Cseh Viktor bejegyzése

George Bodrogi, egy 86 éves magyarországi holokauszt-túlélő, a második világháború után Floridában telepedett le, és ma a Boynton Beach-en él. Körülbelül három évvel ezelőtt ráharapott egy cseresznye magjára, amitől letörött az egyik elülső foga. Több mint négy hónapig élt együtt a fájdalommal mielőtt fogorvoshoz fordult volna – kezdi beszámolóját a Forward amerikai zsidó hírportál.

Bodrogi úr attól tartott, hogy a fogorvos igen költséges kezelési tervvel fog előállni, és esetleg több egészséges fogát is kihúzzák majd, hogy egy új hidat építsenek be. 

„Nem akartam elveszíteni az egészséges fogaimat, és nem is voltam abban a helyzetben, hogy ki tudjam fizetni a közel 4000 dolláros (1 millió 250 ezer forint) kezelési díjat.” – mondta az idős úr. „Megpróbáltam együtt élni a fájdalommal, de végül ki kellett húzni.”

A probléma  megoldódott, azonban az idős férfinak még szüksége lett volna további beavatkozásokra is, amit már nem tudott kifizetni. A kilátástalannak tűnő helyzetét a West Palm Beach-i Alpert zsidó családsegítő szolgálat egy munkatársával is megosztotta, aki azt javasolta neki, hogy keresse fel dr. Mitchell Josephs, Palm Beach-i fogorvost, aki ingyen kezelést biztosít holokauszt-túlélők számára.

George Bodrogit és közvetlen családját Budapesten a híres svéd diplomata Raoul Wallenberg bújtatta és mentette meg a vészkorszak legmélyebb poklától.

Josephs doktor végül mintegy 7000 dollár (valamivel több, mint 2 millió forint) értékben végzett el szépészeti beavatkozást Bodrogi bácsin, aki szép mosollyal az arcán távozhatott a rendelőből.

„Nem is kívánhatnánk kedvesebb embert. Hidat készített és beépítette. Meg sem tudja senki sem mondani, hogy nem az én eredeti fogaim, és még csak egy darab egészséges fogamat sem kellett kihúzni.” – mesélte vidáman.

Egy másik túlélő, a 79 éves Raisa Sokolovsky West Palm Beach-ről, nyolc hónapon keresztül szinte állandó fogfájással szenvedett mielőtt tudomást szerzett Josephs doktorról, aki végülis 12 ezer dollár (közel 4 millió forint) értékben hat darab porcelánfoggal vetett véget az asszony fájdalmának.

Mitchell A. Josephs (Kép forrása: Facebook)

„Valóságos csoda volt!” – lelkendezett Sokolovsky, aki Ukrajnából menekült a náci pusztítás elől először Oroszországba, majd a háború után az Egyesült Államokba. „Mindezt három ülés alatt, gyorsan és tökéletesen végezte a doktor úr. Hálát adok az Istennek, hogy már nem fáj!”

Az 59 éves Josephs doktor elmondta, hogy ő ugyan nem holokauszt-túlélők gyermeke, azonban sok túlélőt ismert a Palm Beach-i zsinagógai közösségéből. A New York állambeli kisvárosban, Bellmore-ban nőtt fel, és soha nem felejti el azt az élményt, amikor a héber iskolai tanára a második világháború minden bizonnyal a legkegyetlenebb időszakáról mutatott felvételeket koncentrációstáborokról, tömegsírokról, gázkamrákról és csontig soványodott túlélőkről. A képkockák kitörölhetetlen nyomot hagytak benne.

Később aztán még közelebb került a nyomasztó múlthoz, például az első barátnőjének az édesanyja buchenwaldi túlélő volt, az apja pedig egy tanyán bujkált a háború alatt.

Három évvel ezelőtt megkérdezte a helyi zsidó családsegítő szervezettől, hogy mit tudnak tenni azokkal a túlélőkkel, akiknek fogorvosi beavatkozásra van szükségük?

„A hölgy azt mondta, hogy néha tudnak szerezni egy doktort, hogy kihúzzon egy fogat és ezzel megállítsa a fájdalmat, de ezen túl senki sem végez pro bono szépészeti beavatkozást, tehát nem építenek be ingyen hidakat vagy implantátumokat.” – emlékezett vissza dr. Mitchell Josephs. „A legtöbb túlélőnek sok egészségügyi problémája van. Cukorbetegség, elhízás, emésztőrendszeri- és nyilvánvalóan sok pszichés jellegű probléma is kínozza őket. Ezek azok az emberek, akik átélték a poklot.” S bár a doktor nem tud minden probléma megoldásában segíteni, de elhatározta, hogy a fogászati kérdésekben, mindig segíteni fog.

Az elmúlt három évben a kozmetikai és implantációs fogászatra szakosodott dr. Josephs körülbelül 70 ezer dollár (21 millió forint) értékű pro bono fogászati munkát végzett tíz holokauszt-túlélőn.

A doktort egyébként nemes munkájára az elmúlt időszak szomorú és felháborító esetei is tovább buzdították, hiszen Amerikában egyre növekszik a holokauszttagadók száma. Külön megjegyezte egy helyi középiskola igazgatójának esetét, akit végül kirúgtak, mert nem volt hajlandó elismerni a holokauszt tényszerűségét.

A jólelkű fogorvos egyszerre egy túlélővel foglalkozik és amikor teljesen befejezte a kezelésüket, akkor felhívja a zsidó családsegítőt, hogy megkérdezze van-e esetleg komolyabb fogászati problémában szenvedő illető. Időközben három másik fogorvost is sikerült beszerveznie, akik elsősorban gyökérkezelésre szakosodtak, ők igent mondtak a felkérésre.

 

Nem mindennapi évforduló: egy 100 éves pár 80 éves házassága

Keresés:

Nem mindennapi évforduló: egy 100 éves pár 80 éves házassága

Mostanában nem olvashatunk túl sok igazán jó hírt, azonban egy floridai zsidó pár története igazán szívet melengető: a Bluefeld pár tagjai idén ünneplik 100. születésnapjukat és a 80. házassági évfordulójukat. Az ünnepeltek a floridai Boca Ratonban élő Edith és Lou Bluefeld, akik 16 éves koruktól fogva ismerik egymást. Az azóta eltelt hosszú idő óta gyakorlatilag … Olvass tovább

Eva Weiss, az Alpert zsidó családsegítő holokauszttúlélő programjának koordinátora szintén számos fogászati problémával küzd melyeket még fiatal éveiben szerzett, azokból a traumatikus évekből, amikor bujkált és koncentrációs táborban tartották fogva. A rossz táplálkozás és orvosi ellátás hiánya tönkretette sokak szervezetét. Weiss asszony elmondta, hogy Josephs doktorhoz csak a legbonyolultabb eseteket küldi, egyébként a kisebb jellegű beavatkozásokra, mint fogtömésre vagy húzásra, igyekszik keresni más kollégát.

A mentálhigiéniás tanácsadóként is dolgozó Eva Weiss elmondta, hogy egy-egy ilyen beavatkozás nem csupán a fogak egészségét adja vissza, hanem a túlélők általános közérzetét is javítja, hiszen sokkal magabiztosabbak, boldogabbak lesznek.

„Mintha új életet adnánk nekik. Az a tény, hogy valaki törődik veled és kimutatja a szeretetét, mert te egy holokauszttúlélő vagy, megerősíti bennük, hogy fontosak és ők is valakik. Ne felejtsük el, hogy a vészkorszakban ők évekig semminek számítottak.”

Adni pedig tényleg jó. Josephs doktor elmondta, hogy ezekből a kezelésekből ő is profitál.

„Ha velük dolgozom, jól érzem magam. A legtöbb ember nem szeret fogorvoshoz járni. Ők pedig imádnak hozzám eljönni!”

Fotó: Pexels

Orvosi micva: ingyen kezeli a holokauszttúlélőket

George Bodrogi, egy 86 éves magyarországi holokauszt-túlélő, a második világháború után Floridában telepedett le, és ma a Boynton Beach-en él. Körülbelül három évvel ezelőtt ráharapott egy cseresznye magjára, amitől letörött az egyik elülső foga. Több mint négy hónapig élt együtt a fájdalommal mielőtt fogorvoshoz fordult volna – kezdi beszámolóját a Forward amerikai zsidó hírportál.

Bodrogi úr attól tartott, hogy a fogorvos igen költséges kezelési tervvel fog előállni, és esetleg több egészséges fogát is kihúzzák majd, hogy egy új hidat építsenek be. 

„Nem akartam elveszíteni az egészséges fogaimat, és nem is voltam abban a helyzetben, hogy ki tudjam fizetni a közel 4000 dolláros (1 millió 250 ezer forint) kezelési díjat.” – mondta az idős úr. „Megpróbáltam együtt élni a fájdalommal, de végül ki kellett húzni.”

A probléma  megoldódott, azonban az idős férfinak még szüksége lett volna további beavatkozásokra is, amit már nem tudott kifizetni. A kilátástalannak tűnő helyzetét a West Palm Beach-i Alpert zsidó családsegítő szolgálat egy munkatársával is megosztotta, aki azt javasolta neki, hogy keresse fel dr. Mitchell Josephs, Palm Beach-i fogorvost, aki ingyen kezelést biztosít holokauszt-túlélők számára.

George Bodrogit és közvetlen családját Budapesten a híres svéd diplomata Raoul Wallenberg bújtatta és mentette meg a vészkorszak legmélyebb poklától.

Josephs doktor végül mintegy 7000 dollár (valamivel több, mint 2 millió forint) értékben végzett el szépészeti beavatkozást Bodrogi bácsin, aki szép mosollyal az arcán távozhatott a rendelőből.

„Nem is kívánhatnánk kedvesebb embert. Hidat készített és beépítette. Meg sem tudja senki sem mondani, hogy nem az én eredeti fogaim, és még csak egy darab egészséges fogamat sem kellett kihúzni.” – mesélte vidáman.

Egy másik túlélő, a 79 éves Raisa Sokolovsky West Palm Beach-ről, nyolc hónapon keresztül szinte állandó fogfájással szenvedett mielőtt tudomást szerzett Josephs doktorról, aki végülis 12 ezer dollár (közel 4 millió forint) értékben hat darab porcelánfoggal vetett véget az asszony fájdalmának.

Mitchell A. Josephs (Kép forrása: Facebook)

„Valóságos csoda volt!” – lelkendezett Sokolovsky, aki Ukrajnából menekült a náci pusztítás elől először Oroszországba, majd a háború után az Egyesült Államokba. „Mindezt három ülés alatt, gyorsan és tökéletesen végezte a doktor úr. Hálát adok az Istennek, hogy már nem fáj!”

Az 59 éves Josephs doktor elmondta, hogy ő ugyan nem holokauszt-túlélők gyermeke, azonban sok túlélőt ismert a Palm Beach-i zsinagógai közösségéből. A New York állambeli kisvárosban, Bellmore-ban nőtt fel, és soha nem felejti el azt az élményt, amikor a héber iskolai tanára a második világháború minden bizonnyal a legkegyetlenebb időszakáról mutatott felvételeket koncentrációstáborokról, tömegsírokról, gázkamrákról és csontig soványodott túlélőkről. A képkockák kitörölhetetlen nyomot hagytak benne.

Később aztán még közelebb került a nyomasztó múlthoz, például az első barátnőjének az édesanyja buchenwaldi túlélő volt, az apja pedig egy tanyán bujkált a háború alatt.

Három évvel ezelőtt megkérdezte a helyi zsidó családsegítő szervezettől, hogy mit tudnak tenni azokkal a túlélőkkel, akiknek fogorvosi beavatkozásra van szükségük?

„A hölgy azt mondta, hogy néha tudnak szerezni egy doktort, hogy kihúzzon egy fogat és ezzel megállítsa a fájdalmat, de ezen túl senki sem végez pro bono szépészeti beavatkozást, tehát nem építenek be ingyen hidakat vagy implantátumokat.” – emlékezett vissza dr. Mitchell Josephs. „A legtöbb túlélőnek sok egészségügyi problémája van. Cukorbetegség, elhízás, emésztőrendszeri- és nyilvánvalóan sok pszichés jellegű probléma is kínozza őket. Ezek azok az emberek, akik átélték a poklot.” S bár a doktor nem tud minden probléma megoldásában segíteni, de elhatározta, hogy a fogászati kérdésekben, mindig segíteni fog.

Az elmúlt három évben a kozmetikai és implantációs fogászatra szakosodott dr. Josephs körülbelül 70 ezer dollár (21 millió forint) értékű pro bono fogászati munkát végzett tíz holokauszt-túlélőn.

A doktort egyébként nemes munkájára az elmúlt időszak szomorú és felháborító esetei is tovább buzdították, hiszen Amerikában egyre növekszik a holokauszttagadók száma. Külön megjegyezte egy helyi középiskola igazgatójának esetét, akit végül kirúgtak, mert nem volt hajlandó elismerni a holokauszt tényszerűségét.

A jólelkű fogorvos egyszerre egy túlélővel foglalkozik és amikor teljesen befejezte a kezelésüket, akkor felhívja a zsidó családsegítőt, hogy megkérdezze van-e esetleg komolyabb fogászati problémában szenvedő illető. Időközben három másik fogorvost is sikerült beszerveznie, akik elsősorban gyökérkezelésre szakosodtak, ők igent mondtak a felkérésre.

 

Nem mindennapi évforduló: egy 100 éves pár 80 éves házassága

Mostanában nem olvashatunk túl sok igazán jó hírt, azonban egy floridai zsidó pár története igazán szívet melengető: a Bluefeld pár tagjai idén ünneplik 100. születésnapjukat és a 80. házassági évfordulójukat. Az ünnepeltek a floridai Boca Ratonban élő Edith és Lou Bluefeld, akik 16 éves koruktól fogva ismerik egymást. Az azóta eltelt hosszú idő óta gyakorlatilag … Olvass tovább

Eva Weiss, az Alpert zsidó családsegítő holokauszttúlélő programjának koordinátora szintén számos fogászati problémával küzd melyeket még fiatal éveiben szerzett, azokból a traumatikus évekből, amikor bujkált és koncentrációs táborban tartották fogva. A rossz táplálkozás és orvosi ellátás hiánya tönkretette sokak szervezetét. Weiss asszony elmondta, hogy Josephs doktorhoz csak a legbonyolultabb eseteket küldi, egyébként a kisebb jellegű beavatkozásokra, mint fogtömésre vagy húzásra, igyekszik keresni más kollégát.

A mentálhigiéniás tanácsadóként is dolgozó Eva Weiss elmondta, hogy egy-egy ilyen beavatkozás nem csupán a fogak egészségét adja vissza, hanem a túlélők általános közérzetét is javítja, hiszen sokkal magabiztosabbak, boldogabbak lesznek.

„Mintha új életet adnánk nekik. Az a tény, hogy valaki törődik veled és kimutatja a szeretetét, mert te egy holokauszttúlélő vagy, megerősíti bennük, hogy fontosak és ők is valakik. Ne felejtsük el, hogy a vészkorszakban ők évekig semminek számítottak.”

Adni pedig tényleg jó. Josephs doktor elmondta, hogy ezekből a kezelésekből ő is profitál.

„Ha velük dolgozom, jól érzem magam. A legtöbb ember nem szeret fogorvoshoz járni. Ők pedig imádnak hozzám eljönni!”

Fotó: Pexels

Ez a legcsodásabb játszóház Budapesten

Fiam, Simon Ruven már a „mini ZSILIP” játszóházának is visszajáró vendége volt. Temperamentumos két és fél évesként hamar felhívta magára a figyelmet, neve bevésődött a környéken járóknak. Ahogy 2019-ben beköszöntött a rossz idő, bölcsőde után legtöbbször

Bamba Wikipédia

„zsilipeztünk”. Simon felfedező természetét persze nem lehetett a játszóház területére korlátozni, hamar önjáró lett, felfedezte a zsinagógát Glitzenstein Sámuel, azaz mindenki Glici rabbijának a vezetésével. Tudta, hogy melyik szekrénybe vannak elzárva a legmenőbb játékok és persze azt is, hogy hol tartják a Bambát a konyhában.

2020-ban még purimoztunk ott egy nagyot, aztán szinte rögtön utána jött a karantén és a bejáratott második otthon kapuit is be kellett zárni. Bár nem tudom pontosan, hogy egy bölcsődés memóriája meddig emlékszik a helyekre, az enyémnél biztosan jobban, mindenesetre megdöbbentett, hogy egyszer amikor bő fél évvel később újból átszeltük a várost és a Margit-hídon átértünk Pestre, Simon felkiáltott, hogy ott a ZSILIP! S igen, persze emlegette a karantén alatt is, mégis micsoda érzelmi plusz szükséges ahhoz, hogy mintegy száz méterről, a zakatoló villamosról is felismerje örömforrásának egyik korábbi helyszínét.

Időközben már tudni lehetett, hogy a „mini-ZSILIP” korszakának vége, de ez nem feltétlen rossz dolog, hiszen helyét a „Grand-ZSILIP” veszi át. Simon ekkor viszont még nem volt különösebben derűlátó, inkább csak türelmetlen:

„Mikor lesz már kész a Zsilip, mikor mehetek már játszani oda?!” 

Aztán végre elérkezett 2021. szeptember ötödike, a ZSILIP megnyitója.

Relatíve korán érkeztünk, úgyhogy Simon még sorban állás nélkül tudott ugrálóvárazni, aztán körbementünk az AlefKids állomásain, ahol én például megtanultam kitűzőt készíteni, Simon a buli végén kapott egy ros hásánai ajándékcsomagot, amit viszont én cipelhettem haza.

Látod? Így kell kitűzőt készíteni.

Közben a gyerek háromszor (vagy négyszer?) vattacukrot szerzett magának és rá nem különösebben jellemző módon: türelmesen végigvárta, hogy sorra kerüljön az arcfestésen, de úgy tűnik egy pókember maszkért megéri várni.

Apaaaaaaa, kérek vattacukrot! Ez hányadik, kisfiam?

A ZSILIP ünnepélyes megnyitójáig még talán fél óra lehetett hátra, amikor kihasználva az izgatott jövés-menést és az ismerettségem, sikerült bejutunk az épületbe. Na most, aki közelebbről ismer, tudja, hogy nem igazán szoktam szuperlatívuszokban dicsérni, és végülis, akkor sem tettem, mert nagyjából megnémultam az ámulattól. Láttam ugyan terveket, de a valóság felülmúlta minden várakozásom. Elegáns, modern, de mégis a hagyományban gyökerező fantasztikus lobbi és zsinagóga, balra több száz olyan négyzetméternyi emeletes helyiség, aminél kicsit sajnálom, hogy nem most vagyok gyerek.

Simon arca felragyogott és már vette is le a cipőjét, hogy belevesse magát a játékba, de mivel még félig-meddig illegalitásban jártunk, valahogy, – nyilvánvalóan az Örökkévaló hathatós segítségével – sikerült meggyőznöm, hogy most még csak nézegessen, de ne próbálja ki a játékokat. Az elkövetkező napok nem is álltak másból, minthogy Simon újból elkezdte mondogatni, hogy mikor megyünk már a ZSILIP-be.

Amikor újévkor zsinagógába indultunk, reménykedve kérdezte, hogy ugye a ZSILIP-be megyünk-e, de sajnos nem oda mentünk: a legközelebbi zsinagóga is egy órányi sétára van tőlünk (igaz, annyi gyaloglásra már háromból is választhatunk), és még egy plusz fél órát már nem lettem volna képes megtenni az egyórás bandukolás után (természetesen ő-urasága a babakocsiból vezényelt, hogy az utca napos oldalán menjünk-e). Úgyhogy Simon csak irigykedett Áron nevű csoporttársára, aki közel lakik a ZSILIP-hez, így odamentek ünnepelni.

Közben ünnepek között Tuna Judit megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk felfedezni a ZSILIP-et, mert akkor lebeszélné Glicivel, hogy írunk egy élménybeszámolót arról, ahogy felfedezik a gyerekek a terepet. A történet fontos része, hogy Judit kislánya, Sheina, Simon „zsilipes” barátja. 

Szukkot félünnepére beszéltük meg a találkozót, és direkt egy bő órával előbb mentem Simonért a Bét Menáchembe, hogy legyen ideje játszani a játszóházban. Amikor az utcán mondtam neki, hogy hová megyünk,

„Juhéj, juhéj megyünk a Zsilipbe!” – kiáltásokkal ugrált mellettem, majd így, szökkengetve jött végig a Dohány utcán át a körúton keresztül a megállóig. 

Amikor megérkeztünk, a bejárattól rögtön sprintelt be a játszóházba, melyet aztán keresztül kasul felfedeztek a gyerekek. Erről viszont érzékletesen írni már nem lehet, beszéljenek hát a képek.

A játszóház heteken belül megnyitja kapuit a látogatók előtt, a belépés 1000 forint lesz alkalmanként. További információ a nyitásról és a játszóházról: zsilip@zsido.com

Tóratekercs a meroni tragédia áldozatának emlékére

A tavaszi lág báomberi tragédia egyik áldozatának szülei úgy döntöttek, hogy fiuk, Pinchos Menachem Knoblewicz emlékére, egy tóratekercset iratnak amelyet akkor fejeztek be, amikor fiuk esküvőjének napja lett volna – számolt be róla a VINnews amerikai ortodox hírportál.

 

Tragédia Meronban: a felebaráti szeretet próbája

Az áhávát jiszráél különös feladatot ró ránk: azt, hogy úgy szeressük a többi zsidót, mintha mind édestestvérek lennénk. Ez persze nem nehéz akkor, ha a többi zsidó kedves, szeretetreméltó és olyan elvek mentén éli az életét, mint mi magunk. De mi történik, ha az, akit nővérünkként, fivérünkként kéne szeretnünk, kifejezetten ellenszenves, vagy olyan döntéseket hoz, … Olvass tovább

 

Az utolsó betűk beírására, s egyben a megindító ünnepségre és megemlékezésre a New York-i Boro Park 59. utcájában került sor, ahol Pinchos szülei élnek. A szívszorító alkalmat az édesapa, Dovid Knoblewicz rabbi kérésére tartották az otthonukban, anélkül, hogy a szokásoknak megfelelően a Tórával felvonultak volna az utcákon. A Tóra befejezésénél részt vett Shlomo Chaim Rosmarin lakewoodi rabbi, Pinchos menyasszonyának édesapja is. Lipa Schmeltzer, az ismert amerikai ortodox énekes külön erre az alkalomra komponált egy dalt. Az esemény kicsúcsosodása pedig az a különleges szijum ünnepség volt, melyet a Talmud Béjcá traktátus befejezésére tartottak, Pinchos emlékére.

 

ינון מגל on Twitter: “היום היתה אמורה להתקיים חתונתו של פנחס מנחם קנובלוביץ ז”ל מהרוגי מירון במקום הוכנס ספר תורה לעילוי שמו pic.twitter.com/dwkS4sZTOt / Twitter”

היום היתה אמורה להתקיים חתונתו של פנחס מנחם קנובלוביץ ז”ל מהרוגי מירון במקום הוכנס ספר תורה לעילוי שמו pic.twitter.com/dwkS4sZTOt

 

A Gerer haszid családból származó, 22 éves Pinchas Menachem a jeruzsálemi Mir jesivában tanult, és még mocé sábeszkor, a tragédia után a Szentföldön is temették el. Bár sajnos a szülők nem is tudtak Izraelbe utazni a temetésre, helyettük több száz geri haszid és még sokan mások mentek el, hogy utolsó tiszteletüket leróhassák a mártír fiú előtt, aki az elmúlt vasárnap, chesván 4-én tartotta volna esküvőjét.

Ráv Elyakim Stark, Pinchas chevrutájának vagyis tanulócsoportjának a rabbija a temetésen elmondott heszpedjében így jellemezte a tehetséges bóchert:

„Szorgalmas diák volt, aki csak ült és tanult. Mindig odafigyelt az idejére, nem vonta el a figyelmét még az eljegyzésének öröme sem. Kivételesen szelíd ember volt.”

Néhány órával azelőtt, hogy a tragédia bekövetkezett volna, egy barátjával egy harmadik ismerősükről beszélgetett, akinek még nem sikerült menyasszonyt találni, ezért úgy döntöttek, hogy elmennek Simon rabbi macévájához imádkozni. A kivételes jó szándék és a micva teljesítésének kutatása vezette hát arra a helyre, ahol tiszta lelkét visszaadta teremtőjének.

Az emlékére írt Széfer Tórát a Yagdil Torah mechinában fogják használni.

 

Milyen legyen a meroni Lág báOmer jövőképe?

Egy alternatív megoldási javaslat, hogy a jövőben elkerülhessük a meroni lág báomeri tragédiához hasonló eseteket.

 

 

Átadták a Világ Igaza kitüntetést

A mai nap kora délután, egy órakor a Világ Igaza kitüntetés és Bátorságért Érdemjel átadási ünnepségét tartották a Belügyminisztérium márványaulájában.

„Aki megment egy életet, egész világot ment meg.” (Misna Szánhedrin 4:5.) – a posztumusz kitüntetett Nagy Sándor, a Honvédelmi Minisztérium nyugalmazott tisztje és felesége, Bergován Mária pedig nem is egy, hanem összesen tizenegy életet mentett meg a vészkorszak legsötétebb időszakában.

 

Fotó: Cseh Viktor

Nagy Sándor, a zsidó származású Jellinek Mihályt és családját egyenként kísérte a zuglói családi házába, hogy ott elbujtathassa a tizenegy fős családot. Tette ezt nem csupán saját és felesége, de hat gyermeke életének kockáztatásával. A Jellinek családot 1944 nyarától egészen 1945 elejéig bújtatták a konyhájuk alatt kialakított rejtekhelyen.

Egy ízben még feljelentés is érte a Nagy családot, hogy zsidókat bújtatnak, azonban a nyilas razziát csodával határos módon mindannyian túlélték, mert a vérszomjas csürhének nem sikerült a bújtatottak nyomára akadniuk.

A nyomasztó mindennapok mellett Bergován Mária napról napra gondoskodott mindenkiről, hogy pedig mindenkire főzhessen még saját ékszereit és férje kitüntetéseit is el kellett adnia. 

Ha ők nem lettek volna, a Jellinek családot valószínűleg elpusztították volna. Ám hála az ő önfeláldozásuknak a mai ünnepségen még egy Jellinek dédunoka is részt vehetett.

Az ünnepségen beszédet mondott dr. Pintér Sándor Magyarország miniszterelnök-helyettese, belügyminisztere, aki beszédében többek között kiemelte:

„A megmentők a történelmi tettek igaz és legnemesebb oldalára állnak: azok, akik saját életük veszélyeztetésével olyanokat mentettek meg, akiket egy terrorrezsim szisztematikusan üldözött és gyilkolt, azt a személyes terhet vállalták magukra, hogy ha missziójuk elbukik, ők maguk is üldözöttekké és legyilkoltakká válnak. A megmentettek nemes cselekedete, hogy nem feledték a megmentők veszélyvállalását, erkölcsi helytállását, a Világ Igaza kitüntetés megalapításával emlékeznek, köszönetet fejeznek ki és erkölcsi mértéket jelölnek ki az egész emberiségnek. A Holokauszt fájdalmas története arra nevel mindannyiunkat, hogy a pusztító embertelenség soha többé nem lehet az életünk legfőbb törvénye.”

Szintén beszédet mondott őexc. Yacov Hadas-Handelsman, Izrael Állam nagykövete, aki a történelmi bevezetője után köszönetet mondott nem csupán Nagy Sándornak és feleségének, hanem az ő gyermekeiknek is, akik segítettek rejtekhelyet építeni, élelmiszert beszerezni, s nem riadtak vissza a nyilasoktól sem, amikor azok igyekeztek kiszedni belőlük a családi „titkot”.

 

Yakov Hadas-Handelsman/Wikipédia

„Hálásak vagyunk a bátorságért és példamutatásért amelyet az Önök családja tanúsított az emberiség által valaha látott legszörnyűbb gonosszal szemben. Azok az emberek, akiket az Önök rokonai megmentettek, a Jellinek család, a Sumf család, Braun és Rimmer urak, valószínűleg nem élték volna túl a háború borzalmait, ha Sándor, Mária és gyermekeik nem lettek volna. Itt van velünk a közönség soraiban az ötéves Jellinek Barna, Jellinek Mihály dédunokája, aki a Nagy családnak köszönheti az életét. Ő az élő bizonyíték arra, hogy egy család megmentésével Nagyék megmentették a Jellinek család minden jövendő nemzedékét is.”

Nagy Sándor és Bergován Mária posztumusz kitüntetését unokájuk, Nagy Sándor vette át.

Vesztett a Naplopó cég London legrégebbi zsinagógája ellen

A londoni városi tanács törvényhozó tagjai egy meglehetősen ellentmondásos terv ellen szavaztak, melynek eredményeképpen végül nem épülhet sokemeletes lakóház a 18. század eleji zsinagóga közelébe. A fejlesztők egy 48 emeletes toronyházra cserélték volna azt a hétemeletes lakóházat, mely a történelmi Bevis Marks zsinagóga mellett áll. A terveket múlt héten kedden 14:7 arányban utasították el, azonban egy másik, 21 emeletes épület terve továbbra is vita tárgyát képezi – számolt be róla a BBC.

 

Veszélybe került Nagy-Britannia legrégebbi zsinagógája

A környéken tervezett építkezések fenyegetik a londoni műemlék épületet, ami több mint 300 éves. 

 

A zsinagóga az Egyesült Királyság fővárosának spanyol és portugál eredetű zsidó közösségét szolgálja, akik aggódtak, hogy a tervezett hatalmas épület elzárná a természetes fényt az imaházuktól és bár ennek ellenkezőjéről a kivitelezők igyekeztek meggyőzni a zsidó közösséget, ők kitartottak a régi fényviszonyok megőrzése mellett. 

Tudta? A Bevis Marks zsinagógát 1701-ben építették, miután az 1290-ben elűzött zsidókat Oliver Cromwell visszaengedte Angliába. Az épület átvészelte London német bombázását és az IRA akcióit is. A spanyol és portugál zsidó közösségek is otthonukként tekintenek rá.

A természetes fény kulcsfontosságú a Bevis Marks zsinagóga mindennapjaiban. A közösség az ősi hagyományoknak megfelelően a mai napig elsősorban a napfényre támaszkodik, mely az imaház hatalmas félköríves záródású, egyszerű, átlátszó üvegtáblás ablakain keresztül érkezik. A természetes fény mellett pedig mintegy 240 gyertyát és némi elektromos világítást használnak, melyet még 1928-ban vezettek be, azonban utóbbi önmagában csak igen korlátozott fényt biztosít és fejleszteni sem lehet sajnos, mivel a zsinagóga műemlék.

„A rossz fényviszonyok miatt néha egyébként is nehézséget okoz az imák olvasása és a normális Istentisztelet levezetése.” – nyilatkozta Shalom Morris, a Bevis Marks rabbija a BBC-nek, hozzátéve, hogy ezért is nagyon örül, hogy törölték a terveket. 

Az építkezés ellen egyébként több ezren tiltakoztak, önmagában több, mint 1500 levelet küldtek a városi tanácsnak, hogy abban kérjék a tanácstagokat, hogy védjék meg a történelmi jelentőségű épület igényeit. A tiltakozók között volt több ismert ember is, mint például Simon Schama történész, író és televíziós műsorvezető, aki a The Jewish Chronicle-nek azt nyilatkozta, hogy jelenleg, „a fény megmentése a Bevis Marks számára az egyik legmélyebb történelmi és kulturális jelentőségű kérdés”.

A szintén történész és népszerű regényíró, Simon Jonathan Sebag Montefiore, még szeptember 13-án a Twitter-fiókjában osztotta meg a követőivel, hogy aláírta a Bevis Marks fényviszonyainak megmentését célzó petíciót és hasonlóra buzdította online táborát is. Jonathan Saul Freedland a The Guardian és a BBC Radio újságírója, illetve Ben Judah, a This is London és a Fragile Emipre újságírója; Montefioréhoz hasonlóan buzdították követői táborukat a beadványhoz való csatlakozásra.

A Bevis Mark zsinagóga, vagy tradicionális, héber nevén a Káhál Kádos Saár haSámájim („a mennyország kapujának szent közössége”) az Egyesült Királyság legrégebbi zsinagógája Londonban, melyet 1701-ben építettek fel az Ibériai-félszigetről elűzött zsidók leszármazottjai.

A zsinagóga azonban nemcsak a szigetországban, de Európában is egyedülállónak számít, hiszen az épületet több mint 320 éve folyamatosan zsidó szakrális célra használják.

Angliába az 1650-es évektől kezdődően telepedhettek le újra zsidók, akiknek egy jelentős része szefárd eredetű volt és Amszterdamból költöztek át a nagyobb angol városokba. A Bevis Mark zsinagóga közössége eredetileg 1657-ben nyitotta meg első imaházát a Creenchurch Lane-ben.

Idővel a növekvő közösség méretének és a tagok befolyásának megfelelően reprezentatív zsinagóga felépítésével bízták meg Josep Avist, akinek 2640 fontot szavaztak meg. A legenda szerint Avis visszautasította a díj teljes összegének a behajtását, mondván, hogy nem szeretne profitálni Isten házának felépítésén. A zsinagóga tetőszerkezetéhez egyébkén Anna hercegnő – később királynő – (1665–1714) is ajándékozott faanyagot.

Az őszi nagyünnepeket megelőzően 1701-ben felavatott zsinagóga belső díszítésén tetten érhető az 1671–1675 között épült amszterdami, portugál zsinagóga enteriőrjének hatásai, illetve egyesek szerint a közeli Szent Pál székesegyház tervezőjének, Sir Christopher Wren (1632–1723) építészeti megoldásai is visszaköszönnek itt.

A 18. századi esketési és körülmetélési jegyzőkönyvekből az tűnik ki, hogy a tagok nagyobb része portugál „Vindos de Portugal”, kisebb részben pedig spanyol, „Vindos de España” volt, minek következtében a zsinagóga ünnepi beszédeit egészen 1833-ig portugál nyelven tartották, és csak később váltottak angolra.

A 19. században a zsinagóga a szefárd zsidó élet egyik vezető érdekképviseleti központjává nőtte ki magát, ahonnét szerte a világban igyekeztek képviselni a szefárd zsidók jogait. A közösség egyik vezető tagja pedig nem más volt, mint a híres filantróp, Moses Chaim Montefiore (1784–1885).

 

Moses Chaim Montefiore (1784–1885) by Henry Weigall, oil on canvas, 1881/Wikipédia

 

A történelmi jelentőségű zsinagógánál 1992. április 10-én az IRA terroristái bombát robbantottak, a károkat a közösség elnökének erőfeszítésére 15 hét alatt sikerült helyreállítani, s így leányának már ott tarthatták esküvőjét.

2021 elején az ottani kormány 497.000 angol fontot (210 millió forint) adott a kulturális alapból, hogy megvédjék, és helyreállítsák ezt a nemzeti történelem szempontjából is fontos épületet, most pedig a városvezetés is megmutatta, hogy nagyra értékelik a zsinagóga tradícióinak megőrzését.

Fotó: a zsinagóga belső tere természetes fényben, Wikipédia

Avrohom Erlanger rabbit gyászolja a zsidó világ

A jeruzsálemi Kol Tóra nevű jesiva hatalmas családja és az egész Tóra-világ borult gyászba, mikor héj chesvánkor vasárnap este megtudta, hogy Avrohom Erlanger rabbi, a 21 kötetes Birchát Ávrhám szerzője rövid szenvedés után visszatért Teremtőjéhez – számoltak be róla The Yeshiva Word és a VINnews ortodox oldalak.

Erlanger rabbi a patinás Kol Tóra ros jesivája, azaz vezetője volt, annak a jeles intézménynek a feje, mely alapjaiban rengett meg, hiszen az elmúlt évben szintén a koronavírus járványban elveszítette két másik vezetőjét, Ráv Jechezkel Koren (1952–2020) és Ráv Sálom Povarsky (1936–2021) rabbikat is.

Avrohom Erlanger rabbi 1931-ben a svájci Luzern városában látta meg a napvilágot. Apja, Simson Refoel Erlanger (1889–1973) rabbi az ottani közösség egyik kiemelkedő tagja, míg nagyapja – kiről nevét is kapta – Avrohom Erlanger (1853–1931) rabbi, a Würzburger Rav, Jicchák Dov háLévi Bamberger (1807–1878) tanítványa pedig a luzerni közösség alapítója volt.

Édesanyja, Rebecen Tojbe (szül.: Varschner, 1897–1938) egyszer Bécsben találkozott a híres vilniusi rabbival, Ráv Chájim Ozer Grodzinskival (1863–1940), akit teljesen lenyűgözött az asszony szerénysége és vallásos erényei, s amiért azt mondta a körülöttük állóknak, hogy Tojbe asszony előtt mindenkinek vigyázban illik állnia. A fiatalon elhunyt asszony egyszer azt mondta, hogy nem fél a haláltól, mert „egy olyan fülnek és szájnak, mely nem hallott és soha nem is mondott láson hárát [pletykát – szerk.], annak nincs mitől félnie”.

 

Ráv Avrohom először szülővárosában a luzerni-, majd az angliai Gateshead jesivában tanult, a Vilnai Gáon leszármazottja, Aryeh Ze’ev Leib Gurwicz (1906–1982) rabbi mellett élesítette tovább elméjét, aki egyszer azt mondta róla, hogy

nem ismert még egy olyan bóchert, aki a Misna Násim és Nezikin rendjét nála jobban tudná magyarázni.

1952-ben a Szentföldre költözött, hogy a litvis világ két meghatározó tanintézményében, először a Mir jesivában, utána pedig a Briszk jesivában tanulhasson.

1956-ban Chájim Joszef Jaakobowitz rabbi, a Kol Tóra jesiva egyik tanárának a leányát vette feleségül. Nem sokkal a házasságkötés után Ráv Chájim Joszef elhalálozott, mire a jesiva vezetése a még mindig a húszas éveiben járó Erlanger rabbit kérték fel, hogy lépjen az apósa helyére. A szerény Avrohom rabbi eleinte visszakozott elfogadni a felkínált pozíciót, ezért konzultált egykori mesterével a Biszker Rovval, aki meggyőzte, hogy fogadja el a lehetőséget, mondván, hiba lenne az ő nagy tudását nem megosztani másokkal. Ezt követően mintegy fél évszázadon keresztül tanított a Kol Tórában, egészen 70 éves koráig, amikor visszavonult, hogy be tudja fejezni hatalmas Talmud-kommentátori munkáját a Birkát Ávrahámot.

Előadásai és írása is roppant világos módon világítják meg az egyes vallásjogi problémákat: minden egyes tárgyat különböző szempontok alapján vizsgált meg, mely szempontokat végül összekapcsolt és mindenki számára érthetővé tett. A Talmud mellett Tóra-magyarázatokat is írt, összesen több mint húsz könyve jelent meg.

 

Rabbi Erlanger In Williamsburg – Shevat 5773

Rabbi Erlanger In Williamsburg – Shevat 5773

 

 

Ráv Erlangert, Jom kipur után COVID-19 vírussal diagnosztizálták, állapota folyamatosan romlott, szukkot előtti vasárnap már egyenesen kritikussá vált, ezért a Sááré Cedek kórházba szállították, ahol lélegeztetőgépre kötötték.

A rabbi, aki egész életét a tanulásnak, tanításnak és a micvák gyakorlásának szentelte, alig két hónap múlva, tévét 6-án töltötte volna be 90. életévét. Emlékét és tanításait könyvei és tanítványai mellett számos gyermeke és unokája is őrizni fogja.

Avrohom Erlanger rabbi temetésén több tízezer ember vett részt, az erről készült fotóriportot ide kattintva lehet megnézni.

Emlékéből fakadjon áldás!

 

Borítókép: Ysoscher Katz Facebook

Cegléden csak hétfőn mehettek uszodába a zsidók

Száz éve egy fülledt nyári délelőtt, közelebbről 1921. augusztus 4-én, fél 9-től délig ülésezett a ceglédi közgyűlés. A jeles grémiumnak változatos témákat kellett megvitatniuk, így például volt szó a pálinkafőző üstök hitelesítéséről, egy artézi kút javításának megsürgetéséről, egy javításra szoruló hídról stb…, de egyik sem volt olyan fontos téma, mit az uszodai beadvány, melyről annyira érzékletes beszámoló jelent meg a helyi „keresztény politikai és közigazgatási” hetilapban, hogy bűn lenne azt nem szó szerint idézni:

„Tárgysorozat előtt tárgyalták le Lakos József és társa azon indítványát, hogy a zsidók a városi uszodát csak korlátolt mértékben használhassák. Az uszodát ugyanis nap-nap után túlnyomórészt zsidók lepik el s a 42 kabin közül 30-at mindig lefoglalnak, úgy hogy jobb gusztusú keresztény ember inkább nem fürdik. Ezenkívül statisztikailag kimutatott tény az, hogy a legtöbb fertőző betegség terjesztője a zsidó. Ezen az állapoton segítendő, kérik az indítványozók, hogy a zsidók csak a hét bizonyos napján használhassák az uszodát s utánuk a vizet ki kell ereszteni. A közgyűlés Szabó Károly, Takács József és Csipkó László hozzászólása utána az indítványt elfogadja s kimondja, hogy a zsidók az uszodát csak hétfői napon használhatják.”

A ceglédi városvezetés tehát majd’ 23 évvel járt előbb, mint a magyar kormány, mely „csupán” az 1944. május 2-ai belügyminisztériumi rendeletében tiltotta meg, hogy zsidók nyilvános fürdőket látogathassanak.

Cegléd Városi Sportuszoda/Facebook

Miközben tehát Magyarország más városaiban relatíve normális életet élhettek az izraelita honpolgárok (ehhez a történethez mérve egyenesen abszurdnak tűnik, hogy nyolc évvel később Hajdúszoboszlón Katz Ármin főrabbinak még kiváltságot is sikerült a zsidó fürdőzőknek kiharcolni, nevezetesen, hogy a cniesz, azaz a szemérmességi törvények miatt a férfiak és nők külön időpontban látogathassák az ottani gyógyfürdőt), addig a ceglédi hitsorsosok még úszni sem mehettek, ha akartak volna sem. 

Mindenki maga tudja, hogy erre, a szinte kafkai történetre ma hogyan reagálna. A normális életre való egyetlen válaszreakció valószínűleg csak az elköltözés lehetett, az erősebb idegzetűeknek pedig a humoron keresztül nyerhettek némi megnyugvást. A humor gyógyerejéhez nyúlt az Egyenlőség is, amikor beszámolt a botrányos esetről.

A városatyák határozata végül fordítva sült el. Az uszoda ugyanis üresen állt, a gondnoknak nagyon oka sem volt kinyitni a kapukat. A ceglédi zsidók ugyanis úgy döntöttek, hogy ha csak hétfőn mehetnek az uszodába (azon a napon, minek a végén cserélték az egész hetes vizet), akkor inkább nem mennek egyáltalán. Ahogy az Egyenlőség fogalmazta:

„Szerfölött valószínűnek látszott ugyanis a föltevés, hogy az uszoda azért maradt üresen, mert legjobb törzsvendégei a zsidók voltak. A gazdáknak ilyen nyáridőben nem igen van érkezésük arra, hogy a város uszodájában fürödjenek, künn járnak ők ilyenkor a tanyán, földeken, oda köti őket a munka. Azoknak pedig, akiket sem a földhöz, sem máshová nem köt munka, s akik ma abból élnek, hogy a zsidókat szidják, nem szokásuk a fürdés. Ők azt nyilván proccolásnak, fényűzésnek, zsidó dolognak minősítik és nem mívelik. A vége tehát a városi határozatnak az lett, hogy a város jövedelmei megcsappantak.”

A történet margójára: úgy látszik, hogy ezt az 1921-es határozatot időnként azért áthágták a törvényszegő zsidók, legalábbis erre utal a Czeglédi Keresztény Hirlap egy 1922 júniusi bejegyzése, melyről ha nem tudnánk, hogy egy rendes antiszemita írta, még a végén azt gondolnánk, hogy egy cinikus zsidó vetette papírra. A keresztény újságíró panasza tehát:

„A zsidó szemtelenség már odáig merészkedett, hogy az uszodát is nap-nap mellett ezek a szőrös hasú szíriaiak töltik meg. Tudtunkkal a képviselőtestület egy tavalyi határozata csak egy napot jelölt ki a zsidók számára, de ők túlteszik magukat ezen a határozaton s már is egész bócher iskola van az uszodában. Hát kérdjük tisztelettel, vagy van érvényes hatósági határozat, vagy nincs, de ha van, akkor tessék neki érvényt szerezni s ki a zsidókkal az uszodából.”

 

Agyonlőttek egy zsidó orvost Cegléden

Az eset 1920-ban történt, ekkor indult el a város fék nélküli antiszemitizmusa a lejtőn.

 

Források:

„A Berger Lipót és Fiai Rt. 90 éves jubileuma.”, Műszaki Kereskedők Lapja, 1938. 20. évf. 19–20. szám, 4. old.

„A csodák városa”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 34. szám, 4–5. old.

„Ceglédi Memorkönyv 1919–1921”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 3. szám, 4. old.

„Félkiló ekrazit.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 7. szám, 4. old.

„Halálozás – Dr. Bokor Imre”, Az Est, 1920. 11. évf. 106. szám, 5. old.

„Hirek – Hősi halál.”, Czegléd, 1915. 33. évf. 14. szám, 4. old.

„Hirek – Kitüntetés.”, Czegléd, 1915. 33. évf. 7. szám, 2. old.

„Hirek – Orgyilkosság.”, Czeglédi Kisgazda, 1920. 1. évf. 20. szám, 3. old.

„Hirek – Ujabb gyász”, Czeglédi Ujság, 1915. 25. évf. 19. szám, 2. old.

„Hirek – Ujabb királyi kitüntetés”, Czegléd, 1915. 33. évf. 14. szám, 4. old.

„Hirek – Zsidók az uszodában.”, Czeglédi Keresztény Hirlap, 1922. 1. évf. 12. szám, 3. old.

„Sárgacsillagot viselő zsidók nyilvános fürdőt nem látogathatnak”, Pesti Hirlap, 1944. 66. évf. 98. szám, 5. old.

„Városi közgyűlés.”, Czeglédi Kisgazda, 1921. 2. évf. 32. szám, 1. old.

Borítókép: unsplash

 

 

 

 

Ő volt az ortodox világ nézőpontjainak átszabója

Múlt héten számoltunk be róla, hogy elhunyt Dr. Moshe David Tendler rabbi, a zsidó orvosi etika tudósa. A tudós rabbi emlékének áldozva életének és munkásságának néhány mozzanatát idézzük fel.

 

Elhunyt Tendler rabbi, a zsidó orvosi etika tudósa

Tendler rabbi a New York-i egyetemen tanult, majd 1957-ben mikrobiológiai témában doktorátust szerzett a Columbia Egyetemen.

 

1926. augusztus 7-én született New Yorkban, a manhattani Lower East Side-on, ahol apja, Ráv Jicchák Eizik Tendler (1901–1980) a kominitzer – a mai Fehéroroszország dél-nyugati határán fekvő Kamieniec város jiddis neve után elnevezett – zsinagóga rabbija volt.

Középiskolai tanulmányai után a Yeshiva University Marsha Stern Talmudi Akadémiára iratkozott be, majd ott olyan emblematikus rabbiktól tanult, mint Moshe Aharon Poleyeff, Samuel Belkintől, vagy Joseph Ber Soloveitchik. 

Moshe Aharon Poleyeff (1888–1966) bronxi rabbi, a YU elnöke, Samuel Belkin (1911–1976), ő vezette be 1953-ban a YU-n az Albert Einstein College of Medicine orvosi tanulmányokat, Joseph Ber Soloveitchik (1903–1993) talmudista és modern zsidó filozófus. Érdekes módon a mesterei is hasonló kelet-európai régióból érkeztek, mint családja.

A vallási ismeretek mellett erősen érdekelték a világi tudományok is, de azért, hogy a Tóra tanulmányozásától minél kevesebb időt veszítsen el, ezért éjszakánként pótolta a New York-i egyetemi tananyagát, ahol biológiát tanult és 1947-ben alap-, három évvel később pedig mesterdiplomát szerzett. Erőfeszítésének gyümölcsét bizonyítja, hogy szmicháját, vagyis rabbioklevelét, még 1949-ben megkapta. Ezek után tovább kutatott és 1957-ben mikrobiológiából szerzett doktorátust a Columbia Egyetemen.

Érdekességképpen megemlítendő, hogy egy általa előállított vegyületet „Refuin”-nak nevezett el a héber „refuá”, vagyis gyógyulás szó után.

Tendler rabbi fényes elméjét mutatja, hogy már évekkel felavatása, illetve diplomázása előtt siúrokat tartott a rabbikaron, illetve tanított a YU biológia karán is. 1956-ban az egyetem dékán helyettesének nevezték ki, amikor is elsősorban a diákok különböző ügyeiért volt felelős, emellett pedig a vallási életért felállított bizottságot is elnökölte, majd néhány évvel később őt nevezték ki a rabbikar ros jesivájának is, mely tisztséget haláláig betöltötte.

 

Rabbi Tendler, Yeshiva University

Időközben a csendesebb Monsey-ba költözött, ahol 1967-ben nevezték ki a városi zsinagóga rabbijává. Szomszédja és később apósa nem kisebb személy volt, mint Ráv Moshe Feinstein (1895–1986), a 20. századi vallásos zsidóság egyik legnagyobb döntéshozója. Testközelből ismerhette tehát Ráv Feinstein családját, egyik leányával, Shifrával (1927–2007) pedig az East Broadway-on található városi könyvtárban beszélt először, miután a rabbi leánya megszólította őt, hogy egy kémiai jellegű kérdést tegyen fel neki. Tendler rabbi egy 2011-es interjújában erre a sorsfordító találkozásra úgy emlékezett vissza, hogy „ezután igyekeztem valahogy több időt tanulással tölteni a könyvtárban”. Rebbecen Shifra később biológia professzor lett.

 

Ráv Feinstein gyakorta időzött leánya, Tendler rabbival alapított családi otthonában, évről-évre töltötte például szukkot ünnepét a Tendler-házban. Egyszer egy ilyen szukkot alkalmával, hatalmas szélvihar támadt Monsey-ben mely a legtöbb sátor tetejét megrongálta, azonban ahol ő aludt, teljesen kóser maradt. Betegsége idején is legtöbb idejét a lányáéknál töltötte, ahol szerettei igyekeztek megkönnyíteni életét, például széksort rendeztek a szobája és a fürdőszoba közé, hogy könnyebben tudjon közlekedni az idős Tóra-tudós, – azonban az este a fal mellé helyezett széksort reggelre mindig az asztal köré rendezve találták. Sokáig azt hitték, hogy valamelyik családtag rendezi vissza a bútorokat, mire kiderült, hogy Ráv Feinstein nem bírta nézni a felfordulást.

 

Rabbi Moshe Tendler Criticizes RCA.mp4

http://www.failedmessiah.com/ Yeshiva University’s Rabbi Dr. Moshe Dovid Tendler criticizes the Rabbinical Council of America, calling its recent report on b…

 

Ráv Feinstein annyira bízott veje tudásában, hogy vele vitatta meg szívritmus-szabályozójának beültetését is, helyesebben az aggodalmát a szerkezettel kapcsolatban. Áthívta, hogy részletesen magyarázza el neki a beavatkozást, majd amikor Tendler rabbi ezt megtette, akkor arra kérte őt, hogy ismételje el neki, – Feinstein rabbira a legkevésbé sem volt jellemző az ilyen kérés, hiszen máskor rögtön mindent átlátott. Amikor erre Ráv Moshe Dávid finoman rákérdezett, hogy mi a valódi ok, Ráv Feinstein elmondta, hogy tudja, nem elég értékes ahhoz, hogy helye lehetne a Szánhedrinben, de úgy érzi, esetleg ebben a generációban a kiválasztottak között lehetne ha eljön a Messiás – azonban attól fél, hogy a kütyü beültetésével báál mum-má (בעל מום), fizikailag sérültté, vagyis háláchikus értelemben hasznavehetetlenné válna. A komoly aggodalmat pedig Tendler rabbi megnyugtató szava eloszlatta, és a műtétet elvégezték.

 

Rabbi Tendler, mint a Poszek háDornak, vagyis a „nemzedék döntéshozójának” a vejeként egyhamar a figyelem középpontjába került és a figyelő szemeknek nem kellett csalódniuk: a zsidó orvosi etika úttörője lett, akinek az egyik legnagyobb „vívmánya” volt, hogy engedélyezte a szervadományozást abban az esetben, ha valaki – Isten mentsen ettől – agyhalott állapotba kerül, ugyanis ezt a státuszt Ráv Tendler úgy határozta meg, hogy az illető a háláchá alapján halottnak tekinthető, s ilyen esetben a szerveit fel lehet használni, hogy más emberek életét megmentsék, illetve jobbá tegyék.

 

Az egészség védelme érdekében nem ijedt meg szembemenni akár még az ortodox világ megszokott hagyományaival is, különösen igaz ez a körülmetélés mecicá részére, melynél a végsőkig ellenezte, hogy azt a mohel a szájával csinálja. A hagyományos mód helyett egy közvetítő cső használatát javasolta bevezetni, mellyel szinte a nullára minimalizálhatók az esetleges fertőzések. De harcolt az ortodox világban időnként felbukkanó oltásellenességgel is, így például a 2015-ös kanyarójárványnál kifejtette, hogy a védőoltásnak semmi köze a valláshoz, az sokkal inkább összefüggésben van az ignoranciával.

 

 

 

A mikrobiológia és a különböző orvosi témák mellett Tendler rabbi más területekről is publikált, például a Pardes Rimonim című könyve egy valóságos életvezetési tankönyv a zsidó házasság első időszakára, így például közérthetően szó van benne a családi tisztasági törvényekről, a gyermekvállalás legkülönbözőbb aspektusairól, a fogantatástól kezdve a szülésig stb…

Rabbi Dr. Moshe D. Tendler Addresses Congregation Agudath Sholom 11/22/20

No Description

 

„Elismert tudósként, szeretett közösségi vezetőként és kiemelkedő rabbinikus döntéshozóként Dr. Moshe Tendler rabbi megtestesítette a közösségünk Tóra értékeit. Sikeresen élte az elmélyült tanulással, a mások iránti elkötelezettség és szellemi hitelességgel átszőtt életét.” – mondta Ari Berman a YU elnöke.

Emlékét még hosszú generációkon át őrizni fogja zsinagógai közössége, tanítványai, és nem utolsó sorban nyolc gyermeke és a több mint száz unokája és dédunokája. 

Emlékéből fakadjon áldás!

További forrás:

Finkelman Shimon rabbi, Reb Moshe – The Life and Ideals of HaGaon Rabbi Moshe Feinstein. Rahway: Artscroll Series, Wesserman Edition, 2021.

Hazatért Spanyolországba a Szarajevói Hágádá

A műkedvelők finom csoportjában széles körben ismert a fantasztikus kidolgozású Szarajevói Hágádá, azonban ahhoz, hogy testközelből is megcsodálhassa valaki ezt a középkori csodát, eddig Bosznia-Hercegovinába kellett utazni. Most egy összefogás keretében „hazatért” a könyvecske és már Madridban is megismerkedhet vele a szélesebb közönség, – számolt be róla a The Guardian.

De mit is jelent az, hogy „hazatért”?

A gazdagon illusztrált szefárd könyv elnevezése megtévesztő, mert bár hágádának hágádá, azonban nem Szarajevóban készült, hanem feltételezhetően valahol Északkelet-Spanyolországban a 14. század közepén, valamikor 1350 körül és eredetileg nászajándék lehetett. 

A borfoltos könyvecske túlélt hét évszázadot, száműzetést, az inkvizíciót, birodalmak felemelkedését és bukását és a világháborúk borzalmait. A történelem viszontagságai miatt kerülhetett Szarajevóba, ahol hivatalosan 1894 óta őrzik, de már jóval korábban is a „Monarchia Jeruzsálemében” használták.

 

A kép illusztráció: 1320-1330 England, Add MS 27210 Golden Hagaddah/Medieval Advisor

Mint minden hágádá, ez is tartalmazza Pészáh ünnepének történetét, az áldásokat és imákat, a pászka szabályait és a széder este egyéb rituáléit. Ami különlegessé teszi: a 142 fehérített borjúbőr oldal, melynek sokaságát díszítik élénk színezetű képek a világ teremtéséről, az egyiptomi rabszolgaságról, ahogy Mózes kivezette és néppé tette a zsidókat. De feltűnik benne egy hatalmas, fára tekeredett kígyó is, ahogy éppen rábeszéli Évát, hogy egyen a tiltott gyümölcsből (a gyümölcs egyébként a hagyományoknak megfelelően nem felismerhető), feltűnik az is, ahogy Noé a bárkáján hajózik, de megjelenik Szodoma és Gomorra elpusztulása is az oldalakon.

A különleges képeket melyeket Spanyolországban legutóbb az ottani zsidók 1492-es kiűzése előtt láthattak, most újból feltűnnek Madridban a spanyol kormány, a Szefárd-Izrael Központ és Bosznia-Hercegovina nagykövetsége által rendezett kiállítás keretében. 

Habár a mostani bemutatón nem a valódi Szarajevói Hágádá látható, hiszen az eredeti, melyet a Bosznia-Hercegovina Nemzeti Múzeumban őriznek, túl értékes, illetve a kora miatt bonyolult is lenne az utaztatása. Azonban ez ne szegje senkinek a kedvét, az 52 fakszimile maradandó élményt nyújt a tárgyról.

„Ez a kiállítás arról szól, hogy megosszuk ezt a figyelemreméltó történetet, megmutassuk az embereknek a könyv szépségét, és azt, hogy hogyan maradt fenn.” – mondta Jakob Finci, nyugalmazott jogász és diplomata, a boszniai zsidó hitközség elnöke.

A spanyolországi kiűzetést követően a hágádát birtokló család Olaszországba került, amely onnan tudható, hogy 1609-ben a római inkvizícióban dolgozó pap végigolvasta a könyvet, s megjegyzést írt hozzá, melyben megerősítette, hogy nem szerepel benne semmi olyan szöveg, mely sértené a római katolikus egyházat. A hágádá aztán Szarajevóba vándorolt, ahol a közösség legnagyobb részét szefárd zsidók alkották. Itt a család 1894-ben mindössze 150 koronáért eladta a ma már felbecsülhetetlen értékű műtárgyat a nemzeti múzeumnak. A múzeum dolgozói 1941-ben a nácik megszállásakor a hágádát, egy, a hegyekben található mecsetben rejtették el, így aztán az túlélte a vészkorszakot is, mint ahogy szerencsésen, a legkisebb sérülés nélkül átvészelte Szarajevó 1996-os ostromát.

Ezek után nem is annyira csoda, hogy a hágádára az ország zsidói, de a tágabb értelemben vett lakosság is egyfajta talizmánként tekint. Ahogy Jakob Finci fogalmazott: „Mindig olyan emberek mentették meg, akik nem voltak zsidók, s így aztán Szarajevó egyfajta szimbólumává vált. Olyan ez, akárcsak egy főnixmadár, mely felemelkedik minden egyes katasztrófa után. A Szarajevói Hágádá története egyfajta legendává vált nem csak Boszniában, de a világ minden táján.”

Miguel de Lucas, a Szefárd-Izrael Központ elnöke reményét fejezete ki, hogy a kiállítás segít kicsit közelebb hozni a modern Spanyolországot a múltjához, azoknak az ősökéhez, férfiak, nők és gyermekek kultúrájához, akik I. Ferdinánd király és Izabella királyné idejében éltek.

„A Szarajevói Hágádá nem igazán ismert Spanyolországban” – mondta Miguel de Lucas – „Úgy gondolom, hogy a legtöbb spanyol a szefárd zsidókra úgy gondol, mint irodalmi szereplőkre, mi pedig szeretnénk megmutatni nekik, hogy ezek az emberek mai napig köztünk élnek, a 21. század fontos szereplői, akik mély szeretettel és nosztalgiával gondolnak vissza arra az országra, mely egykor elutasította őket.”

Lucas azt is elmesélte, hogy bármikor, amikor egy szefárd közösségbe látogat, éljenek ők akár Szarajevóban, Izmirben,  Thesszalonikibe vagy Plovdivban, minden egyes alkalommal megdöbben a szeretetteljes kedvességüktől, vendéglátásuktól. „A hágádá egyfajta szimbóluma ennek, egy olyan szimbólum, mely segíthet megértetni az emberekkel, hogy a szefárd zsidók nem csupán a 16. és 17. századi irodalom szereplői, hanem még mindig létező emberek, akik sokszor olyan közösségekben élnek, ahol a 21. század nehezítő körülményei ellenére is fenntartják évezredes hagyományaikat.” – ez pedig példa értékű lehet bárki számára, aki bármilyen családi tradíciót szeretne fenntartani.

Amikor a madridi kiállítás december közepén véget ér, akkor a képeket Sevillában fogják kiállítani, és utána kis szerencsével Barcelonába költöztetik a fakszimiléket, közel ahhoz a régióhoz, ahol a könyvecskét eredetileg készíthették.

Jakob Finci, aki 1943-ban egy olaszok által elfoglalt koncentrációs táborban született a horvátországi Rab szigeten, ma egy olyan közösség világi vezetője, mely tagjainak 85 százalékát elpusztították a holokausztban. Ma körülbelül ezer zsidó él Bosznia-Hercegovinában, akinek több mint háromnegyede szefárd származású.

 

Jakob Finci Facebook

Az apró, főnixszerű könyvben az általa megtett távolságban és a történelem viszontagságait túlélve, Finci egy régi, de tartós üzenetet lát:

„Remélem, ez a spanyolországi kiállítás emlékeztetni fogja a látogatókat arra, hogy mit is veszítettek 1492-ben, amikor elvesztették a zsidó közösségüket, s mindent, amit a zsidók készítettek, beleértve ezt a hágádát is.”

 

500 éves hágádára bukkantak Prágában

Éppen peszách ünnepe előtt hozta nyilvánosságra az izraeli Nemzeti Könyvtár, hogy a korábban megvásárolt, Valmadonna judaika gyűjtemény darabjai között van a híres Prágai Hágádá egyik példánya is.  A könyvet 1556-ban nyomtatták a cseh fővárosban. Ismert egy korábbi, 1526-os kiadás is, azonban abból nem maradt fenn egyetlen darab sem. Az eredeti kiadvány bizonyos részeit és illusztrációit … Olvass tovább

 

 

 

 

Agyonlőttek egy zsidó orvost Cegléden

Találós kérdés száz évvel ezelőttről

Mi a közös az alábbi három fogalomban: ekrazit, telefon és uszoda? Nem csoda, ha nem tudja, hiszen kevesen ismerik a ceglédi zsidók 1921-es gyötrelmeit, azonban most felidézem, hogy mostantól többen értesülést kapjanak ezekről a tragikus eseményekről.

Az antiszemitizmusnak számos formája ismeretes, de az országban – ha lehet, vagy egyáltalán szabad így fogalmazni – az egyik legmagasabb fokon a fővárostól nem messze, Cegléden űzték.

Cegléd 20. század eleji antiszemita városvezetéséről elég sok tanulmány született már, de hogy miért pont itt kerültek vezető szerepbe morálisan felettébb megkérdőjelezhető személyek, az nem teljesen egyértelmű. Cegléden nem voltak „galíciaiak”, akik tömegével egyébként sem voltak Magyarországon, bizonyítják ezt a számtalan kelet-magyarországi razziák is, melyeken zsinagógákban igazoltatták az ortodox és haszid hívőket, akiknek maximum a megjelenésük volt „idegen”, de az állampolgárságuk magyar volt – tehát ezzel nem maximum látatlanban lehetett hergelni, persze ilyen ma is sokszor van.

Másfelől Cegléd zsidó lakossága az összlakossághoz mérve elenyésző volt, például 1920-ban 1017 izraelita vallású élt a városban, mely az ottaniak 2,8%-át jelentette, tehát nem egy Munkács volt, ahol a lakosság fele zsidó volt.

A város fék nélküli antiszemitizmusa, 1920 tavaszán egy büntetlenül hagyott gyilkossággal indult el a lejtőn. Az Est halálozási rovatában csupán ennyi olvasható a rémes estéről: 

„Dr. Bokor Imre tart. főorvos életének 34-ik évében április 28-án este tragikus körülmények közt Cegléden elhunyt.”

A doktor halálhíréről az egyik helyi lap, a Czeglédi Kisgazda is beszámolt, sőt, túl is lépett a tényszerű közlésen és igyekezett a tragédiát rekonstruálni olvasóinak:

„Április 28-án este fél 10 órakor dr. Bokor (Berger) Imre orvost eddig ismeretlen tettes az utcán lelőtte. A bűncselekmény személyes bosszú műve volt. Bokor doktorra sokan haragudtak harctéri viselkedése miatt, szükségesnek tartjuk ezt annál is inkább leszögezni, mert tudjuk, hogy a zsidó sajtó szeretné az esetet a fehér terror terhére felírni.”

A híríró minden bizonnyal látnok lehetett, mert bár a tettest nem ismerte – nyilvánvalóan a késő esti óra sötétje miatt nem látta jól –, de a halálos lövés indokát tudta: „bosszú”!

Mégis milyen kirívóságot követett el Bokor doktor a harctéren? Azon a harctéren, mely a korszak antiszemitáinak egyik fő vesszőparipája volt, ahol szerintük a zsidók nem katonáskodtak, hanem ők kizárólag hasznot húztak a háborúból lehetőleg egy párnázott kerevetről. Na, itt legalább annyi kiderül, hogy ez az aljas Bokor doktor nem a kényelmes otthonában számolgatta a háborúból húzott hasznát, hanem a harctéren gyógyított. 

Berger élete azonban ennél sokkal összetettebb

Berger Lipót tekintélyes ceglédi vasedény-kereskedőnek, – aki az 1848-ban megalapított, Kossuth Lajos utca 4. szám alatti sarokházban élte dolgos mindennapjait – valójában nem „csupán” Bokor Imre fia, de B. Jenő és B. István is hadba vonultak. 

A Czegléd hetilap 1915. február közepi hírei között található, hogy Bokor doktort, a 38. gyalogezred tartalékos segédorvosát „az ellenséggel szemben tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartása elismeréséül Őfelsége megparancsolta, hogy a legfelső dicsérő elismerése tudtául adassék.” Majd néhány hónappal később, ugyanebben az orgánumban, április elején olvasható, hogy B. Imrét vitézségéért a király „a vitézségi érem szalagján viselendő koronás arany érdemkereszttel” tüntette ki. Egyébként pedig pont e hír fölött egy hősi halált találunk: Jenő testvére, tartalékos honvéd-hadnagy március 28-án, életének 35. évében hunyt el Budapesten a honvédhelyőrségi kórházban, – temetésén az egész tiszti kar megjelent és katonasági sortűz mellett adták vissza a ceglédi anyaföldnek. Nem mellesleg pedig két hónappal később, április 28-án B. István a 29-ik honvédgyalogezred katonája is öröklétre szenderült a kárpáti harcokban szerzett betegségétől a nyíregyházi katonai kórházban.

Nem mintha bármi indokolna egy emberölést is, de a tényekből nem ismerhetjük meg az emlegetett „bosszú” okát. Az viszont nyilvánvaló, hogy a ceglédi Berger/Bokor család három fivérből mindegyik hadba vonult a hazája dicsőségéért, s ketten (hárman?) pedig az életüket is adták szülőföldjükért. 

 

Cegléd Városháza/Fotó: Szokolai Attila

Próbáltam fellelni, hogy mi lett Bokor doktor gyilkosával, de sajnos a bűncselekményről nem találtam semmit, sem a korabeli sajtóban, sem a későbbi tanulmányokban. Azt pedig sejthető, hogy egy „megtorolatlan”, büntetés nélkül hagyott gyilkosság, micsoda olajt jelent az antiszemiták tüzén.

Utólag rekonstruálva az eseményeket, meglehetősen csendes bő félév következett. A trianoni szerződés aláírásának napján ugyan néhány zsidó gimnáziumi tanulót véresre vertek, de aztán mind kiheverte az ütlegelést. A telefonközpont is némán hagyta a zsidó vonalakat, mert zsidóknak nem igazán kapcsoltak senkit sem, kivéve persze azoknak, akik végül kijátszották a „rendszert” és egy keresztény szomszéduktól telefonáltak.

Csendesebb lett a piac is, hiszen a zsidó kereskedőket is kitiltották a térről, s ha már olyan szegények voltak, hogy nem volt boltjuk hol árulni, akkor utolsó opcióként még mindig mehettek a zsinagóga kerítése mögé kofáskodni. Ott aztán kínálhatta portékáját az özvegy Katzburgné, akinek három rokkant fia is maradt a világháborúból.

Ezt a ceglédi csendes idillt törte meg némiképp fél kilogramm ekrazit, mely dr. Horváth Zoltán Kazinczy utcai házának egyik utcai ablakában robbant fel 1921. január 29-ére virradó éjjelen.

De a teljesség igénye nélkül bomba robbant még dr. Neumann Izidor és Beck Zsigmond portálja előtt is. A detonáció ereje még a református templom ablakait is beverte – persze ez nem is annyira meglepő, hiszen a helyi újságok megírták, hogy ezek a robbantgatások senki másnak nem álltak az érdekében, mint a zsidó üvegeseknek, hogy fellendítsék az üzletüket… Másfelől visszhangja nem nagyon volt a történésnek, az Egyenlőség zsidó hetilap próbálta megírni a történteket, de az akkori cenzúra elég sokat törölt a beszámolóból, melyet végülis teljes formájában a Bécsi Magyar Ujság tudott leközölni. Az elkövetők kilétéről, s azok esetleges, a törvény általi felelősségre vonásáról itt sem találtam adatot.

A cikk folytatását hamarosan közzétesszük, az íráshoz felhasznált források a 2. rész végén találhatók.

 

Nem kell meggyőzni egymást, de megérteni igen

Köztéri kiállítás foglalkozik a huszadik századi közös történelmi traumákkal. A „Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk!” című kiállítás 2017. március 16. és március 30. között tekinthető meg a Madách téren. A kiállítást létrehozó Közös Halmaz Alapítvány célja, hogy beindítsa a kölcsönös megértésen alapuló párbeszédet többek között Trianonról, a holokausztról, a világháborúkról, a diktatúrákról, 1956-ról és … Olvass tovább

 

Indexkép: Pixabay

Megnevezték a Babij Jar-i tömegmészárlás gyilkosait

Az Ukrajnai Holokauszt Emlékközpont szerdán 159 SS katona nevét tette közzé, akik a második világháború egyik leghírhedtebb náci tömegmészárlásában vettek részt nyolc évtizeddel ezelőtt. 1941. szeptember 29–30. között, az Ukrán főváros területén, Babij Jarban harmincnégyezer zsidót mészároltak le. – számol be róla a VINnews amerikai ortodox hírportál.

„Babij Jar a Holokauszt legnagyobb tömegsírja, a leggyorsabban feltöltött tömegsír.” – mondta Natan Sharansky, a Babij Jari Holokauszt Emlékközpont felügyelőbizottságának elnöke.

Volodymyr Zelenskyy ukrán elnök, Isaac Herzog izraeli és Frank-Walter Steinmeier német elnök szerdán emlékezett meg a mészárlás áldozatairól.

„Nehéz lélegezni ezen a helyen, ahol gyermekek ezrei vették az utolsó lélegzetüket.” – mondta Zelenskyy, majd így folytatta: „Nehéz itt állni, ahol golyók ezrei döntötték az embereket a Babij jari mélységbe. A föld remegett a még életben lévő és kiszabadulni próbáló emberek görcsétől.”

Herzog izraeli elnök imával kezdte beszédét, mondván „nyolcvan évvel ezelőtt nem maradt itt senki, aki imádkozhatott volna”. A hallgatóságot pedig felszólította az antiszemitizmus elleni küzdelemre, hozzátéve, hogy „az embereknek nem szabad megfeledkezniük arról, hogy némaságuk milyen katasztrófához vezethet”.

A német elnök, Steinmeier pedig azt mondta: „Nekünk németeknek csupán egyetlen válaszunk lehet erre: soha többé!”

 

i24NEWS English on Twitter: “Israeli President Herzog in Ukraine speaking at the ceremony commemorating 80 years since the #BabiYar massacre pic.twitter.com/Gc6a4pmC1t / Twitter”

Israeli President Herzog in Ukraine speaking at the ceremony commemorating 80 years since the #BabiYar massacre pic.twitter.com/Gc6a4pmC1t

 

 

Zelenskyy, Herzog és Steinmeier a megemlékezés keretében felavatta – a még nem teljesen befejezett – emlékközpontot is, amely a Holokauszt idején megölt és tömegsírokba „temetett” kelet-európai zsidók történetének lesz szentelve.

A régióban élő, második világháború előtti két és fél milliós zsidó lakosságából másfél milliót(!) Ukrajna területén pusztítottak el.

A szerdai megemlékezés talán legfontosabb lépése volt, amikor az ottani Holokauszt emlékközpont nyilvánosságra hozta annak a 159 gyilkosnak a nevét, akik részt vettek a Babij jari mészárlásban, amikor a dokumentumok alapján harmincháromezer-hétszázhetvenegy gyermeket, nőt és férfit öltek meg.

 

„Annak ellenére, hogy a hatvanas években a mészárlásban résztvevők közül több ellen is kerültek elő perdöntő bizonyítékok és vettek fel tanúvallomásokat, az érintettek közül csupán néhányan kerültek az igazságszolgáltatás elé förtelmes bűnük miatt.” – áll az emlékközpont közleményében. „Az elkövetők 20 és 60 év között voltak.” – mondta az emlékközpont szóvivője. „Művelt és tanulatlan emberek egyaránt, voltak közöttük mérnökök, tanárok, sofőrök és kereskedők. Volt, aki házas volt, de volt olyan is, aki nem. Túlnyomó többségük a háború után visszatért a normális életébe.

A tanúvallomások ellenére nem találták őket bűnösnek, kivéve néhány parancsnokot, de azokat a katonákat nem, akik a mészárlást végrehajtották.”

Patrick Desbois atya, az emlékközpont tudományos tanácsának vezetője szerint a 159 náci elkövető közül voltak olyanok akik: lőttek, zsidókat gyűjtöttek össze otthonaikból, vagy olyanok, akik elvették a holmijukat. Egyesek a fegyvereket töltötték újra, mások szendvicseket, teát és vodkát szolgáltak fel a lövészeknek. Mindannyian bűnösök.”

A három elnök együtt leplezte le Marina Abramovic konceptuális művész által létrehozott „kristály siratófalat”. A múzeum első kiállítóterét fél év múlva tervezik megnyitni a széles közönség előtt.

„Meg fogjuk mutatni a Holokauszt igazi arcát, legyen szó akár az áldozatokról, akár a végrehajtókról, akár azokról, akik a zsidók megmentésében segédkeztek.”

– mondta Sharansky az Associated Pressnek, aki azt is megjegyezte, hogy míg egyes ukránok együttműködtek a náci gyilkosokkal, addig legalább 2600 ukrán a saját élete kockáztatásával bújtatott zsidó embereket. Sharansky azt is ígérte, hogy egyre több és több áldozatot fognak megnevesíteni, csakúgy, mint az embermentők is meg lesznek személyesítve.

A tömegmészárlást csodálatos módon huszonkilencen túlélték, közöttük Dina Pronyicseva (1911–1977) a kijevi bábszínház tagja, kinek a visszaemlékezéséből Anatoly Vasilievich Kuznetsov (1929–1979) író írt regényt. A jeruzsálemi Jad Vasem központban eddig az összes áldozat alig tíz százalékát, mindösszesen háromezer embert sikerült azonosítani.

Elhunyt David Eliach a Flatbush-i jesiva vezetője

Szeptember 30-án , tisri hónap 24-én, 99 éves korában elhunyt a Flatbush-i jesiva úttörő vezetője, David Eliach rabbi – számolt be róla a VINnew ortodox hírportál.

A Tóratanulásban és tanításban magas kort elért Eliach rabbi, több tízezer gyermek modern ortodox nevelését és oktatását felügyelte 1953 és 1997 között, miután a Szentföldről az Egyesült Államokba költözött egészen a nyugállományba vonulásáig. Sőt, tovább is, hiszen bár 75 évesen visszavonult a jesiva hivatalos vezetésétől, mégis, az élete szinte utolsó percéig szoros kapcsolatot ápolt az intézmény tanáraival és diákjaival is. Hetente többször mentorálta az oktatókat és beszélgetett a tanulókkal, s annak ellenére, hogy a koronavírus járvány az elmúlt másfél évben megakadályozta a személyes jelenlétét, a jesivától az embert próbáló idő sem tudta elvágni, hiszen telefonon így is részese maradt szeretett Tóra-várának.

„Az egész világon páratlan az ő hozzájárulása a zsidó oktatáshoz, és a diákok ezreire gyakorolt hatása még generációkon keresztül érezhető lesz.” – állt a jesiva csütörtöki közleményében, melyben Eliach rabbi halálát közölték. „Számomra Eliach rabbi a YOF (Yeshiva of Flatbush) szinonimája.” – mondta a középiskola igazgatója, Raymond Harai rabbi az iskola magazinjának még a tavalyi évben.

Eliach rabbi 1922-ben született Jeruzsálemben és a hebroni jesivában élesítette ki tudását. Már fiatal korában elkötelezettje lett a tanításnak, miután sok, a holokauszt borzalmai után árvává vált gyermekkel került kapcsolatba, akik még az államalapítás előtt érkeztek a Szentföldre. Ilyen összefüggésben találkozott feleségével, Yaffával (szül.: Sonenson, 1935–2016), egy litván túlélővel, aki a későbbiekben elismert Holokauszt-történész lett. Yaffa Eliach alapította meg 1974-ben New Yorkban a „Center for Holocaust Studies, Documentation and Research” központot, ahol több mint 2700 audió-interjút készítettek túlélőkkel.

Az Eliach házaspár kifejezetten a Joel Braverman High School – Yeshiva of Flatbush miatt költözött az Egyesült Államokba, ahol a rabbi egyhamar a jesiva egyik kedvenc tanára lett, és hírnevet szerzett magának a modern héber nyelvismeret iránti elköteleződéséről. „Nagyon világos, szép hébert beszélt, mely felettébb kifejező volt” – mondta még 2012-ben a New York-i zsidó héten Joseph Telushkin rabbi az egykori tanáráról.

Eliach rabbi 1967-ben a jesiva középiskolai igazgatója, később pedig dékánja is lett. Vezetése alatt a tanintézmény több újítást is bevezetett, mint például az izraeli tanulmányokat, mely mára már elvárt ismereti tárgy lett az ortodox gimnáziumokban, s mely arra késztette a diákokat, hogy a zsidó életre hatást gyakorló politikai kérdésekben ők is állást foglaljanak, s aktív részesei legyenek a tágabb környezetük életének is. Eliach rabbit mindig nagy büszkeséggel töltötte el, ha végzettjei a zsidó közösség egy-egy vezetőjévé nőtték ki magukat.

„Hatalmas intézmények is eltűnhetnek, ha nem alkalmazkodnak az új korszakokhoz, ha úgy gondolják, hogy olyan jók, hogy nem kell változtatniuk.” – mondta a rabbi röviddel a 90. születésnapja előtt egy interjújában, melyben így folytatta: „Mindig tudtam, hogy nem vagyok elég jó, s ezért mindig változtatnom és alkalmazkodnom kell. Mindig van mit tanulni.”

Az évtizedek során Eliach rabbit számos elismeréssel illették, többek között 1987-ben megkapta a Yeshiva University tiszteletbeli doktorátusát is. A Gefen Kiadó 2020-ban megjelentette a rabbi héber költészetének egy gyűjteményét Surot (שורות) címen.

Eliach rabbi emlékét több tízezrekre menő tanítványán kívül őrizni fogja két gyermeke, Yotav Eliach a Long Island-i jesiva vezetője és Smadar Rosensweig, a Yeshiva University Biblia-professzora.

Emlékéből fakadjon áldás!

Ingyenes Istentisztelet volt a Dohány templomban

„Most dús aratást ígérő magvetés a jótékonyság. Aki segít, az egyesen és a társadalmon segít! Találjuk meg zsidó szívünket és ne feledkezzünk meg szenvedő testvéreinkről!” – hangzott az egyik kulcsrészlete dr. Hevesi Simon (1868–1943) főrabbi az újévet megelőző beszédében, pontosan száz évvel ezelőtt.

Most, hogy az Örökkévaló kegyelméből szép keretek között, tartalmas formában, három új budapesti zsinagógában is köszönthettük az 5782-es új esztendőt; – imádkozhattunk, hogy Teremtőnk az Élők könyvébe írjon bennünket, a szabad ég alatt emlékezhettünk őseink sivatagi vándorlására az udvarokon és kertekben felállított szukkákban –, nézzük meg, hogy elődeink hogyan készültek és ünnepeltek az őszi nagyünnepekkor.

Száz évvel ezelőtt az 5681-es év szökőév volt, azaz két ádár hónapot is tartottak, amiért az őszi ünnepek a mostanihoz képest később, csak október 2-án este köszöntöttek be. Ettől függetlenül az előkészületeket már augusztusban megkezdték, hiszen a feladat hatalmas volt: több mint százezernyi embernek kellett imahelyet biztosítani a nagyünnepekre.

A pesti neológ nagyhitközség 1921-ben mintegy 55.000 taggal rendelkezett, míg egy évvel korábban „csupán” 31.000 tagja volt. A szembetűnő gyarapodás oka minden bizonnyal a szégyenteljes numerus clausus törvényben gyökerezett, vagyis úgy látszik, hogy az erősödő antiszemitizmus sok zsidót arra sarkallt, hogy szorosabbra húzza a kapcsolatát a hitközséggel. Összehasonlításképpen megjegyezendő, hogy az 1920-as népszámlálási adatok alapján az akkori Budapesten 215.512 fő tartozott az izraelita felekezet valamely irányzatához, mely az összlakosság 20,3%-át jelentette. Azaz akkoriban minden ötödik ember zsidó volt Budapesten. (És azt se felejtsük el, hogy ekkor még több, ma fővárosi kerület is önálló város volt, így például ebben az 1920-as adatban nincs benne Újpest 11.299 főnyi [20%], Pestszenterzsébet 3.293 főnyi [8,1%], Kispest 2.853 főnyi [5,6%] vagy Rákospalota 2.203 főnyi [6,1%] izraelita lakossága.)

 

A kép illusztráció/Photo by cottonbro from Pexels

Izraelita vallású ember tehát bőséggel élt a fővárosban, azonban állandó imahely viszonylag kevés volt. Természetesen félrevezető lenne azt állítani, hogy az akkori zsidók mind napi templomjárók lettek volna, eleve az akkori zsidó lakosságnak csupán a negyede tartozott valamelyik hitközséghez. Ettől függetlenül a nagyünnepekkor csakúgy, mint manapság sokkal több emberre lehetett számítani, – akkoriban minimum százezres tömegre. 

Százezer ember rengeteg. Gondoljunk csak arra, hogy Magyarország legnagyobb befogadó képességű létesítménye, a Puskás Aréna is „csupán” 67.215 fő befogadására alkalmas. Ehhez képest igazán nagy zsinagóga az óbudain (1820), az Orczy-házin (kialakították: 1796, bővítették: 1820, 1830), a Dohány utcain (1859), a Rumbach utcain (1872), az Aréna útin (ma: Dózsa György út, 1909) és a Kazinczy utcain (1913) kívül nem volt. Az Öntőház utcai (1865), a Dessewffy utcai (1870), a Vasvári Pál utcai (1886) vagy a Zsigmond utcai (ma: Frankel Leó út, 1888) zsinagógákat azért nem igazán lehetett ebben a sorban számolni, mert azoknak megvolt a viszonylag nagy és állandó, templomjáró közössége, tehát a nagyünnepekkor releváns mennyiségű „plusz” embert nem voltak már képesek befogadni. 

 

Photo by cottonbro from Pexels

Ekkor még léteztek a Nagyfuvaros utcai (1922), a Páva utcai (1924), a Csáky utcai (ma: Hegedűs Gyula utca, 1927), a Bethlen téri (1931) és lágymányosi (1936) nagyzsinagógák, – jobb esetben a ma ismert nagy formátumú zsinagógák kisebb elődei léteztek már akkoriban.

A nagyzsinagógák meglehetős hiányát enyhítette a Hajtsár utcai (ma: Nagy Lajos király útja) zsinagóga 1921. szeptember 8-ai felavatása; ekkor ugyanis mintegy 800 zsidó család élt Zuglóban. Az ünnepségen Klein Jenő építész, a templom tervezője ismertette alkotását, majd átadta a kulcsot dr. Lederer Sándor (1852–1927) hitközségi elnökhelyettesnek – a fővárosi neológia vallásosabb világának egyik újraépítőjének –, aki azt mondta: 

„Első szavunk, amikor ma templomot avatunk, a hála szava lehet, ami Istenünk, Izrael Istenéhez, aki megengedte nekünk, hogy e nehéz és válságos napokban e templomot felépíthettük.”

Érdekességképpen megjegyzendő, hogy az ünnepi Istentiszteletet egyébként a Rumbach (1927-től a Dohány) utcai nagyzsinagóga ikonikus főkántora Ábrahámsohn Manó (1886–1960) imádkozta elő, akit az Állami Operaház énekkara kísért. A délutáni ima után pedig dr. Schmelczer Izsák (1885–1949) zuglói rabbi beszélt, aki elmondta, hogy a zsidóságot az üldöztetés nem tudta a múltban, s nem fogja tudni a jövőben sem megtörni. A rabbi végül a Mindenható áldását kérte a közösségre és a magyar hazára.

Ugyan a Chevra Kadisa Aggok Házának zsinagógája (az Erzsébet királyné útja és a Hungária körút sarkon) nem volt új, de pont száz évvel ezelőtt (szeptember 29-én) avatták újra a felújított templomot, s ezáltal ott is méltó körülmények között tudtak ünnepelni, nem csak az ott lakók, de a környékbeliek is.

A pesti neológ hitközség tehát az állandó zsinagógái mellett az egyesületi imaházakkal és a külön berendezett „kisegítő templomokkal” összesen 53 helyet rendezett be a nagyünnepekre. Pótimaház nyitására magánosok nem kaptak engedélyt, mely egy alapvető különbség volt az orthodoxiához képest, akik a megfelelő koncessziós díjak befizetése mellett engedélyezték a lakásokban, esetleg bolthelyiségekben összegyűlő minjánokat. Hogy száz évvel ezelőtt pontosan hány plusz orthodox imahely nyílt a nagyünnepekre, arra pontos információnk nincs, de összehasonlításképpen megjegyezhetjük, hogy 1898-ban 25 helyiségre adott ki engedélyt – miből arra következtethetünk, hogy legalább ennyire 1921-ben is engedélyezett, az állandó jellegű, mintegy kéttucatnyi imaháza mellé.

Meg kell jegyezni, hogy a korszak antiszemitizmusa nem csupán közelebb hozta a zsidókat a hitközségekhez, hanem sokakat eltávolított, többeket oly annyira, hogy a kitérés mellett döntöttek. Utóbbi jelenségből fakadt, hogy a neológ hitközség kultuszelöljáróinak foglalkozniuk kellett a kitértek imaszékeivel is, melyekről az áttértek már nem voltak jogosultak rendelkezni, azonban többen mégis örökáron árulták egykori családi ülőhelyeiket, sőt voltak olyanok is, akik bérbe próbálták adni hajdani helyeiket.

 

A százéves izsáki zsidóverés története

„Nyissad ki zsidó az ajtót, itt csendőrök vannak!” Nem nyitottak ajtót, így a hívatlan vendégek baltával törték be a kaput.

 

 

A korabeli beszámolók alapján a Dohány utcai nagytemplom helyjegyei már hetekkel újév előtt elkeltek, de emellett persze rengeteg embernek állnia kellett, s így összességében tízezrek gyűltek össze. Az első sorokban a közélet nagyjainak cilinderei: mint például Székely Ferenc (1858–1936) hitközségi elnök, udvari tanácsos bankár, dr. Déri Ferenc (1876–1948) nyugalomba vonult fővárosi alpolgármester, Vita Emil (1874–1951) fővárosi tanácsnok, Sándor Pál (1860–1936) nemzetgyűlési képviselő, dr. Körös Arthur (?–1924) rendőrfőtanácsos, báró csepeli Weiss Manfréd (1857–1922) vagy báró szászbereki Kohner Adolf (1866–1937).

Kultúr- és vallástörténeti érdekesség, hogy a Dohány templomban a délelőtti Istentisztelet után fél egykor úgynevezett „ingyenes” Istentiszteletet rendeztek a tisztviselők számára:

„A hatalmas templom minden ajtaját szélesre kitárták, hogy beférhessenek Isten imádására azok a hívek, akik nem voltak elég szerencsések, hogy jegyhez jussanak. Ragyogó napsugár öntötte el a templomot a kapuk kitárásakor és glóriát font a sűrű rajokban bevonuló embersokaságra.”

Ros hásáná este egy váratlan illusztris vendég érkezett a Rumbach utcai zsinagógába. Baltazár Dezső (1871–1936) református püspök sétált be az újévi Istentiszteletre, melyet maga is végighallgatott. Az ima után dr. Adler Illés (1868–1924) főrabbi többek között az alábbiakban reflektált a püspök szép gesztusára:

„Igazságos Simonról beszéli a talmudi legenda, hogy valahányszor újév napján a szentek szentélyébe lépett, egy méltóságteljes aggastyán jelent meg előtte. Az aggastyán jelenlétében mondotta el imáját és könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy boldogsággal áldja az új esztendőben népét. Méltóságod váratlan megjelenése vezet most bennünket az újévbe és ez biztató jel, igaz reménység nekünk, hogy az új esztendő meghozza az emberi megértés és liberalizmus diadalát.”

Hevesi főrabbi beszédének meg lett a foganatja: az újévi Tóraolvasások alkalmával összesen másfél millió koronát adományoztak a felolvasók; amelyből félmilliót a Dohányban snóderoltak.

Források:

Hevesi Simon dr., „Áldozzatok! Ujév előtt (5682.)”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 39. szám, 3–4. old.

Kepecs József dr. (szerk.), A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993. 230–233. old.

Nádor Jenő, „Ros hasonoh”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 40. szám, 5–6. old.

„Előkészületek a főünnepekre”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 33. szám, 10. old.

„Hirek – Uj templom.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 39. szám, 20. old.

„Hirek – Kitérteknek nincs helye!”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 38. szám, 11. old.

„Ötvenhárom templomban lesz Istentisztelet a főünnepeken”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 37. szám, 8–9. old.

„Teljesen elkészült az uj zuglói templom”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 36. szám, 12. old.

A Nevezetes pesti zsidó háromszög másodikja – Fejezetek a Rumbach utcai zsinagóga történetéből 2. rész

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát szinte minden fővárosi ismeri; emberek ezrei nézték végig szomorú pusztulását, majd lettek boldog tanúi a nem oly régen befejezett felújításának. Az épülethez több téves mítosz is tartozik, sok szürke folt övezi a vészkorszak utáni használatát. Kétrészes cikkünkben most ezeket a sokszor kérdőjeles mondatokat is tisztázzuk, miközben a zsinagóga életében jelentős személyek és történetek is megelevenednek. 

 

A lengyel csodagyermek pesti karrierje

A Rumbach zsinagógában nagy hangsúlyt fektettek a zenei motívumokra, viszont itt az orgona vagy a vegyes kórus fel sem merült opcióként. A zsinagóga férfikórusa – mely jellemzően nyolc, fele részben tenor, fele basszus férfiből, illetve 10–12 alt és 18 szoprán fiúgyermekből állt – a tóraszekrény előtti félköríves emelvényről énekelt.1 A kórus vezetője 1920-tól Gottschall Jakab (1881–1965), a „lodzi csodagyermek” volt, akit Majse Stepcele híres kántor vitt körútra, s Krakkóban kezdett el komponálni; a Rumbach mellett a Dohányban is működött, utolsó évtizedeiben pedig a Hunyadi téri zsinagógában volt aktív,2 szerzeményei mai napig ismertek.

 

Olasz mesterek Rumbach utcai szónoka

A főkántori székbe 1884-ben Bachmann Jakab (1840–1905) került Odesszából. Róla sokan úgy tartották, hogy ha Bachmann nem lett volna vallásos zsidó, akkor a világhírnévig meg sem állt volna, de azért így is sokan ismerték a határokon túl, és a legjobb európai kántorok között emlegették. Nekrológjában mások mellett az alábbi módon méltatták:

„Bachmann Jakab a szó legjobb és legnemesebb értelmében művészember volt, kinek ereiben igazi művészvér csörgedezett és szívében az úgynevezett »isteni szikra« lakozott. […] Remek, a középfekvésében baritonszínezetű hőstenor hangját, mely egyenletes regiszterben könnyedséggel a magas C, Cis-ig terjedt, méltán sorozhatjuk a hírneves Tamagno, Caruso és egyéb neves olasz énekhéroszok mellé. Énekmodora és hangadása is olasz iskolákra vallott és Bachmann tényleg nagy előszeretettel kultiválta Verdit, Rossinit, Donizettit és egyéb olasz mesterek műveit.”3

Az egykori szószék 1971-ben (Müller, 1993: 74.)

A zsinagóga kántorcsodája

A zsinagóga legendás kántora volt Tkatsch/Tkats Izrael (Jiszráél Léb, 1868–1945), aki korábban is kántorként tevékenykedett Kisenevben (Chișinău, Moldova), amikor megpályázta az éppen üresedésben lévő Rumbach utcai pozíciót. Az 1905-ös bemutatkozásáról az alábbi, szinte már szuperlatívuszokban megírt hírt adták közre:

„Egyszerűen csoda! Ez az általános ítélet arról a kimondhatatlan nevű kántorról, ki f. hó [augusztus – Cs. V.] 18-ikán, péntek este és a rákövetkező 19-ikén, szombat dél­előtt a Rombach utcai templomban az Isten-tiszteleteket vezette. Boldogult Bachmann Jakab állására pályázik, Oroszországból való és hívják: Tkats Izraelnek. Ne tessék ezen a néven nevetni. Mert nagyon sokszor elragadtatással fogják emlegetni. Mert Tkats Izrael tündöklő jelenség a zsidó egyházének birodalmában. Azt mondom, hogy fogják emlegetni, mert percig sem kételkedem, hogy a Rombach utcai templomba járó hívek itt fogják és el sem eresztik, míg a pesti izr. hitközség a Rombach utcai templom főkántorává meg nem választja. Olyan lelkesedést kántor abban a templomban még nem keltett; a hívek egyszerűen oda voltak. A péntek esti tisztára páratlan kántori bravúr után az emberek, megfeledkezve magukról éljeneztek és tapsoltak. […]

Gyönyörű bariton hangja minden regiszterben kápráztatóan szép, színekkel tele, szívbe markoló; koloratúrája egyszerűen páratlan, amellett nagy báál-tefilla [kb. az ima által áthatott és meghatározott személy – Cs. V.], ki recitatívájával azt teszi a hallgatóval, amit csak akar. Ujjong, sír, rimánkodik, remél, könyörög, bízik, kétségbeesik melódiáiban és amit ő művel, amit a hangja kifejez, azt vele érzi a hallgatóság, melyet éneke varázsa alá kényszeríti és mely fölött tökéletesen uralkodik.”4

A közösségnek bármennyire is tetszett, amit hallottak, akadályt jelentett, hogy Tkatsch nem volt magyar állampolgár, ráadásul addigi közössége is tartóztatni próbálta. Végül aztán egy tragikus esemény hozta vissza Tkatsot és hat fiát: menekülni kényszerültek az októberi (második) kisenevi pogrom elől, miben feleségét is megölték. Közben a hitközség is lépéseket tett, új pályázatot írtak ki, melyben megengedték, hogy külföldiek is pályázzanak, azzal a feltétellel, hogy ha egy ilyen személy nyerné el az állást, akkor mielőbb meg kell szereznie az állampolgárságot.5 Mikor visszatért Budapestre és január 19-én újból énekelt, akkor azt írták, hogy többen rekedtek az utcán, mint ahányan a zsinagógába befértek, pedig ott is ezrek zsúfolódtak össze, ráadásul sok férfi a női karzatra tülekedett, mely nem csak illetlen volt, de az elöljáróság aggodalmát is kiváltotta, mert az emelet leszakadhatott volna a komoly teher alatt.6 1906 elején a hitközség a hívek kérésének eleget téve kétéves próbaidőre alkalmazta Tkatschot,7 aki aztán nyugdíjba vonulásáig szolgálta a Rumbach utcai közönséget.

Tkatsch és családja hamar beilleszkedett új hazájukba (a kántor 1909-ben tette le a honpolgári esküt),8 elsajátították a magyar nyelvet, és az első világháborúban a főkántor négy fia is harcolt a hazáért.9 Tkatsch hangja túlnőtt a Rumbach zsinagógán, szűkek voltak neki az oktogonális mór falak, világhírnevet érdemelt és kapott. 1921–1925 között az Egyesült Államokban turnézott, ahol sikert sikerre halmozott, mégis visszatért Budapestre, ahol érkezése után nem sokkal, 1926. február 8-án egy különleges (jótékony célú) liturgiai estet tartott a Vigadóban fia, Takács Mihály, a kolozsvári (Cluj-Napoca, Románia) nemzeti színház volt tenoristája és az Operaház férfikarának közreműködésével.10 A Kozma utcai temetőben található sírjára az alábbi szöveget vésték:

 

„Templomi énekek mesteri dalnoka

Izrael és Cion ragyogó nagy fia

Szivárvány volt hárfája ás napsugár lantja,

Mint angyalok sugaltak zengte édesen ajka.

A szíve, a lelke szárnyalta szép dallamát,

Dicsőség, világhír koszorúzta homlokát.

Róla jelen, jövő csodákat mesél-regél,

Emléke örökké egy világ szívében él.”

 

A felejthetetlen bariton

Az 1920-as évek elejétől itt működött még a sárbogárdi orthodox rabbi, dr. Ábrahámsohn Ármin (1878–1937) fivére, Ábrahámsohn Manó (1886–1960) főkántor, akit 1927-ben a Dohány utcai templomba helyeztek át, hogy konzervatívabb mederbe terelje az ottani Isten-tiszteleteket.11 A szeretett főkántor – aki állítólag egy Wagner-darabot sem mulasztott el az Operában meghallgatni – tizedik jorcájtján többek között az alábbiakkal emlékeztek róla:

„Meddig őrzik a levegő hullámai a rajtuk átrezgetett hangokat, nem tudom. De ha a lég hullámai nemcsak fizikai törvényeknek engedelmeskednének, ez a templomi légtér gazdag hangtára, emléktára lenne Ábrahámsohn Manó hatalmas, zengő, a teret nemcsak megtörő, de formáló, felhevítő, az áhítat delejével átlelkesítő, orgonáló orgánumának.”12

Fotó: Cseh Viktor

A „neológ bész hamidros”

1925. november 21-én délután avatták fel a még Adler rabbi által kezdeményezett és dr. Lederer Sándor (1852–1927) elnök által szorgalmazott bét mid­rást, melyet a köznyelvben sokszor emlegettek az elnök nevével.13 A Rumbach udvarán álló épület egyébként nem volt új, eredetileg Klein sámesz, vagyis a templomszolga lakása volt itt, amit tanházzá alakítottak. Az orthodox-neológ kommunikáció „szép” hagyományait mutatja az orthodox hetilapban megjelent cikk, mely az avatást humorosan, kissé talán gunyorosan, az alábbiakban kommentálta:

„A bész-hamidros berendezése teljesen meglepő és megvalósítja azt a talmudi kijelentést: »én bész hamidros b’laj chidüs« (nincs bész hamidros valami újszerűség nélkül). A »chidüs« az újdonszerűség ebben a bész hamidrosban az, hogy nincsenek benne könyvek. A szombati siurra – úgy látszik – mindenki saját magával hozza a széferjét. De bész hamidros, ahogy most van, visszatükrözteti mégis R. Eliezer b. Horkinasz ama felkiáltását »kajsz­lé bész hamidros jajchichu«, a falak tanúságot tesznek arra, (ha már nincsenek könyvek), hogy ez bész hamidros.

De mivel nemcsak a falaknak van fülük, hanem nekem is, hallom, mint két konzervatív neológ diskurál. – Hiszen már felavattuk egyszer tavaly télen, amikor »vajéro«-t olvasták, milyen szép beszédeket tartottak akkor – mit akarnak megint?

– No hallja, minden színház szokott a jól sikerült darabjából reprízt csinálni. A fő az, hogy a hal jó.”14

 

A vészkorszak szomorú állomása

A vészkorszak idején, már 1941-ben szomorú szerep jutott a zsinagógának. dr. Pásztóy Ámon (1892–1949) miniszteri tanácsos 1938–1941 között a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) vezetője, a hírhedt 192-es számú rendelet eszmei szerzője a Rumbachban gyűjtette össze a rendelete alapján deportálandókat.

„Rendelet a külhonosok eltávolítása ügyében. A kiutasítottak ügyében, a zavartalan lebonyolítás céljából dr. Batitzfalvy Nándor m. kir. Rend­őrfogalmazót Kőrösmezőre küldtem ki. Utasítottam, hogy a hozzám beküldött kimutatások alap­ján az eltávolításra kerülő külhonosok ügyében a szükséges intézkedéseket megtegye. Készpénzben csak harminc pengőt vihetnek ki. Tartsa szem előtt, hogy az utóbbi időben beszivárgott lengyel zsidók minél na­gyobb számmal eltávolításra kerüljenek.”15

„Beszivárgott külhonosként” deportáltak az üldöztetések elől menekülőkkel együtt több ezer magyar zsidót is, mivel a direkt rövidre szabott határidő nem volt elégséges az állampolgárság bizonyítására. A KEOKH detektívei a Pesten tartózkodó, magukat kellőképp igazolni nem tudókat a Rumbach zsinagógába vitték, ahol szigorú őrizet alatt tartották őket, ahonnét teherautóra lökték a szerencsétleneket, akiket a Nyugati pályaudvaron keresztül az ország keleti határára, Kőrösmezőre (Jaszinya, Ukrajna) deportáltak, végül a náci katonák Kamenyec-Podolszkijban lemészároltak.

Az 1944 őszén felállított pesti nagy gettó része volt a zsinagóga is, ahol ekkor is rendszeresen tartottak Istentiszteleteket. Az imatér különösebb károk nélkül átvészelte a má­sodik világháborút, azonban a második emeleti homlokzat bomba­ta­lálatot szenvedett.16

 

A felszabadulás utáni évtizedekben

A felszabadulás után a zsinagógát is megpróbálták visszaállítani a békeidők kerékvágásába. A zsinagóga kántora Herczog Gyula (1878–1961) lett, aki a vészkorszak előtt Árokszálláson (Grafenschachen, Ausztria), majd Mezőtúron volt kántor és kóser metsző, aki a vidéki deportálásokat túlélve a fővárosba telepedett, ahol először a Bethlen téren, majd itt emelte az imádkozás hangulatát.17

1947-ben kisebb felújítás után újraavatták és megcsappant létszám mellett, de még a Rumbach fénykorára emlékeztető keretek között használták a zsinagógát. 1957-ben az idős Fischer rabbi a Londonban élő nevelt leányához költözött. Ezután már nem is volt rabbija a közösség maradékának, de 1979-ben, a rabbi születésének századik évfordulóján, egyik idős híve, Siklós Dezső a következőket írta: „Munkája nem volt hiábavaló. Ma is létszámban kicsi, de jelentőségében nagy közösség őrzi a Rumbach utcai régi hagyományokat és gondolnak rá tiszteletnek és szeretetnek érzésével.”18

Amikor Fischer főrabbi Angliá­ba emigrált, már pár éve nem használták a zsinagógát, melynek be­zárásának oka, nem a – sajnos – a hívők mindenhol tapasztalható lét­számfogyatkozása volt, hanem, ahogy dr. Kéri Lajos (1906–2000) ügy­véd, 1982-től a budapesti községkerület elnöke (később a BZSH és Mazsihisz díszelnöke), illetve a Rumbach közösség összefogója 1993-ban a zsinagógáról szóló tudományos konferencián elmondta:

„Az egyik reggel észleltük, hogy a kupolának az egyik fatáblája megmozdult, ezt jelentettük az elnökségnek, amelynek első dolga volt anélkül, hogy a megmozdult tábla helyreállításával foglalkozott volna – nyilván az akkori korszellemtől áthatva, és annak kedvezve –, a templom bezáratása, amely elhatározásán semmilyen körülmények között nem volt hajlandó változtatni. Ezt követően nem fordított gondot a templom állagának megóvására. Ha a tetőn eltört egy cserép vagy betört egy ablak, azt nem csináltatták meg, így az eső eláztatta a helyiséget, a betört ablakokon berepült madarak pedig beszennyezték.”19

1965-től – legalábbis ez volt az első év, ahol az Új Életben találunk utalást erre – a nagyünnepeket a Wesselényi utcai Hősök Templomában tartották meg, de a komplexum utcai bérházának első emeletén kialakított imaházat még két évtizedig használták. A Rumbach utcai imaház imaidői megegyeztek a Kazinczy utcai orthodox nagyzsinagógáéval, vagyis a péntek esti kábálát sábát tíz perccel a gyertyagyújtás után kezdődött.20 Az Új Élet 1986. április 1-jei számától kezdve viszont eltűnt a Rumbach, helyette az imarendek alatt az alábbi tájékoztató jelent meg: „A volt Rumbach utcai zsinagóga hívei a Hősök templomában imádkoznak.” Ugyanekkortól a Dohány templommal egy időben kezdték a pénteki imákat, viszont a szombat reggeli Istentisztelet kezdete megmaradt 7:15, az általánosabb 9–10 órával szemben, illetve sábesz délutánonként továbbra is megtartották a sálesüdeszeket.21 Alig egy évvel később, miután 1987. január 20-án felavatták a Wesselényi utca 7.-ben a neológ hitközség Talmud-Tóráját, egyben új imaházát, akkortól kezdve ott imádkoztak a Rumbach egykori hívői, mely valószínűleg otthonosabb környezet volt nekik, hiszen több tárgy, mint például a szidrákat mutató tábla is korábbi zsinagógájukból származott.22 Majd a rumbachosok lassan feloldódtak a Dohány utcai közösségben.

 

A Rumbach jelenleg

Az épületegyüttes a közösség kiköltözését követően üresen pusztult tovább egészen 1988-ig, amikor a hitközség a neológ rabbinátus „bánatára” és tudta nélkül eladta.23 Az új tulajdonos, az Alba Regia Építési Vállalat pozitív hozadéka lett, hogy a cég állagmegóvó munkálatokat végzett az épületen. A zsinagóga 1994-ben az államhoz került, akik 2000-ben megpróbálták eladni, azonban az árverés sikertelennek bizonyult. Ezután kezdődtek újból tárgyalások a zsinagóga tulajdonjogáról, melynek végezetéül a Budakeszi út 32. alatt lévő, egykori zsidó menház villaépületének cseréjével a Mazsihisz visszakapta a Rumbachot. Azonban ezt a hosszú időn át fennálló cserelehetőséget csak akkor fogadták el, amikor az EMIH vételi ajánlatot tett az épületre. 2004-ben összesen 400 millió forintot kínáltak fel az épületért, azonban a Mazsihisz mindent elkövetett azért, hogy a Rumbach zsinagóga vallási funkcióját az EMIH ne állíthassa vissza.

Sajnos az elmúlt majdnem két évtized bebizonyította, hogy a Mazsihisz vezetését nem éppen az motiválta, hogy a zsinagóga szakrális jellegét minél előbb ők állíthassák vissza… Végül hosszadalmas tervezés után 3,2 milliárdos állami támogatásból 2020-ra megújult az egész épületkomplexum. A távvezérléssel aknába süllyeszthető tóraolvasó-emelvény szinte páratlan megoldás, mely lehetővé teszi a zsinagóga szakrális használata mellett, hogy koncerteket vagy más kulturális jellegű programokat is tartsanak itt.

A zsinagóga hasznosításáról néhány bonmot-tól eltekintve nem ismerünk kialakult koncepciót, bár számos riport és írás készült az épülettel kapcsolatban, valahogy az öröm mellett hiányérzet marad az emberben. Az ünnepélyes avatás végül június 10-én volt, melyről valamilyen furcsa okból kifolyólag a széles közönség alig egy nappal korábban értesülhetett, ekkor derült ki, hogy a zsinagóga „vallási vezetője” Deutsch Péter, a Bethlen téri zsinagóga rabbija lett, aki az újraavatáson levezette az első mincha-imát is, melyet azóta már több közösségi Istentisztelet is követett, azonban erről mindenki számára elérhető információval egyelőre nem rendelkezünk.

Adja az Örökkévaló, hogy az egykori Rumbach közösség emlékéhez méltó módon használják ki az eredeti pompájában helyreállított zsinagógai teret!

 

A cikk az Egység 146. számában jelent meg. 

1 Haraszti György, „A Rumbach utcai zsinagóga és hívei”, in: Müller, Ines, A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993. 113–114. A továbbiakban: Haraszti, 1993.; 2 „Gottschall Jakab”, Uj Élet, 1965. 21. évf. 2. szám, 4.; 3 Guttmann Béla, „Bachmann Jakab”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 19. szám, 9–10.; 4 Mardochai Hajehudi, „Hirek – Egyszerüen csoda!”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 34. szám, 10.; 5 „Hirek – »Egyszerüen csoda«”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 51. szám, 13–14.; 6 „Hirek – A kántorkérdés”, Egyenlőség, 1906. 25. évf. 3. szám, 11.; 7 „Hirek – A Rombach-utcai főkántor”, Egyenlőség, 1906, 25. évf. 5. szám, 11–12.; 8 „Napi hirek – Tkats Izráel főkántor magyar állampolgár”, Pesti Hirlap, 1909. 31. évf. 7. szám, 12.; 9 „Napi hirek – Takács Izrael főkántor és a háború”, Pesti Hirlap, 1916. 38. évf. 191. szám, 11.; 10 „Fodor hangversenyiroda – Tkáts Izráel főkántor…”, Budapesti Hirlap, 1926. 46. évf. 13. szám, 17.; 11 „Az ünnepek alatt”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 41–42. szám, 4.; 12 László Zsigmond, „Abrahamsohn Manó emlékezete”, Új Élet, 1971. 26. évf. 2. szám, 5.; 13 „Felavatták a »Lederer Sándor Beth Hamidrás–t«”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 48. szám, 11.; 14 Gimel, „Egy neológ »bész-hamidros«”, Zsidó Ujság, 1925. 1. évf. 8. szám, 11.; 15 Palásti László, „Hogyan küldött a halálba a KEOKH 30000 magyar zsidót”, Új Élet, 1976. 31. évf. 5. szám, 5.; 16 Haraszti, 1993: 114.; 17 „Hírek – Halálozás”, Uj Élet, 1961. 17. évf. 6. szám, 6.; 18 Siklós Dezső, „Emlékezés dr. Fischer Benjámin főrabbira”, Új Élet, 1979. 34. évf. 5. szám, 2.; 19 „In memoriam »Rumbach«”, Új Élet, 1993. 48. évf. 17. szám, 3.; 20 Az utolsó ilyen: „A zsinagóga naptára – Imaidők”, Új Élet, 1986. 41. évf. 6. szám, 4.; 21 „A zsinagóga naptára”, Új Élet, 1986. 41. évf. 8. szám, 4.; 22 „Talmud Tóra központ avatása”, Új Élet, 1987. 42. évf. 3. szám, 3.; 23 „A Budapesti Izraelita Hitközség közgyűlése”, Új Élet, 1988. 43. évf. 23. szám, 2.

Elhunyt Tendler rabbi, a zsidó orvosi etika tudósa

Báruch dáján háEmet! A vallásos zsidó világ egy újabb világítóoszlopa dőlt ki. Smini áceret ünnepén 95 éves korában elhunyt Dr. Moshe David Tendler rabbi, a zsidó orvosi etika tudományág világhírű szerzője, Ráv háGáon Mose Feinstein veje – jelentette a VINnew ortodox zsidó hírportál.

Ortodox rabbiknál nem mindennapi pálya áll mögötte, Tendler rabbi a New York-i egyetemen tanult, majd 1957-ben mikrobiológiai témában doktorátust szerzett a Columbia Egyetemen. Rabbinak még világi tanulmányai előtt, 1949-ben a Yeshiva University-n avatták fel, és szinte attól fogva a New York-i Monsey központi zsinagógájában szolgált rabbiként.

Tendler rabbi többször van idézve az Igrot Mosében, abban a világhírű könyvben, melyet apósa írt, akivel haláláig szoros kapcsolatot ápolt. Felesége, Rebecen Shifra még 2007-ben hunyt el.

Korábbi elnöke és poszekje, vagyis döntéshozója volt az Ortodox Zsidó Tudósok Szövetségének. Orvosetikai témában megkerülhetetlen a neve, több könyv szerzője, aki számtalan előadást tartott szerte a világban. A Tóra és az orvostudomány területén széleskörű elismerésnek örvendett. Tendler rabbi állította többek között (melyről az állításáról egyébként ismert tény, hogy Ráv Feinstein nem értett egyet), hogy ha az agyi működés teljesen és visszafordíthatatlan módon leáll, akkor az ilyen esetben az illető ember a zsidó törvények szerint halottnak tekintendő.

Sokat publikált az eutanázia kérdéséről, a meddőségről, szervadományozásról és általánosságban az élet végével kapcsolatos történésekről is. A brit milával, vagyis a körülmetéléssel kapcsolatban végig kitartott azon véleménye mellett, hogy a mecicá szertartásakor egy közvetítő csövet kell alkalmazni a mohelnek, hogy a csecsemőnél elkerülhető legyen a fertőzés veszélyének legkisebb kockázata is.

Temetése az ünnepekre való tekintettel csütörtök reggelre tolódott, melyen rengeteg tanítványa és tisztelője vett részt.

Emlékéből fakadjon áldás!

A százéves izsáki zsidóverés története

A zsido.com „Miről beszéltek a zsidók 100 éve?” rovatába kezdtem összegyűjteni az érdekesebb, fontosabb eseményeket, amikor találkoztam az izsáki vásáron történt zsidóveréssel. A hír nagyobb jelentőségűnek tűnt, mint az akkoriban rendszeres atrocitások, így utánajártam az izsáki zsidók történetének, s megdöbbentő dolgokat találtam.

Az 1919. november 18-ára virradó éjjel

Izsákon, 1919-ben késő ősszel, úgy éjféltájban Pánczél Zoltánékhoz zörgettek be: „Nyissad ki zsidó az ajtót, itt csendőrök vannak!” 

A család akkor már több mint száz éve vezette ott a vas- és fűszerkereskedését, s addig köztiszteletben és szeretetben éltek, ezért szokatlan volt a hangnem. Nem is nyitottak ajtót, így a hívatlan vendégeknek baltával kellett betörniük a kaput. Míg a csendőrök a favágással bajlódtak, addig Pánczél feleségének sikerült kimenekülni a hátsó udvarra, és a jégveremben elbújni, ahol alig lehetett több -20 Celsius-foknál.

A kereskedőt combon lőtték, ellopták az aranyóráját, a készpénzét, majd a vérző embert megkötözték és egy kocsira hajították. Ezekután következett Schmidt Árpád szabómester és Beck Sándor borkereskedő, akiket szintén kiraboltak, Beckre is rálőttek, majd megkötözve őket is elvitték. Orgovány határában megrántották a kantárt, megálltak és a félholtra vert szerencsétleneket felakasztották.

Másnap hajnalban Pánczél felesége – akkor még nem tudhatta, hogy már csupán özvegye – Pestre „szökött”, hogy értesítse sógorát, dr. Pánczél Sándor fővárosi ügyvédet, hogy elrabolták férjét és még két embert.

Pánczél ügyvéd dr. Váry Alberthez (1875–1953), a budapesti ügyészség vezetőjéhez sietett, aki személyesen is ismerte a családot. Miután előadta a vérfagyasztó történetet, az ügyész Karafiáth Jenő (1883–1952), akkori belügyi államtitkárt tárcsázta és őt is tájékoztatta az eseményekről. Miután meghallgatták a történetet, a belügyminisztérium először arról érdeklődött, hogy vajon nem lehet-e, hogy ez a három zsidó kommunista volt, s úgynevezett „népítéletről” van szó… Váry erre közölte a minisztériummal, hogy itt közönséges rablógyilkossággal állnak szemben.

Az izsáki csendőrséget csak két héttel később tudták újraszervezni, hogy kinyomozhassák az elkövetőket. Ezután találták meg az alig fél méter mélyre ásott áldozatokat, egy veremben pedig az elrabolt ruhanemű nagyobbik részét is. Az egyéb értéktárgyak és pénz maradékát a csőcseléktől szedték össze.

A meggyilkolt áldozatokat az izsáki zsidó temetőben hantolták el újra, azonban sírköveket még évekkel később sem mertek állítani a családtagok. A rokonok féltek, hogy további gyalázat esne a mártírokon.

Az ébredők izsáki szervezete

Az 1919-es őszi események jó táptalajul szolgáltak a továbbiakhoz: 1920 februárjában – Kiss Gábor helyi plébános pártfogolásával – megalakult az Ébredő Magyarok Egyesületének izsáki szervezete, ezzel pedig még nagyobb lángra kapott a parázsként szunnyadó zsidógyűlölet. A városból gyakorlatilag az egész zsidó közösség elköltözött. Egy forrás szerint, mintegy háromszáz zsidó hagyta el a várost, ez a szám azonban valószínűleg túlzó, hiszen a zsidó népességi adatok alapján 1910-ben 140 izraelita vallású embert írtak össze Izsákon. Akárhogyan is, több mint száz embert kényszerítettek a szülővárosuk elhagyására és 1920-ban csupán két izraelita vallású élt Izsákon. A Braham-féle Holokauszt enciklopédia még azt is hozzáteszi, hogy az 1826-ban épült (1866-ban felújított) zsinagógát is felgyújtották, hiába állt magyarul a homlokzatán: „Egyedül az Istennek.”

Egy idős izsáki házaspárról külön is megemlékezett az Egyenlőség. Az izsáki borkereskedő Rosenfeld Bernát és neje, Fleischer Róza 1920 őszén ünnepelték aranylakodalmukat, de már nem az otthonukban, mert onnan még a tavasszal, a szédereste alkalmával el kellett menekülniük, miután kővel verték be az ablakaikat. Hiába voltak ők az izsáki szegények – természetesen felekezetre való tekintet nélküli szegények – gyámolítói. S bár a város jobb érzésű fele próbálta visszahívni az idős házaspárt, Rosenfeldék önérzetből már nem mentek vissza, mert nem tudták megbocsátani, hogy feldúlták az otthonukat.

Az ébredő magyarok egy 1921 június eleji vasárnap tartottak gyűlést Izsákon. A mozgóképszínház udvarán összeverődött társaság először egy budapesti küldöttet hallgatott végig, aki elpanaszolta, hogy a kormány nem mer elég erélyes kézzel a zsidókérdés megoldásához nyúlni, de eljön még az idő, amikor az ő jól bevált módszereikkel együtt fognak dolgozni (és milyen igaza lett…!). 

Ezt követően a kiskőrösi ébredők szólaltak fel, de ők még inkább keserűek voltak, mert erősen fájlalták, hogy az Izsákról és a környékről elűzött zsidók közül többen Kiskőrösre költöztek át, s most náluk élnek, mint Marci Hevesen. Ugyan jönnének már át hozzájuk és raknák ki azokat: „A kiskőrösi ébredők arra kérnek benneteket, Izsák, Orgovány és Pany ébredő bajtársait, jertek át Kiskőrösre és segítsetek nekünk eltávolítani a mi zsidóinkat.”

Csak úgy dagadhatott az izsáki ébredők melle a büszkeségtől, s kiáltották, helyes, átmennek és kiverik őket. Aztán a fülöpszállásiak kértek szót, hogy mehetnének oda is kiverni a zsidókat, de az már az izsákiaknak is sok volt, hiszen onnan már egyszer kiverték őket, miért voltak hát olyan pipogyák, hogy visszaengedték őket?!

„Erdő mellett nem jó lakni,
Könnyű ágon fönnakadni.
Tizenhárom órát meg egy felet
Tölts az orgoványi erdő mellett.” 

A tárgyalás és tanulságai

Az 1919-es gyilkosok tárgyalására csak 1922 nyarán került sor. A fővádlott Zbona János csendőrmester a tárgyaláson – a „csak parancsot teljesítettem” mellett – azzal a nevetséges állítással próbált meg védekezni, hogy ő hallotta, hogy még 1919-ben a három meggyilkolt, a megszálló románok egyik főhadnagyát a kecskeméti parancsnokságon arra igyekeztek rábírni – méghozzá nem csekély, másfél millió koronával – , hogy három héttel hosszabbítsák meg a megszállást és ezért hazaárulásért kiérdemelték a halált. 

A nevetséges és nyilvánvalóan hazug állítás mellett még az sem volt teljesen hihető tőle, hogy a bizonyos estén és éjszakán teljesen részegek lettek volna, s ezért nem voltak beszámíthatók, hiszen még erről is egymásnak ellentmondón vallottak, miközben azért igyekeztek egymásra hárítani a felelősséget. 

A véres éjszakán körülbelül este 10-ig a Moró-féle vendéglében voltak, és mintegy nyolc liter bort ittak meg. Zbona vallomása szerint nem tudta pontosan, hogy melyik zsidó házába mentek be. „Ittas volt.” A három áldozatot megverve, véresen, megkötözve dobták a kocsira, majd hajtottak a Tóth-testvérek tanyájára, ahol felakasztották őket.

„A tárgyalásvezető: Az lehetetlenség, hogy arra ne emlékezzék az ember, akit eltalál. Maga nem volt ittas, mert maga célzott.

Zbona: Akkor céloztam, amikor megtámadott az illető.

Dr. Schmitz Rudolf ezredes-hadbíró ügyész kérdezi ezután Zbonát. – Maga tehát teljesen ittas állapotban volt és nem emlékszik semmire – mondja Zbonához. – Én azonban kétségbe vonom, hogy maga ittas volt. Arra emlékszik-e, hogy bementek egy helyre? Mondja meg őszintén, hova mentek azután?

Zbona: Sorba mentünk, csak nem tudom a neveket.

Dr. Schmitz ezredes-ügyész: Arra emlékszik tehát, hogy más helyekre is mentek.

– Nagyon régen volt ez, kérem alássan ezredes úr – mondja Zbona.

Dr. Schmitz: Én is tudom, hogy bizony nagyon régen volt, Becknél ugyebár eldördült egy lövés, ugyebár azért, mert magát megtámadták? És nézze, az a szerencsétlen Beck úgy támadta meg magát, hogy az utcán esett össze. Hol itt a támadás?

Zbona: Erről nincs tudomásom.

Dr. Schmitz: Próbálja meg csak, talán vissza tud maga mindezekre emlékezni. Azután megfogták és véresre verték. Nem emlékszik? Hát persze nagyon régen volt már mindez – jegyezte meg gúnyosan a katonai ügyész.”

A két fővádlott – kivételesen egybehangzó – vallomásából kiderült, hogy a felbujtó, vagyis az, aki a parancsot kiadta, a Kecskemét környéki ellenforradalmi mozgalom vezéralakja, a hírhedtté váló Héjjas Iván (1890–1950) volt. Az ellene folyó eljárást azonban még az ítélethozatal előtt megszüntették, méghozzá az alábbi indokkal: „közfelháborodásból és a magyar faj és nemzeti érzés szolgálatában követtetett el a cselekmény” (Mintha csak a Kamenyec-Podolszkijban történt tömegmészárlás előjátékát, a későbbi “idegenrendészeti eljárás” indokát olvasnánk).

A bíróság 1922. július 10-én, hétfőn 10 órakor hirdetett ítéletet. Zbona elsőrendű vádlottat rablás bűntettében katonai rangja és kitüntetései elvesztése mellett 7 évnyi börtönre ítélték, amelyből 5 hónapot a vizsgálati fogság miatt már letöltöttnek vettek. Danics Mihály csendőrtiszthelyettest, a másodrendű vádlottat szintén megfosztották a rangjától és kitüntetéseitől, őt 6 évre büntették. Juhász István pótcsendőr 5 évet, Tóth Ambrus és Tóth Ferenc orgoványi pótcsendőrök 3–3 évet, Csabai Tóth Gyula kecskeméti gazdálkodó pedig 2 évet kapott.

Az ítélet arculcsapásként érhette a meggyilkoltak hozzátartozóit, a magyar zsidókat és az összes jó érzésű honpolgárt, hiszen a csürhét rablásért ítélték el. A gyilkosság vádja alól felmentették őket. Bizonyára magukat kötötték fel a szerencsétlenek…

Az „igazi tanulságot” a korabeli orgánumok vonták le, mint például a Pápa és Vidéke (a címe alatt: „keresztény politikai napilap”), amely egy helyen azt írta: „[…] ha az orgoványi erdő minden fája roskadozna is a felakasztott kommunistáktól, ez sem lenne elégtétel azért a sok gazságért, amit a bolsevisták műveltek.” Mit számított az, hogy az akasztottak nem kommunisták, hanem ártatlan zsidók voltak.

Miről beszéltek a zsidók 100 éve júliusban?

Összefoglaló cikkünkben az Egyenlőség című zsidó hetilapból szemlézzük az 1921 júliusában megjelent fontosabb írásokat, érdekesebb történeteket. Bicskei kurzusidill: hogyan került a bicskei kántor Rohoncra? Július elején nem csupán az Egyenlőség, de több más fővárosi lap is lehozta Eisenbach Salamon (1870–1933) bicskei kántor történetét, egy nemkívánatos éjszakai szerenádét, amikor egy kedd éjjel „három cigány és hat … Olvass tovább

 

A százéves izsáki zsidóverés

No de ugorjunk vissza egy évet, hogy a száz évvel ezelőtti nyárhoz jussunk, ahhoz a történethez, amelyet eredetileg találtam. 1921. július 17-én Izsákon országos vásárt tartottak. Mostanra már sejthető, hogy nem a környékre jellemző kiváló borokról vagy egyéb portékák dicséretéről híresült el a vásár, hanem egy újabb, vagyis a második izsáki pogromról. Igaz, ez a második nem volt olyan véres, mint az előző, de azért ez is emlékezetes maradt.

Történt, hogy pár nappal korábban a nemzetgyűlésben Beniczky Ödön (1878–1931) képviselő interpellációt intézett Bethlen István (1874–1946) miniszterelnökhöz, melyben több megoldatlan ügy aktáját olvasta fel, közöttük az izsáki rablógyilkosságét is. Az egész szépséghibája csupán annyi volt, hogy a gyilkosság idején pont Beniczky volt a belügyminiszter, és meglehetősen ellentmondásosnak hatott, hogy ha két éve perdöntő bizonyítékai vannak, akkor miért pont most adja elő azokat, ráadásul úgy, hogy azok az ő felelősségéről is szólnak. Mindenesetre Bethlen a válaszában kitért arra, hogy „az összes bűnöket meg fogja torolni”.

Így hát a mindig optimista zsidók egy része felbátorodott, ahogy később egy megvert kereskedő, Pollák Emil kiskunhalasi zománcárus mondta: „Bethlen miniszterelnök úrnak a Beniczky-féle interpellációra adott megnyugtató kijelentései folytán mi kiskunhalasi zsidó kereskedők azt határoztuk, hogy megjelenünk az 1921. július 17-én vasárnapon Izsákon volt országos vásáron.”

Körülbelül délelőtt 11 óráig rendben is folytak a dolgok, azonban Melics János katolikus kereskedő már reggel figyelmeztette az izraelita konkurenciát: „Megálljatok, zsidók, elküldünk ma benneteket Palesztinába.” Miből arra következtethetünk, hogy itt egy előre eltervezett hecc bejelentéséről lehetett szó. 

Egyszer aztán megjelent a kisbíró, aki kidobolta, hogy délben a cédulaházban gyűlést tartanak az ébredők, ahol a zsidóknak is kötelező a megjelenés. Na ehhez már a zsidóknak nem volt kedve, s gyorsan pakolni kezdtek, ezért aztán pár tucatnyi ébredő látta, hogy a gyűlést előbbre kell hozni, s botokkal, bikacsökökkel felfegyverkezve, „Orgovánnyal” fenyegetőzve nekiláttak a zsidóverésnek. 

Valaki azt kiáltotta a menekülők után: „Mehettek most büdös zsidók Beniczkyhez interpelláltatni!” S érdekes módon a korábban a téren sétáló csendőrök a verés idejére eltűntek a látóhatárról.

A rendőrségen tett vallomásokból megtudhatjuk, hogy mintegy 50–60 zsidó kereskedőt vertek meg, akiknek komoly anyagi káruk is keletkezett, miután portékájuk egy részét összetörték, másik részét pedig a tömeg ellopta. A vallomások végén minden esetben az illetők első világháborús teljesítménye volt olvasható, hogy hol szolgáltak éveket, milyen sebesüléseket szenvedtek és milyen kitüntetéseket szereztek.

A még 15 évre feltámadni akaró izsáki hitközség

Végül aztán a Tóra népének az élnivágyása erősebbnek bizonyult a gyűlöletből fakadó félelemnél, s a két évszázados, szétvert zsinagógájukat egy egész országon átívelő adománygyűjtésnek hála újjáépítették. A feldúlt zsidó templom felújításához még a kultuszminiszter is hozzájárult 400 pengővel. Dr. Borsodi József (szül.: Klein, 1878–1943) kecskeméti főrabbi ezt így foglalta össze:

„Patyolatfehérre meszelve áll a helyrehozott templom. Benne lüktet az azt helyrehozó zsidó testvéreink jóságos szívének áldozatos melege. Várja magához a kis, takaros templom a híveket egy új chanukasz habajiszra [“házavatásra”]. Üres még a nér tómid, az örök mécses helye, de lángra fog gyúlni. Elfoglalja ismét a Tóra a maga szentséges helyét s hirdetni fogja továbbra is a sok szeretettörvénye mellett a zsidóság legfőbb törvényét, vallásának alapjait: »És szeresd felebarátodat, mint önönmagadat.« 

A templom renoválása és a gyönyörű, Izsák főterét díszítő hitközségi lak építése körül igen nagy, dicséretreméltó buzgóságot fejtett ki a jelenleg kis, nagyon is csonka hitközség egyedüli lüktető lelke: Fehér Izidor.”

Aztán jött ’44.

Borítókép: Képeslap Izsákról (Forrás: Hungaricana)

Források:

Borsodi József dr., „Künn voltam Izsákon…”, Egyenlőség, 1929. 49. évf. 43. szám, 1. old.

Kepecs József dr. (szerk.), A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993. 226. old.

Vági Zoltán – Végső István, „Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye”, in: Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, vol. II. Budapest: Park Könyvkiadó, 2010. 847–848. old.

„Akik a magyar zsidóságért haltak meg – Látogatás egy elmult korszak árnyai között”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 50–51. szám, 8–9. old.

„Az orgoványi rablógyilkosságok bünpöre.”, Szeged, 1922. 3. évf. 150. szám, 3–4. old.

„Az 1848. XX. t.-c. mint proram a kongresszusi zsidóság egyházpolitikájában”, Egyenlőség, 1929. 49. évf. 37. szám, 2. old.

„Figyelő.”, Pápa és Vidéke, 1920. 15. évf. 33. szám, 1. old.

„Hétfőn délelőtt mondják ki az itéletet az orgoványi bünpörben.”, Szeged, 1922. 3. évf. 154. szám, 3. old.

„Hirek – Egye menekült család ünnepe”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 45. szám, 11. old.

„Itélet az orgoványi bünpörben.”, Szeged, 1922. 3. évf. 156. szám, 1. old.

„Izsák”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 24. szám, 5–6. old.

„Megfejelt népdalok”, Borsszem Jankó, 1922. 55. évf. 18. szám, 4. old.

„Mi a hiteles története az izsáki vásárnak?”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 31. szám, 2–3. old.

„Minden bünt megtorlok – mondja Bethlen miniszterelnök”, Magyarország, 1921. 28. évf. 155. szám, 2–4. old.

A tapolcai holokauszt-megemlékezés 2. rész

A tavaly lesújtó pandémia után kevés jó hírről lehetett olvasni, pláne kezdeményezésről, de ezen kevés között találjuk, hogy a Tapolcai Város­szépítő Egyesület Nőklubjának, Varga Károlyné elnökasszonynak a kezdeményezésére elkezdték rendbe tenni a helyi zsidó temetőt. Erről láttam ugyan képeket, s mivel némi helyismeretem is volt, rögtön felismertem a munka nagyságát, ennek ellenére átütő volt a vasárnapi élmény, amikor beléptem a temetőbe. 

Az egyesület által szervezett délelőtti sétát lekéstük, de reméltem, hogy sikerül valahogy bejutni a sírkertbe, ahová a bejárat a ravatalozóházon keresztül vezet. Az épület jobb oldali szárnyában lakik a gondnok, akit nem is kellett hívni, magától jött, széles mosollyal az arcán, s nyitotta az ódon vaskapukat. A szertartási épület jó karban lévő, tetején a héber betűk alapján stilizált kiírással: „Minden élő gyülekezőhelye”. Bent egy régi félköríves pódium előtt irodaszékek sorakoznak, a falakon pedig négy-négy nagy márványtábla a mártírok neveivel, a további hat tábla az áldozatok hosszú sorának további kiegészítései. 

A héberbetűs sírkertet középen egy szélesebb út szel ketté, s jobbról-balról szabályos sorokban strázsálnak a kövek. A legutóbbi ittjártamkor a terület alig első harmada volt bejárható, ma viszont az egész megtisztítva, teljes alakjában mutatja magát. A bejárattól bal oldalt a legnagyobb síremlék, tetején az ország legvéresebb évszámával, 1944.  

„Őrizze ezen emlékmű Tapolca és vidékéről 1944. június 19-én elhurcolt 800 mártírhalált halt testvérünk emlékét. Emelte a 112 életbenmaradott. – Gyilkos kezek elpusztítottak Benneteket, lelketek nem szállt el a füsttel, örökké emlékezünk 1944 véres júliusára.”

 

Különleges és megindító beszámoló Tapolcáról 1. rész

Cseh Viktor szívet melengető tudósítása a tapolcai holokauszt-megemlékezésről és a városról.

 

Jobbra Berger Jakab (1825–1907) és felesége, született Pollák Terézia (1831–1894) obeliszkje magasodik egymás mellett. Berger kereskedő volt, aki mint a környéken oly sokan, idővel a borra szakosodott, melynek alapját a badacsonyi oltványszőlője biztosította. 1889-ben egyik alapító tagja volt a Balaton-melléki Takarékpénztár Rt.-nek is. Feleségével négy fiuk volt, azonban sírja csak egyiküknek, Berger Manónak (1863–1939) áll a temetőben. B. Manó apja nyomdokaiba lépett, s az egyik legnagyobb borexportőr lett, emellett a tapolcai társadalom egyik olyan virilise volt, aki sosem mulasztott el az élen járni a jótékonyságban sem. A négy fiú közül ő volt a legszerencsésebb, de nem feltétlenül a karrier miatt, hanem, mert „még időben meghalt”; sokat szenvedett ő is a ’20-as évektől egyre erősödő antiszemitizmustól, de legalább a deportálásokat nem kellett elszenvednie, mint a közösség nagy részéhez hasonlóan a testvéreinek, Berger Vilmosnak (1860–1944), dr. Berger Sándornak (1868–1945), Berger Károlynak (1878–1944) és családjaiknak. B. Vilmos szintén borászattal foglalkozott, egyik vezetője volt a Badacsonyvidéki Szőlősgazdák Szövetkezetének. Mint virilista sokat fektetett a város villamosításába, 1919-ben pedig 10 ezer koronás alapítványt hozott létre a tapolcai hadiárvák megsegítésére. B. Sándor értelmiségi pályára ment, ügyvéd lett, akit 1902-ben a Tapolczai Takarékpénztár ügyészévé választottak, több más vezető pozíció mellett pedig 1920-tól egészen a közösség lerombolásáig a hitközség elnöki posztját is betöltötte.

A tapolcai Berger család talán legismertebb tagja B. Károly banktisztviselő volt, a Barlangfeltáró Társulat egyik alapítója 1911-ben, melynek tagjai igazgatójává is választották. Legnagyobb boldogságát a barlang bemutatásában találta meg, ő volt Tapolca első idegenvezetője. Testét elpusztíthatta az erőszak, de emlékét ma is őrzik. 2002-ben róla nevezték el az akkor felfedezett újabb barlangrendszert, idén nyáron pedig Dobó Zoltán polgármester és dr. Décsey Sándor a Wass Albert Könyvtár és Múzeum igazgatója a Fő utca 7-es szám alatti házon emléktáblát leplezett le tiszteletére.

Számos síron olvasható a Lessner (Leszner) név, mely a tapolcai hitközség és egyben a város egyik legrégebbi és legmegbecsültebb családjának a vezetékneve. A család „pátriárkája” Lessner Júda (1780–1838) volt, aki a Rajna-vidékről telepedett le Tapolcán. A házában 1813-ban kialakított egy imaházat, mellyel lerakta a hitközség alapjait. Eleinte dohánnyal, sóval és gyapjúval kerskedtek, majd szőlőbirtokokat vásároltak és betörtek a bortermelés világába is. Az atyai örökséget három fia, L. Manó (1808–1898), L. Salamon (1810–1883) és L. Ferenc (1818–1902) vitték tovább, akik különböző közreműködéssel alapítói és építői voltak a hitközségnek és a Chevra Kadisának; L. Salamon például a zsinagóga építési költségeinek felét is magára vállalta.

A temető talán legszebb sírköve is a családhoz köthető. L. Manó egyik fia, Lessner Sámuel (1846–1938) és felesége, született Schlesinger Fáni (1851–1925) fehérmárvány szarkofágja, melyet szőlőindákat formázó reliefek ölelnek körbe. A kiragyogó síremléket Ferenczy Béni (1890–1967) szobrász, grafikus, a család jó barátja készítette. L. Sámuel egyébként a harmadik generáció ásza volt, aki tömegessé tette a Balaton-felvidéki borok exportját, – sikerének egyik mutatója, hogy Tapolca virilistái között a veszprémi püspök után a második legtöbb adót fizető volt.

A temető távolabbi részén fekszik a kővázával koronázott sírja alatt dr. Löwentritt Lipót (1812–1892) sebészorvos, az 1847-ben megnyíló zsidó iskola egyik iniciátora.

Az egyik legfeltűnőbb síremlék dr. Lőke Mór (szül.: Lőwensohn, 1848–1927) és felesége, született Apfel Ilka (1854–1939) közös macévája, melyet egy Balaton-felvidéki vöröskőtömből faragtak ki. Lőke doktort legtöbben a szegények orvosának hívták, akivel nekrológja szerint nem egyszer fordult elő, hogy „észrevétlenül becsúsztatott komoly összegeket a jajgyűrte párnák alá, ahol a betegség és a szegénység réme versengtek egymással”. A gyermekek egyik fő pártfogolója volt, aki bevezette az ingyenes iskolaorvosi szolgálatot. A doktor felesége is aktív társadalmi munkát vállalt, az izraelita nőegyleti munkája mellett a Tapolcai Kórházegyesület elnökének is őt kérték fel. Amikor – a fantasztikusan alaposan megszerkesztett –, online is elérhető Tapolcai Életrajzi Lexikon mellett keresgéltem még Lőke doktorról információkat, akkor Az Érdkes Ujság egy 1917-es számában megtaláltam Lőke 50. érettségi találkozójának a fényképét, melyet abból az extra apropóból közöltek, hogy a Ciszterci Rend székesfehérvári főgimnázium ezen osztályába járt Wekerle Sándor (1848–1921) miniszterelnök is.

Wekerle és Lőke doktor 50. osztálytalálkozójának képe Az Érdekes Ujságban

A jobb oldali terméskőfal mentén sorakozik néhány mauzóleum, így például Frisch Lipót (1846–1910) bornagykereskedő, a Balaton-melléki Takarékpénztár tiszteletbeli igazgatója és a hitközség elnökéjé. Lustig József (1833–1914) fűszernagykereskedő és egyben zsinagógai gondnok gránitsírboltja. Steiner Lipót (1835–1915) rőfös- és borkereskedő vőröskő timpanonos sírboltja. A Freller családé, melynek hírét F. Adolf (1860–1938) asztalosmester alapította meg, aki asztalosinasból küzdötte fel magát a környék egyik legjelentősebb fatelep tulajdonosává, egyik fia, F. Jenő (1888–1930) hadnagyként harcolta végig az első világháborút, majd mint építőmester lett ismert, például ő kivitelezte a kesztehlyi postapalotát is.

Szintén a bejárattól jobbra, egy öreg tuja árnyékában áll a hitközség tragikusan korán elhunyt főrabbijának, dr. Schönwald Károly (1879–1920/5680. svát 19.) sírja. A beszürkült kövön csak nehezen betűzhető a rabbi neve és héber nyelvű emlékverse, melyet úgy írtak meg, hogy a sorok első betűi kiadják az elhunyt héber nevét: Jákov. Az itt nyugvó foglalkozásáról árulkodik a törtfehér mózesi kőtábla, mely mintha csak egy felhőben lebegne a fakó sírvers felett. Schönwald rabbi 1904-ben, a Rabbiképző Intézetben történt felavatása után kertült a tapolcai rabbiszékbe, ahonnét a tomboló spanyolnátha ragadta el; három teljesen kis árvát hagyva maga után, miután felesége, Goldberger Berta már korábban meghalt. 

A rabbi mellett pihen a hitközség korábbi elnöke, dr. Fischer Gyula (1838–1917) körorvos. A sort pedig még sok-sok kiváló emberrel lehetne folytatni, de ezt már az olvasókra bízom, akiket bíztatok, hogy látogassanak el ebbe a különleges sírkertbe, s ha tehetik támogassák a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület munkáját, akik hamarosan egy újabb nagyszerű projekttel fognak jelentkezni a Lessner-féle ózsinagóga kapcsán.

Források:

Cseh Viktor, Zsidó örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon. Budapest: Mazsike, 2021. 545–548.

Kertész Károly, Tapolcai Életrajzi Lexikon. Tapolca: Tapolcai Városszépítő Egyesület, 2000. – online ide kattintva érhető el.

„A dunántúli zsidóüldözések aktáiból. – A tapolcai és diszeli vérengzésekről a következőket jelentik.”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 18. szám, 4–5. 

„Rott püspök Tapolcán: »Az ártatlanoknak is szenvedniök kell«.”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 25. szám, 1–2.

Különleges és megindító beszámoló Tapolcáról 1. rész

Szukkot előtti vasárnap holokauszt-megemlékezés volt Tapolcán. Fontos az emlékezés és emlékeztetés, azonban szükséges ennek egy olyan formát találni, amely valóban megszólítja a résztvevőket; a mostani társadalmat és amely nem a kötelezően teljesítendő programok sorába süllyeszti a vészkorszak áldozatainak emléknapját. Ha ezt a formát nem találják meg, akkor az emléknap tartalmatlan, üres lesz, annak ellenére, hogy beszédet mond ott rabbi, polgármester, pap és más fontos személyek. Azonban hála az Örökkévalónak ennek a gondolatmenetnek a végére itt pontot is lehet tenni, mert Tapolcán igazán méltó módon emlékeztek nem csupán az ártatlan mártírok elpusztításának tényére, hanem életükre és örökségükre is Cseh Viktor beszámolója.

Szeptember 19-én délelőtt volt a hagyományosnak mondható holokauszt-megemlékezés, melyen a vallási funkciót Totha Péter Joel dél-pesti és győri rabbi, illetve Sáfrány Dávid kántor látták el, a város részéről részt vett a polgármester és alpolgármester is. Utána a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület szervezésében séta követte a zsidó temetőben, kora délután pedig a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettel (Mazsike) együttműködve öt helyszínen összesen kilenc botlatókövet helyeztek el. Azonban elsősorban nem is ezekről szeretnék beszámolni, azt megtette már a Tapolcai Média vagy a Veszprém megyei hírportál is. Az eseménysorozat második felén én is ott voltam mivel meghívtak, hogy záróakkordként tartsak egy könyvbemutatót, a Mazsike gondozásában nem olyan rég megjelent könyvemről, a Zsidó örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon című kötetemről, melyben 134 vidéki közösség, közöttük a tapolcai is szerepel.

 

Az egykori tapolcai zsinagóga/Fotó: Cseh Viktor

Tapolcán körülbelül tíz évvel ezelőtt jártam utoljára, s már akkor is pozitívabb benyomással hagytam magam mötött a várost. Tapolca belvárosa kétségtelenül megkapó a régi barokkos házaival, melyeket szecessziós homlokzatok tesznek izgalmasabbá, az óriás aranyhalak uszonyaitól fodrozódó Malom-tó pedig valóságos romantikát kölcsönöz a településnek. Én azonban mégsem ezek miatt távoztam már tíz éve is jó élményekkel. Mint a zsidó örökség kutatója még a nyaralásokkor sem tudom levenni „szakmai szemüvegem”, s a deportálások miatt ma már jellemzően teljesen hiányzó közösség épített örökségén, illetve azoknak a megőrzésén keresztül látok egy-egy települést „szépnek”.

Az együttélés pedig meglehetősen harmonikus volt a legkorábbi időktől, az 1700-as évektől  kezdve, amikor az első zsidó családok letelepedtek a városban. Neuhaus Ábrahám (1800?–1881) rabbi az 1848-as szabadságharc idején, ahol gárdistaként, majd tábori lelkészként is szolgált, hazafias beszédekben bíztatta fel a tapolcai zsidó ifjakat, hogy szálljanak hadba a magyar szabadságért. Neuhaus utódainak beiktatásakor, esetleg búcsúzásakor pedig a város vezetése és intelligenciája mindig részt vett, s ott köszöntőket mondtak. Egyszerűen fogalmazva: együtt örültek és sírtak.

A békés hétköznapokat azonban itt is felforgatták a történelem viharai. Először 1919. szeptember 8–10. között, amikor a Sümegről megérkező ébredő magyarok sajtó- és zsidóellenes plakátokat ragasztottak ki, melyet Kohn mészáros és Schwarcz László kereskedő büszkeségükben letéptek házukról, miért aztán az éjszaka kékre-zöldre verték őket a községházán. Másnap este kilenckor világító rakétákkal jelezte a részeg csőcselék a pogrom kezdetét: „Halál a zsidókra! Pusztuljon mindenki, aki nem magyar!” Mintegy húsz boltot raboltak ki, majd a fosztogatást a zsidók lakásain folytatták, mely aztán két esetben a gyilkosságig fajult. A 36 éves Kell Árpád rendőrbiztost „Töreki, a vörös őrség volt parancsnoka és egy Tóth nevű züllött építőmunkás meggyilkolták, anyját pedig félholtra verték.” Az 57 éves Weiler Ignác borkereskedőt kirabolták és agyonlőtték, a meggyilkoltról még a cipőjét is elvitték. A fejszecsapásokkal megsebzett Rechnitzer Rezső és dr. Szűcs Arnold ügyvéd szerencsésebbek voltak, mert ők végül túlélték az éjszakát. A véres események után 180 embert állítottak elő.

1920. június 2-án, amikor dr. Rott Nándor (1869–1939) veszprémi megyés püspök bérmálásra érkezett a városba, akkor egyenes meghívást intézett a helyi hitközségnek is. A rabbi néhány hónappal korábbi elhalálozása miatt, Frisch László (1862–1928) tiszteletbeli hitközségi elnök, szállodás vezette a zsidó delegációt. Frisch az üdvözlésében hivatkozott arra, hogy a zsidó vallás az általános emberszeretetet hirdeti, s rámutatott az őszi eseményekre is, melyre a tapolcai zsidók sem a kommunizums előtt, sem alatt nem szolgáltak rá. A püspök válaszában kifejtette, hogy a múlt bűneiért sajnos az ártatlanoknak is szenvediük kell, végül pedig Isten áldását kérte a küldöttségre és az egész tapolcai izraelita hitközségre. Frisch egyébként azt is mondta, hogy a bármi is történjék, ők tudják, hogy e hazában élniük és halniuk kell.

Sajnos bekövetkezett a „bármi”. 1944 tavaszán az Iskola utcában és a Csányi László utcában felállított gettóba zsúfolták a helyi és környékbeli zsidókat, akiket a zalaegerszegi téglagyáron keresztül Auschwitzba deportáltak. A hitközség utolsó rabbija, dr. Halpert Salamon (1903–1945) volt, akit 1928. március 18-án iktatták be nagy öröm közepette, ő maga a leányegylet által virágszirmokkal telehintett utcaköveken vonult be a zsinagógába; tizenhat évvel később pedig ugyanott a közösség és saját könnyeikkel áztatott járdán meneteltek erőszakos halálukba.

Az egykori gettó helyére először 2002-ben helyezett emléktáblát a Hajnalpír Alapítvány és a Hit Gyülekezete, melyet azzal szemben, 2004-ben a „tapolcai lakosság” táblája követett. Az emlékhely 2014-ben Kolop József, helyi kerámikus domborművével egészült ki.

Az 1863-ban, neogótikus stílusban emelt, s 1905-ben felújított zsinagóga még ma is áll. Holdfényes éjszakákon még megtévesztheti az időseket a sziluett, mely az eredeti vonalakat követi, azonban a homlokzat díszeinek részletei mára lecsupaszultak. A hatvanas években felszámolódott a hitközség, az épület pedig bauxitbányához került, akik szocreál épületnyúlvánt kapcsoltak az Örökkévaló házához, s kultúrházként üzemeltették. 2007 óta a város Tamási Áron Művelődési Központja van itt. Az egykori zsinagóga bal oldalán a falba süllyesztve emléktábla olvasható.

Szukkot előtti vasárnap a tapolcai közös múltra való köztéri megemlékezése tovább bővült. A Balaton-felvidéki város is becsatlakozott a világ legnagyobb, decentralizált Holokauszt-emlékművébe, miután itt is botlatóköveket helyeztek el Lessner Mór, Lessner Mórné Hirschler Franciska, Ifj. Lessner Móric, Lessner Adolf, Lessner Adolfné Reisinger Vilma, Berger Vilmos, Frisch József, Frisch Lászlóné Rothhauser Hermina és Frish Imre utolsó – szabadon megválasztott – lakóhelye előtt. 

Az eseményt a Mazsike közreműködésével Neszler Imre, a Tapolcai Értékmegőrző Egyesület elnöke vezette. Az első két követ Lessner Mórék unokája, Bartuska Erzsébet helyezte el a Kisfaludy utcában. Örvendetes és nem mindennapi, hogy a több mint egy órás programon nem csupán végig részt vett Tapolca polgármestere, Dobó Zoltán, hanem az egyik követ, Berger Vilmosét ő maga helyezte el.

Megtisztelő és megindító érzés volt, hogy Lessner Adolf kövét én helyezhettem el.

A cikk folytatását hamarosan olvashatják a zsido.com oldalán.