Történt egyszer, egy jom kipurt megelőző napon, mikor még alig pitymallott, aludtak a halászkunyhók, s a tenger is csendesen sóhajtozott hatalmas, ősi mederágyában. A lágy hullámok morajló zenéjét hirtelen egy ajtó nyikordulása törte meg: Szajte lépett ki szerény hajlékából. Arca komoly volt és ünnepélyes, tudta, hogy nagy nap köszönt be az este, sietett hát, hogy megfogja a jom kipuri nagy halat.
Csónakján oldja a kötelet, amikor szomszédai szinte kórusban kiáltják a kicsapódó ablakokból: „Megállj! Megállj!” Pedig a tenger felszíne tükörsima, ám a sokat látott halászok nem hisznek neki, tudják, hogy simaságát hamarosan darabokra töri a vihar, s halk suttogás nemsokára bősz, rémes szimfónia lesz. Egy mélyen barázdált arcú öreg próbálja még visszatartani Szatjét, egy távoli sötét pontra mutat: „Gondolj a feleségedre és gyerekeidre!” De Szatje csak annyit mormog maga elé: „Én most csak a jó Istenre gondolok.” – s már tolja is be csónakját a vízbe.
A csónak valósággal táncol a hullámok taréjén. Szatje kivetett hálója mellett imbolyog. Kihúzza, ám abban csak moszatok, hínár és egynéhány tengericsillag akadt. Másodszor is kiveti, harmadszor is, de nem hogy nagy hal, de még egy aprócska sem akadt fel benne. Közben egyre erősebben hullámzik, a nap már megtette aznapi útjának nagyobb részét, de erről Szatjének nincs tudomása, valósággal megszállott módjára próbál halat fogni, ám a szerencse makacsul kerüli őt.
„A jó Isten úgy látszik nem akarja, hogy ebben az esztendőben eleget tegyek szent kötelességemnek. De vajon miért büntet engem ily kegyetlenül? Vétettem ellene még a szokottnál is jobban?”
– Már éppen az evezőket veszi kezébe, mikor sós víz fröccsen az arcába. Ennyire felkorbácsolódtak a habok? De nem, egy aranyos színű halat pillant meg, az locsolta le. Emellett nem lehet elmenni, bizonyosan az Örökkévaló küldhette neki, mert megsajnálta legkisebb szolgáját. Szatje hát mégsem fordult vissza, hanem üldözőbe veszi a halat.
A tenger mind erősebben háborog, le akar dobni magáról mindent, mely hullámkorbácsaiba ütközik. Az aranyos hal ide-oda vetődik, Szajte pedig minden igyekezetével azon van, hogy ne veszítse szem elől, s végre kifoghassa a pompás egyedet.
„Lidérc ez! A kárhozatba vezet!” – Gondolja magában megborzongva a halász, már-már fordulna vissza, de újból felbukkan a hal s azt tátogja: „Fogj meg kérlek, igen szeretnék jámbor cselekedeted része lenni!” A tenger közben már valósággal őrjöng, a nap pedig végleg a felhők mögé bújik, mint aki már nem kívánja többé látni, hogy mily borzalmak történnek alatta. Így nem mehet tovább, muszáj a part felé indulnia, különben odavész. Erejét megfeszítve próbál a messzi part felé kormányozni, mikor a másik irányból egy test tűnik fel: a hullámhegyek között a felesége kiáltozik: „Segíts Szajte! Ments meg!” – Már majdnem a habokba veti magát, hogy megmentse fuldokló asszonyát, ám az ég egy villanásával ő is megvilágosodik, ez nem lehet más, mint a lidérc, aki addig aranyhal képében próbálta a túlvilágba csalni.
Evezne vissza a part felé, ám hirtelen nem lát mást, csak aprócska gyertyák világát a házakban. Hát ráesteledett! Beköszöntött az év legszentebb napja! Szadje kiejtette a lapátokat a kezéből, s az Égbe kiáltotta a következőt: „Te Hatalmas ott, a felhők mögött! Tégy velem most már kedved szerint, de én jom kipur napját bizony nem fogom megszegni evezéssel.”
A vihar a tetőpontjára hág, a hullámok mint lenge pihét a szél, úgy dobálják a magatehetetlen csónakot. Szajte a csónak alján fekszik, nem ragad többé evezőt, nem küzd sorsa ellen, melyet végleg az Örökkévaló kezébe helyezte. Egyszeriben beugrik neki egy engesztelőnapi melódia a Mi Él komojcho… „Ki van Isten olyan mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elnézi a bűntettet az ő birtoka maradékának; nem mindétig tartja meg haragját, mert ő kegyelmet kedvel.” – Bár a szövegét és a jelentését nem tudta, csak dúdolta, dúdolta egyre hangosabban. Dúdolta akkor is, amikor egy kegyetlen hullám csónakjából kiborította és ladikját aprófává zúzta.
Alélt testét egyszerre két oldalról egy-egy alak megemeli, s bíztatják, hogy dúdoljon tovább: „Éneked lecsillapítja a tengert.” S ahogy közeledik a part felé, látja, hogy mellettük úszik a csónakja, mely pár perccel ezelőtt még darabokban hánykolódott. A csónakban pedig ott a hal. A parton eleresztik az angyalok, s eltűnnek mellőle.
Szajte belép a házába, ahol családjával ott van a sakter és a felesége. A városban tűzvész tört ki és a sakterék hozzájuk jöttek menedékért, hogy együtt tölthessék a jom kipurt. És így végül minden úgy zajlott, ezen az engesztelő napon is, mint a többi esztendőben, csak most nem a városban, hanem a tengernél. Mert az Örökkévaló így határozott az Égben.
Vége.
Egy 1720-as amszterdami zsidó kézirat az Egyenlőségben 1925-ben újraközölt története alapján.
Fotó: Jonny Kennaugh on Unsplash