni?
Mit mondtatok a családban – nem vagyunk vallásos zsidók, de zsidók vagyunk, és ez akkor mit jelent?
Hárman voltunk testvérek, leültünk, hogy akkor mi az, hogy mi zsidók vagyunk? Őszintén szólva, a bátyáim nagyon okos gyerekek voltak, János orvos, Péter meg jogi egyetemet végzett – de nem találtunk megnyugtató választ. Na, jó, hát halandzsázni azt lehet. Ismered a viccet: A tanítvány odamegy a rabbihoz, hogy ezt a részt nem érti a Talmudban. Mire a rabbi azt mondja, ülj le, majd én elmagyarázom, mire a tanítvány: Rabbi, elmagyarázni én is tudom, csak nem értem!
Szóval nem találtunk rá megnyugtató választ, én már akkor tanultam marxizmust, és mondtam valamit az emberi lényegről, de hadd ne mondjam, hogy mit mondtak erre a többiek, hogy hova menjek… és ott meséljek az emberi lényegről.
Hát, ami fontos, hogy mindig készen álltam arra, hogyha valaki antiszemita, és engem, vagy mást megtámad, tudom, hol a helyem, mit kell tennem. Sokszor keveredtem verekedésbe emiatt, sose féltem. Mint autisztikus gyerek, egyszerűen nem féltem. Mit is mondjak… amikor géppisztolyt tartanak a fejedhez 10 éves korodban, 1956-ban, és azt mondják; te büdös zsidó gyerek.
Hát ezek a dolgok el voltak nyomva, erről nem beszéltünk. Szóval ezután kicsit másképp néztem a helyzetet.
Voltak ilyen vagy ehhez hasonló élményeid az iskolában? És melyik általános iskolába jártál?
A Hermina úton – korábban Május 1. útnak hívták – nőttünk föl. Abba az iskolába[5] járt Don Péter[6], Bauer Tamás[7] is. Voltak még zsidók, de valahogy akkor azok elbújtak. Voltak történetek, például a Mikó Pistit, a büdös zsidó gyereket, a sálánál fogva akasztották fel a fogasra, a Koltai Karcsival mi szedtük le. Szóval azért én így nőttem fel.
Az antiszemitizmus nagyon erős volt, érdekes, hogy 1967 után csillapodott le.
Chomsky[8] ugyanezt mondja, hogy az izraeli háború előtt a holokausztról nem volt szó. A ’67-es háború előtt senki sem akart erre emlékezni. Miután győztek az izraeliek, azt mondták, hogy ezek akkor nem akárkik.
Mondok mást. Két és fél évig voltam katona, éppen 1965–67-ben, Kaposváron. Jött a parancsnok, hogy holnap ez és ez a feladat, voltunk vagy 300-an a rakétabázison, holnap tehát ezt kell végrehajtani – mondta a parancsnok – akkor is, ha zsidó gyerekek potyognak az égből.
Volt egy zsidó fiú a seregben, aki nagyon zsidósan nézett ki, én nem, én föl voltam pumpálva, öklöztem, vagány voltam, söröztem stb., de volt egy szerencsétlen, igazi schlemiel[9], ahogy mondják, és azt a fiút elkezdték gyilkolni. Hát én akkor puszta ököllel védtem meg. A leszerelés előtt három hónappal elhatároztak, hogy kivégeznek. Azt találták ki, hogy üvegszilánkot raknak a lepedőm alá, hogy amikor ledőlök, ez a szilánk beleáll a hátamba. Volt egy nagyon rendes parancsnokom, és volt egy bázisorvos, aki zsidó volt, és ők szabályosan megmentették az életemet. A parancsnokom tudta, hogy bajban vagyok. Két haveromat rendelte ki éjjeli szolgálatra, hogy velem ne történjen semmi. És kiküldtek falura dolgozni, így végül nem is a bázisról szereltem le.
Azért vittek el ilyen hosszú időre katonának, mert elsőre nem vettek fel a főiskolára?
Igen, nem vettek fel az apám öngyilkossága miatt.
Redő Ferenc[10] tanított rajzolni, miután az apám meghalt. Vörös Rozália[11], gobelines volt a felesége. Redő Feri bácsit úgy ismertem meg, hogy János bátyámnak Redő Kati a barátja volt. Redő Feri bácsi elvitt az Ék Sándorhoz[12], aki egy vérbeli kommunista volt, amúgy zsidó. Ő meg elvitt Domanovszkyhoz[13], aki megmondta, hogy nem tudnak felvenni, mert az apám öngyilkossága miatt nem kaphatok elegendő pontszámot. Amúgy Péter bátyám miatt is, eléggé megfigyelés alatt álltunk. Domanovszky egyébként nem volt antiszemita, a Gresham körben Berény Róbert[14] volt a legjobb barátja.
Nem értem, hogy a szülő öngyilkossága miért járt pontlevonással?
Volt egy ilyen törvény. Aki öngyilkosságot követ el, az osztályidegennek számít.
Ja, értem, mert úgy értelmezték az öngyilkosságot, hogy az illető nem bízott a rendszerben, azért vetett véget az életének. Ezt nem tudtam eddig.
Szóval Domanovszky azt mondta: Maga nagyon tehetséges srác, járjon be a műtermembe, és a tanítványom lesz. De közben elvittek katonának.
Jártam viszont Gráber Margithoz[15] a Dési Huber István Képzőművész Körbe és nagyon jó barátok lettünk a Klimóval[16], sok időt töltöttünk a Luxor kávéházban.
Végül mikor vettek fel a főiskolára?
1971-ben felvettek estire. Egyszer Domanovszky bejött a terembe, akkor már két-három hónapja ott dolgoztam, Iván Szilárdhoz[17] kerültem. Domanovszky az utolsó két évét töltötte a főiskolán, már nem volt rektor. Akkor én korán mentem be, mert piáltam előző este és már nem mentem haza, oda állt mögém és azt mondta:
– Maga ezzel a kis ecsettel akarja ezt a képet befesteni? Ráadásul részeg is. Miért gondolja, hogy van húsz éve, hogy ezt megfesse?
Mire én:
– Mester, a helyzet az, hogy most csak ilyen kis ecsetem van.
Erre odafordult Iván Szilárdhoz:
– Szilárd, hozzon ennek a gyereknek egy ecsetet, de egy rendeset, ne ilyet.
Aztán lenézett a földre:
– Mik ezek a rajzok?
– Mester, szoktam vázlatokat csinálni.
– Ezek szép rajzok. Nincs pénze mappára?
Szóval ötöst kaptam, teljes biztonságban voltam. Utána már nem egészen, tehát a feketelista azért az érvényben volt.
Iván Szilárd milyen ember volt?
Aranyos volt, olyan süket volt, mint én most – szerettem őt.
A főiskolai évek végén megalakult a Rózsa-kör[18], ez külön fejezet az életedben, erről külön kellene beszélgetni máskor. Mi történt a főiskola után?
Már előre szólt a KISZ-titkár, különben haver volt, hogy nem fognak fölvenni se a Képzőművészeti Alapba, se a Fiatal Művészek stúdiójába, pedig ez akkoriban automatikusan ment a főiskolát végzettek számára. Hármunkat nem vesznek fel; Bogdán Dénest, Károlyi Zsigmondot[19] és engem – a Rózsa-kör miatt.
Sok vicces történet van. Egyet elmesélek. A főiskolán a politikai gazdaságtant Nemes elvtárs tanította, nem tudom már a keresztnevét, neki volt a legerősebb hangja a pártban. A politikai gazdaságtan az első két évben volt kötelező, Nemes nagyon jó előadásokat tartott, de senki nem figyelt, mondta is, hogy hát maguk művészek, mit érdekli magukat a politikai gazdaságtan, s nézett ki az ablakon. Nagyon szépen beszélt, nagyon zsidósnak nézett ki, zsidó is volt. Azért én sok mindent hoztam a családból és mentem vizsgázni, de már nagyon rossz volt a reputációm, és Nemes elvtárs azt mondta: Nézze Halász, én nekem egy ambícióm van, hogy magát eltávolítsuk innen a főiskoláról. Tudom, hogy maga az egyetlen rajtam kívül, aki ismeri a politikai gazdaságtant, nem buktathatom meg a lelkiismeretem miatt, de kettesnél jobbat nem adok, és megígérem magának, hogy mindent megteszek, hogy nehogy ösztöndíjban részesüljön. És tényleg, volt egy diákparlament, és a közgyűléseken mindig fölállt, és követelte, hogy Halász Andrást távolítsák el, mert őt a Vörösmarty térről irányítják. A Vörösmarty téren volt egy új épület, azt nevezték Élysée / Elizélt Palotának[20]. Ott volt a Corvina Kiadó többek között, ott dolgozott Körner Éva[21].
A megismerkedésem Körnerrel: Péter bátyámmal, ő ismerte Évát, elvállaltuk, hogy kifestjük a lakását. Péter otthagyott, én meg elkapkodtam – ronda lett. Amikor bekerültem a Fiatal Művészek Klubjába, mint főiskolás, az első tavaszi tárlaton Éva odajött: Te nem kapsz díjat, majd ha bizonyítottál… – Ne haragudj, elrontottam a konyhát, de megyek, kijavítom. Te már ne javítsál ki semmit. – mondta. Ebből egy életre szóló barátság lett.
A főiskolán én lettem a tudományos diákkör vezetője, Záborszky Gábor[22] adta át nekem a pozíciót, ezért be kellett lépnem a KISZ-be is. Három hónapig KISZ-tag voltam. Előadásokat szerveztünk és a második előadásra, meghívtam Erdély Miklóst[23] és Körner Évát. Ezután bezárták a főiskolát.
Mi az, hogy bezárták?
Szó szerint, bezárták a főiskolát két hétre, mondván, hogyha a diákság ennyire akar tanulni, akkor majd a Tudományos Akadémia elintézi. Bereczky Lóránd[24] meg a többiek a pártközpontban megtárgyalták, hogy mi legyen ezzel a Halász Andrással. Behívattak a minisztériumba is.
Akkor már Somogyi József volt a rektor.
Igen. Somogyi[25] jobban utált, mint Nemes elvtárs. Valamiért nagyon utált, de ő református ember volt, és az volt neki előírva, hogy támogatni kell az ifjúságot. Úgy tekintettek rám, mint egy ellenségre, persze a bátyám miatt is. Úgy hívtak az iskolában, hogy a Kiskondikt[26]. Nem azt mondom, hogy nagyon szorgalmasan dolgoztam, de az biztos, hogy elsősorban a nyugati művészet érdekelt.
Milyen munkákat csináltál a főiskolán?
Hát például fekete festékrongyot lenyomtattam a grafikán, meg a padlót fölszedtem, minden fekete-fehér volt. Valahol ez a gondolkodás vezetett az 1975–76-os fotogramokhoz.
Az amerikai évek
Akkor most lépjünk tovább időben, 1980-ban megérkeztél New York-ba?
Így van, 1980 végén megérkeztem New York-ba. Első munkáim illusztrációs feladatok voltak, aztán 1982-ben bekerültem a P.S.1[27]-ba, ami a MoMA rezidencia-programja volt.
Hogyan kerültél a kiválasztottak közé? Ez azzal járt, hogy két évre műtermet kaptál New York-ban. Ez óriási dolog volt.
Igen, sok száz jelentkezőből választottak ki. Ennek az előzménye, hogy
1978-ban kimentem a BITEF-re. A BITEF-en, a Beogradski Internacionalni Teatarski Festivalon Péter[28] bátyám is szerepelt, én meg akkor éppen Novi Sad-on voltam, elmentem Belgrádba, hogy találkozzak Péterrel, akkor már három éve nem láttam. Nem voltunk jó viszonyban, mindig volt valami rivalizálás köztünk, tele feszültséggel. Péter azt mondta a szállodában, hogy a Squat Színházban már nem tűrik meg, nem akarnak vele dolgozni, és azt mondta, menjek ki Amerikába, csináljuk együtt. Adott címeket, hogy hova menjek majd Párizsban. Aztán kimentem cigarettáért, mert nagyon erős dohányos vagyok, és a szállodától kétszáz méterre letartóztattak, és felraktak a vonatra. Felhívtak az IBUSZ-tól, hogy Halász úr, magának van kék útlevele is. Persze volt, mert amikor nem vettek fel sehova, 1976-ban beadtuk az igénylést Bogdán Dénessel, de aztán azt gondoltam, nekem itt a feleségem, a gyerekem, nem megyek sehova, majd megküzdünk. Végül jöttek a telefonok, hogy miért nem hagyom el az országot. Akkoriban ez volt a divat. És akkor kikerültem Párizsba, egyetlen egy cím volt csak jó azokból, amiket a bátyám adott meg, ott nyitva volt az ajtó, bementem, az ágyban ült egy srác, intett, hogy menjek el. Később megtudtam, hogy pár nap múlva öngyilkos lett. Nem tudtam, hova menjek, esett a hó, nagyon hideg volt, három napig nem ettem, egy padon aludtam egy vékony kabátban. Egy örmény házaspár talált rám és magához vett, beraktak egy ágyba aszpirint, tejet, meg mindent adtak. Megmentették az életemet. Egy nagyon picit tudtam franciául, meg öt-hat szót angolul.
Voltam korábban, 1972-ben, turistaként már Párizsban, művészeti szempontból elképesztő volt. Akkor rendezték meg a Douze ans d’art contemporain en France című kiállítást, ott láttam, a Zero-csoport művészeinek munkáit, Yves Klein-től kezdve a Pierre Restany-ig, Pierre Soulages-ig és még sorolhatnám.
Visszatérve 1979-re, az örmény házaspár megmentett és segített eligazodni, aztán be kellett menjek a francia belügyminisztériumba, ahol leadtam az útlevelem, és kaptam 3.000 frankot. Az nagyon sok pénz volt. Közben találkoztam magyarokkal, Najmányi Lacival[29] és Molnár Gergellyel[30]. Najmányi azt mondta, menjünk Izraelbe. Én mondtam neki, hogy ez nem fog menni, mert te nem vagy zsidó. Bementünk az izraeli követségre. Leültettek minket, felírták a neveket, aztán tíz perc múlva odajöttek hozzám, kaptam egy repülőjegyet és 600 frankot, Najmányit meg elutasították. Fölhívtam a bátyámat, hogy most mit csináljak. Azt mondta, hogy Amerikából tudsz Izraelbe menni. Keressük meg az IRC-t, az International Rescue Committee-t. Végül ott kaptam 700 frankot, és hamarosan jelentkeztem az amerikai követségen.
Ugorjunk egyet. Egy antwerpeni kocsmában, a Hopperben, ez egy művészkocsma volt, találkoztam egy amerikai fotográfussal, azt hiszem McDowall volt a neve, ő kérdezte, hogy hogy kerültél New York-ba? Mondtam, hogy bementem a nagykövetségre, és alá kellett írnom egy papírt, hogy nem vagyok kommunista, nem vagyok meleg, és nem szívok marihuánát. Mire ő: És azon már gondolkoztál, hogy New York-ban mindenki kommunista, meleg és füvezik? Van ennél jobb leírás?
Még Budapesten az utolsó kiállításomon és akciómon, részt vett Jan Hoet[31], aki a Genti Múzeumnak volt a kurátora volt, és keresett művészeket Keleten is.
Ekkor vásárolt tőled munkákat a genti múzeum gyűjteményébe?
Igen, egy fotogram sorozatom[32] került be a múzeumba.
Jan Hoet 1980-ban, Gentben hat magyar művésznek rendezett egy nagy kiállítást – Ezek Hajas Tibor, Erdély Miklós, Károlyi Zsigmond, Tóth Endre, Vető János és én voltunk.
A P.S.1-ba úgy kerültem be, hogy Jan Hoet adott egy ajánlólevelet. Hoet a legnagyobbak közé tartozott, az ajánlólevele garancia volt. Megmaradt a barátságunk, Antwerpenben ő nyitotta meg a kiállításomat 2001-ben. Mindent el tudtam adni, 26 képet, mert ahol a Jan Hoet megjelent, arra odafigyeltek. A barátom, és nagyon érdekes, hogy ez a highlights of the museum collection-ben a többi magyar nem szerepel, csak egyedül én.
Nézzük a New York-i művészeti színteret. Milyen volt Amerika 1980 után?
A New York-i zsidóságról két dolgot kell tudni: hivatalosan rengeteg volt a műgyűjtő, számtalan galéria nyílt a háború után, például Georges Wildensteiné, aki Párizsból menekült, majd később a galériája egyesült a Pace Gallery-vel és így lett PaceWildenstein[33], ami az egyik legnagyobb galéria volt. Egyre több galéria nyílt, például az olasz zsidó származású Leo Castelli galériája. Szóval New York-ban, ’45 után, a zsidó irodalom, a zsidó képzőművészet, Barnett Newman, Mark Rothko, Georg Gross tényleg divatba jöttek, de ez mégsem volt olyan egyszerű. A beat nemzedék és a poszt-beat korszak egyik legfontosabb szellemi központja nem New York volt, hanem egy Boulder nevű település, itt élt Allen Ginsberg, Peter Orlovsky vagy Lawrence Ferlinghetti. A képzőművészetben, New York-ban, kezdett beszűkülni a történet, és egyre inkább az olyan magamfajta, zsidó származású művészek picit kezdtek kiszorulni. Viszont a hirdetés-szakma, ami a háború előtt nem volt olyan jelentős, P. T. Barnumtól[34] kezdve komoly üzletté vált. A bevándorló zsidóság egyik fő üzleti forrása lett, leginkább ők szálltak be a virágzó hirdetés szakmába. Ebből komoly, nagy pénzek jöttek, a hirdetés egyszerre csak nagy jelentőségű lett, – most nem beszélek Hollywoodról, – és ez a terület vonzotta az olyan jól rajzoló, felkészült zsidó fiúkat, mint amilyen én is voltam. Azonnal kaptam munkát.
Tehát a New York-i időszakodban beszippantott az alkalmazott grafika.
Illusztrátorként 120 dolláros órabérem volt, ami nem kis pénz volt, és mindig el tudtam adni, de galériával nem tudtam hosszútávú harmonikus kapcsolatot kialakítani.
Nem volt probléma eladni a képeket
Mikor és hogy jöttél vissza Európába, illetve Magyarországra?
New York-ban egy Patrick Vriamonte nevű gyűjtő felajánlott egy üres házat Antwerpenben, amit oda adna műteremnek. Visszamehetek bármikor New York-ba, szóval kaptam egy gyönyörű háromemeletes házat 2002-ben. Ő is vett tőlem hat képet, a barátai is vettek sok képet, az bizonyos, hogy Jan Huet megelőzte a hírnevemet, ennek köszönhetően azonnal megbecsült művész lettem, tehát nem volt probléma eladni a képeimet.
2005-ben Károlyi Zsiga írt nekem, hogy helyzet van; meghívnának tanítani a Képzőművészeti Egyetemre. Aztán letettem a doktorit, habilitáltam. A tanári karból mindenkit ismertem. Kőnig Frici[35] volt akkor a rektor. Drozdik Orsi is abban az évben került be, a főiskola akkor lett egyetem. 90.000 Ft volt a fizetésem, a lakbérem pedig 170.000 Ft. De mindegy volt, a büszkeség számított, hogy egyetemi professzor vagyok, és azt kell, hogy mondjam, hogy az első években szerettem is csinálni, nem volt probléma, aztán elég hamar jöttek a bajok. A Fidesz vette át a vezetést, kancellár került az egyetemre. Lefelé ment a történet. Én nem tekintettem magam mesternek, mint annak idején Bernáth. Először is azt mondtam tegezzenek, másodszor hívjanak Andrásnak vagy Pecásnak, harmadszor én csak egy idősebb kollega vagyok, aki megjárta a hadak útját, én nem tanítok, hanem megmutatom, amit gondolok, ha kell, tanácsot adok, hát ez nem tetszett a diákoknak, ők tanító bácsikhoz szoktak.
Kiállítás Szentendrén
Myers Mendy rabbi felkérésére kiállításod nyílik a szentendrei Cháj Galériában, Szentendrén.
Ami különösen fontossá teszi nekem ezt a kiállítást, az az október 7-i történések Izraelben, ez az, ami nagyon motivált. Nem akarok politikai állásfoglalást tenni, ez a kiállítás nem egy politikai nyilatkozat. Ez csak annyi, hogy zsidó vagyok, Izrael mellett állok, a zsidó nép mellett állok. Ez a végső motivációm, ez nagyon fontos. És még egy nagyon fontos motiváció, ez is hozzátartozik: No Jews, No News – a világon 15 millió zsidó van, egy 8 milliárdos világban mi okozzuk a problémát, ha mi eltűnünk, akkor nincs több probléma a Földön. Ezek fura dolgok.
Ahogy elmondtad, nem vagy vallásos zsidó, most mégis egyik képeden menóra jelenik meg, egy másikon a Dávid-csillag. Volt korábban olyan festményed, amin egyértelmű zsidó jelkép jelent meg vagy zsidó történet?
Nem volt, de ha egész őszintén akarok válaszolni, akkor volt. De azok megbízásra készültek. Megfestettem az Exodust, a Siratófalat, de by commission – megbízásból.
Soha egyetlen pillanatra se felejtettem el, hogy zsidó vagyok, de az én igazi vallásom a művészet. Tehát ez a Schelling[36]-féle művészetvallás.
Nálad erősen meghatározó a tárgycentrikusság, fotel, kabát, ami megfogja az embert, ahogy megfested ezeket, kiemeled őket a hétköznapiságukból. Otthonról, a gyermekkori környezetedből milyen tárgyi emléked maradt?
Semmi. Tudod, mi volt? Ez nagyon jópofa, három képre emlékszem. Az egyik Czene Béla festménye; a csitári hegyek alatt három kislány. Ez egy római iskolás giccs volt, édesanyám kapta ajándékba. A másik egy Palamedes nevű, 17. századi holland festő képe. A harmadik egy galvanizált lemezen Fragonard Hintája. Ezekre emlékszem. És sok albumunk volt, amiket a nagybátyám hozott, úgy kezdtem, hogy Uccellót, Dürert, Leonardót, Caravaggiot, Fernand Léger-t másoltam.
Amit most kiállítasz, az egy új sorozat, különböző tárgyakat látunk a festményeken, olykor csendéletként jelennek: kabát, menóra, szobalétra, cipők, siratófal, hátizsák táskával, tekercsekkel. A kontextus a zsidó kultúra és történelem, ebben a gondolatkörben kell értelmeznünk a képeket, azokat is, amelyek láttán nem biztos, hogy azonnal kapcsolunk. Ilyen például a szobalétra, mely az én értelmezésem szerint, Jákob lajtorjájára utal, mely a profán és a szent világ közötti utat jelképezi. Egy másik képeden egy kabát lóg, a te kabátod. Azt mondtad, nem volt egyszerű eldönteni, fessél-e rá sárga csillagot.
Igen, órákig gyötrődtem, hogy most legyen-e rajta sárga csillag… végül nem tettem rá, de azt akartam, hogy a festményen viszont ott legyen. A kabát fölé festettem egy kék csillagot, ahogy egy másik képre is. Ez egy közösségi vállalás.
Egy másik festményen sorba állított cipőket látunk, mintha egy részlet lenne Can Togay és Pauer Gyula Duna-parti holokauszt-emlékművéből. Ezt akartad megidézni?
Részben igen, de ezek az én cipőim és közben Van Gogh parasztcipőire is gondoltam.
Egyszerre zsidó és festő
Ez éned két olvasata; egyszerre vagy zsidó, aki ott állhatott volna a sorstársai között és festő, aki számára Van Gogh alkotása meghatározó mű. A sorozatod egy másik darabján is ott van a levegőben, az én is ott lehettem volna gondolat, ha korábban, vagy ha máshol jövök a világra. Ezen a festményen egy csendéletet látunk, egy éppen útra kelni készülő ember dolgaival; hátizsák, kézitáska, tekercsek. A tekercsekből arra következtethetünk, hogy az illető festő, s ezek valószínűleg vásznak. Vagyis ez a te tárgyiasult, jelképes önarcképed.
Igen, ez az én csomagom, ha menekülni kell, ezt vinném magammal.
Van egy történelmi esemény, és egy aktuális történés. Ez a ciprusi szál, ahogy én hívom.
A történelmi esemény röviden: a második világháború után a holokauszt túlélői tömegesen indultak el Palesztina felé, ez volt az Aliyah Bet, az illegális bevándorlás. A brit hatóságok azonban korlátozták a bevándorlást, és az elfogott menekülthajók utasait Ciprusra deportálták. Tizenkét tábort hoztak létre, melyekben 52.000 túlélőt tartottak fogva. 1949-ben, Izrael függetlenségének kivívása után számolták csak fel a táborokat.
Igen, és a történetet Leon Uris Exodus című világhírű regénye[37] dolgozta fel, s az ebből készült közel négy órás, Otto Preminger által rendezett film[38] tette világszerte ismertté a zsidó állam születésének drámai körülményeit. A film főszereplője Ari Ben Canaan, akit Paul Newman alakít, egy palesztinai zsidó tiszt, aki 300 árva gyermeket szöktet meg az egyik ciprusi, Caraolos nevű internálótáborból.
Van a művésznek társadalmi, politikai felelőssége?
Ehhez a fontos történelmi eseményhez kapcsoltad a nemrégen történteket; 2026 áprilisa óta Ciprus kettős szerepet játszik – egyszerre diplomáciai híd, ugyanakkor egy veszélyeztetett határzóna a közel-keleti események középpontjában. Felmerül tehát a kérdés, nem először; van-e a művésznek társadalmi, politikai felelőssége?
Kell, hogy legyen, nincs is olyan művész a művészettörténet során, aki ne függött a politikától. Több száz művésszel találkoztam New York-tól Sri Lanká-ig, és egyetlen eggyel se találkoztam, aki nem a politikum függvényében gondolkozott. A dolog lényege az, hogy a művészet soha nem független a politikától, mindig politikafüggő.
Hát ez azért veszélyes terep, nem könnyű elkerülni, hogy ne legyen a kép didaktikus vagy illusztratív.
Lehet, de a konceptuális művészettel szembeni vád mindig az volt, hogy a konceptualizmus lemondott az érzéki tapasztalatról és didaktikus lett.
Szavakra épített művészet lett. Én meg azt mondom, hogy na és? Akkor mi van? Nincs olyan, hogy költészet?
A másik pedig, hogy nincs olyan művész, de még a legőrültebb se, aki nem próbálna megtalálni valamiféle párbeszédet a külső és belső között. Szóval én húzom az ecsetet, remeg a kezem, meg mit tudom én micsoda, de mit kell ezen gondolkozni? Nem gondolkozom, megtanultam azt, ha valami kicsit kicsúszott, hát annyi baj legyen, de a témából nem engedek. Illetve ha kell, akkor még azt is elengedem. A tapasztalatom folyamatosan változik, nem marad meg az eredeti tapasztalat.
Jean-Paul Sartre írja valahol, hogy a jó művészet az, ahol a szándék koherens az eredménnyel, és ezt tanítottam az egyetemen is, és ezt többször el is mondtam: ez nem igaz. Jean-Paul Sartre zseniális, nagyon szeretjük, ez viszont nem a jó művészet kritériuma. Tudniillik kitalálok valamit, hogy jaj, ez most eszembe jutott, milyen jó lenne ezt megfesteni, és utána valami történik, ami már nem az én történetem, de mégis az enyém is lesz. Szóval ez egy állandó birkózás…
Az új képeim legfőbb üzenete egyszerű: I STAND WITH ISRAEL! KIÁLLOK IZRAEL MELLETT!
Kiállítás a Cháj Galériában
A Munkácsy-díjas Halász András „Egy zsidó festő” című kiállítása életművének fontos állomása. Nyolcvanévesen először tekint szembe nyíltan zsidó identitásával. Művészete következetesen kompromisszummentes, képei egyszerre önmagukban is érvényesek és mélyen egzisztenciális töltetűek. További információk a zsidoprogramok.hu oldalon.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.