Valahol Hollandia partjain, az Északi-tenger mellett futó dűnék egyikén, roskadozó házikójában élt egy szegény ember, akit Szatjének hívtak. Szatje halász ember volt, származására nézve zsidó, kinek ősei még a 15. század végén menekültek el Spanyolországból. Neve a családjában szinte minden második generáció elsőszülött férfiai között felbukkant, s valószínűleg a híres Száádjá gáon tiszteletére kapták, de sem nevének eredetéről, sem a zsidó vallásról általában nem sokat tudott. 

Szajte meglehetősen műveletlen volt a világ dolgaiban és bizony a vallásosságban sem jeleskedett. Felmenői már bő száz éve mind halászok voltak, akik az életük nagy részét a tengeren töltötték, szomszédjaik között más zsidó nem is volt. A legközelebbi város, ahol zsidó közösség élt, bő félnapi járásra volt, melyet a napi betevő megkeresése mellett nem vállalhattak, így aztán nem nagy csoda, hogy a zsidó hagyomány láncolatába való kapcsolódás mindinkább csak kopott a családban. Szajte hajnaltól sötétedésig halászott, az asszony ha éppen nem a háztartást vezette, akkor hálót font, a gyerekek pedig a fövenyben játszottak és borostyánkövet keresgéltek. Így telt az életük.

Nem költözködtek városba, mert nem engedte őket a tenger. Szajte apja és nagyapja is ott aludták örök álmukat, és Szajte is sejtette, hogy rá is a hullámsír vár. Ez a sorsa, változtatni nem lehet ezen, ezért inkább meg sem próbálta. A tenger hatalmas erővel bír, az embernek kevés szeszélyesebb és félelmetesebb ellensége van nála, de Szajte és családja mégis ragaszkodtak hozzá. Mellette, rajta akartak élni és meghalni…

Ha Szajtét utolérte a tenger haragja, s az kis ladikját valóságos lélekvesztővé változtatta, akkor ajkai bizony nem tudtak héber imát rebegni a Seregek Urához. De az otthon aggódó családjában sem akadt egy sem, aki el tudta volna mondani a Smá Jiszráél hitvallást. Veszély idején Szatje ijedt szemekkel, némán tekintett a haragos fellegekbe, az aggódó család pedig csak tördelte otthon a kezeit…

Volt azonban egy olyan zsidó hagyomány, melyet a számtalan közül Szajte és családja megtartott: a jom kipuri böjtöt és imát. Erről sosem feledkeztek volna meg. Az Engesztelőnap előtti hajnalon kiválasztották a legnagyobb halat, s azzal útra keltek a városba. A pikkelyes óriást a város sakterének ajándékozták, kinél az ünnep előtt és után étkezni szoktak. 

A napot az imaházban töltötték, ahol Szatje szomjazva hallgatta az előimádkozó szent szavait. De arról, hogy jom kipurt az ítélet napjának nevezik a Tórában, amikor még a tenger legapróbb teremtménye is reszket, arról Szatjének fogalma sem volt. Nem tudta, hogy életek dőlnek el akkor a magas Égben, az Örökkévaló könyveiben.

Szatje csak annyit tudott, hogy jom kipurkor böjtölni szokás, s imádkozni, melynek szavait bár nem értette, lelke mindig felfrissült azoktól. Aztán az ünnep végével könnyű vacsorát fogyasztottak, majd a kávé után felkerekedtek, s indultak is vissza a tengerhez.

„Már is mentek? Hiszen még meg sem néztétek a várost!”

– unszolták maradásra őket a sakterék.

„A várost…?” Szajte szűk szavú ember volt, a tenger megtanította hallgatni, de az igazság az volt hogy a halász ember gyűlölte a várost. A levegőtlen, égtelen várost, ahol a kacskaringós házak között szabálytalan cikkcakkok keskeny sávjában látszik csupán az ég végtelensége. Ó de mennyire más a tenger, ahol fellélegezhet az ember, szinte egyesülhet a végtelenséggel! 

Így tehát a család megbontotta az ünnepi asztalt, s hajnalban, amikor megpillantották a felkelő nap első sugarait a végtelennek tűnő víz habjaiban csillogni, tapsoltak, ujjongtak örömükben, nem volt náluk boldogabb ember a világon. S ez így ment évről-évre. A „hosszúnap” hagyomány utolsó szála erősen fűzte Szajtét és családját a zsidósághoz.

Folytatás következik.

Egy 1720-as amszterdami zsidó kézirat az Egyenlőségben 1925-ben újraközölt története alapján.

Fotó: Jonny Kennaugh on Unsplash