Az előző részben Péter kérdését kezdtük vizsgálni, hogy be lehet-e számítani a minjánba a tóraszekrényt vagy egy kisfiút. Miután megállapítottuk, hogy a tóraszekrény nem lehet minjántag, nézzük, mi a helyzet a kiskorú gyerekkel!
Az, hogy egy kiskorú gyerek egy chumással (Mózes öt könyve) lehet tizedik, a Talmudban (uo.) is meg van már említve a zimun bencsolás kapcsán. Azonban a risonim, a középkori kodifikátorok között vita van róla (lásd uo. pl. RiF, Náchmanidész, Toszáfot, RITVÁ), hogy a háláchá elfogadja-e ezt az ima kapcsán is.
A Sulchán áruchban (OC 55:4.) Joszéf Káró rabbi (1488–1575) a következőt írja: „vannak, akik megengedik szent [közösségi] részek elmondását, ha kilencen vannak, egy kiskorú gyerekkel, aki elmúlt hatéves és tudja, hogy kihez imádkozunk. Azonban a nagy kodifikátorok elutasítják ezt”. Ehhez Mose Iszerlisz krakkói rabbi (1530–1572), a RöMÁ hozzátette, hogy „még, ha van is nála egy chumás, akkor sem számít be tízediknek, azonban vannak, akik szoktak könnyíteni, ha nagy szükség van rá”.
Felmerül a kérdés, miben segít a chumás? A Toszáfot (uo. 48a. völét kezdőszó) ugyanazt az érvet hozza, mint amit a tóraszekrénnyel kapcsolatban láttunk: a chumás nem teszi nagykorúvá, akkor mi értelme lenne? Mások azt mondják, hogy talán a chumás szentségével kiegészülve már nagykorúnak számít egy jó felfogású fiú (Lövus a SÁ-hoz 55:4.). A nagy különbség a tóraszekrény és a fiú között az, hogy utóbbi hamarosan felnőtt lesz és saját jogán számít be majd a minjánba.
Ehhez a Mágén Ávrahám (uo.; SÁ RSZ uo.) azt teszi hozzá, hogy ilyenkor a közösség csak a borchut mondja el és azt a kádist, ami feltétlenül kötelező.
A responsum irodalomban az a kérdés merül fel még, hogy mit jelent a nagy szükség (Dudáé hászáde responsum 60. fejezet).
Ez pl. az lehet, ha valakinek jorcájtja van és nagyon fájdalmas lenne, ha egyáltalán nem tudna kádist mondani (lásd SÁ RSZ 261:2.). Hasonlóképpen, ha arról van szó, hogy szét fog esni a közösség és elképzelhető, hogy ha nem fognak elmenni a zsinagógába, akkor otthon sem fognak imádkozni, akkor még mindig jobb a kiskorúval kiegészült minján, mint a semmilyen (Semen hámáor a SÁ-hoz uo.; MáHáRSáG responsum 2. kötet 40. fejezet).
Ehrenreich Slomo Zálmán (1863–1944), Szilágysomlyó rabbija azt írja (Even Slomo a RÁÁVÁN-hoz, Miluát even), hogy Magyarországon abban a korban elterjedt volt a kisközösségekben, hogy beszámítják a kiskorú gyereket „és ez nagy szükségnek számít, mert nélküle egyáltalán nem lesz közösségi ima. Illetve az, hogy eljönnek a minjánba, az segít nekik abban, hogy szégyelljenek megtenni bizonyos [vallásilag nem megfelelő] dolgokat, mert rászólnak egymásra”. Vagyis a rendszeres közösségi találkozásból adódó kontroll erkölcsi védelemként szolgál.
A lubavicsi Rebbe azt írta (Igrot kodes 8. kötet 276–277. oldal), hogy chászidok között furcsa dolog lenne beszámítani egy kiskorút a minjánba, mivel ez nem annyira megengedett dolog. De ez csak arra vonatkozik, ahol nagy vallásos közösség van, és csak azért nincs minján, mert nincsenek jól megszervezve az emberek. Azonban, ha kevesebben vannak a zsinagógába járók és egy kiskorú átmeneti bevonásával fel lehet építeni egy állandó minjánt, akkor a lubavicsi rabbik is megengedik (lásd erről írásom: Heárot ubiurim folyóirat 1053. szám 59–67. oldal, 1054. szám 45–48. oldal).
Barátsággal,
Oberlander Báruch
