Sokan keresnek meg azzal a kérdéssel a napokban, hogy szabad-e örülni egy olyan ember halálának, aki népünk ellensége volt és végtelenül gonosz. Érdemes ezt a témát alaposabban körüljárni, az alábbiakban azonban csak egy forrás alapján vizsgáljuk a kérdést. A zsido.com-on hamarosan megjelenő írásunk ennél részletesebben tárgyalja majd a dilemmát.
Az a forrás, amit a témában idézni szoktak, az Salamon király Példabeszédeiből van (24:17–18.): „Midőn elesik az ellenséged, ne örülj, s midőn megbotlik, ne vigadjon szíved; nehogy lássa az Örökkévaló és rossznak tetszenék szemeiben és elfordítaná tőle haragját”.
Vizsgáljuk meg alaposabban az érvelést! Valóban olyan nagy baj lenne, ha az Örökkévaló nem lenne mérges az ellenségünkre? A kommentátorok többféleképpen magyarázzák ezt.
Az egyik szerint, ha az Örökkévaló látja, hogy örülsz az ellenséged bukásának, akkor a haragja el fog fordulni tőle és átfordul rád, büntetésként, amiért olyannak örültél, aminek nem szabad (RáLBáG a Példabeszédekhez uo.; Rábénu Joszéf Náchámiász [14. század] az Atyákhoz 4:19.).
Más magyarázók szerint, ha Isten elfordítja róla a haragját, akkor nemcsak hogy nem haragszik majd rá, hanem meg is bocsátja a vétkeit, vagyis az örömöddel épphogy segítesz az ellenségednek, hogy megbocsátást és megerősítést nyerjen (Rábénu Joná az Atyákhoz uo.).
De miért olyan nagy baj egyáltalán, ha örülünk az ellenségünk bukásának? Rábénu Lévi ben Gerson (a RáLBáG, vagy Gersonidész, 1288–1344) híres bibliakommentátor és filozófus véleménye szerint „a káröröm egy rossz tulajdonság és nem illik örülni, ha rossz dolog történik valakivel”.
Csakhogy a Példabeszédekben van egy ellenkező útmutatás is (uo. 11:10.): „Mikor jó dolguk van az igazaknak, vigad a város, s mikor elvesznek a gonoszok, ujjongás van”. Első ránézésre azt látjuk, hogy ez a mondat nem minősíti az örvendezést a gonosz halálakor, hanem csak tényt rögzít. Ám mivel Salamon a Példabeszédekben nem rögzített helytelen viselkedési normákat, így biztosak lehetünk benne, hogy egy elfogadott viselkedésről van szó, és hogy különbség van a kétféle öröm között.
Rábéjnu Joná (1210?–1263) a híres gironai rabbi azt írja (uo., lásd még a Példabeszédekhez írt kommentárját uo.), hogy a gonosz bukásának akkor nem szabad örülni, ha az öröm személyes gyűlöletből táplálkozik, ez nem helyes. De ha az öröm az Ég tiszteletéből fakad, akkor az helyén való. Bár nem mondja expliciten, de a szavaiból kiérthető, hogy erre a szövegből következtet: amikor arról van szó, hogy ne örvendj, ott az „ellenséged”-ről beszél a szöveg, de az ujjongásnál a „gonoszok”-ról, vagyis az Isten ellen fellépőknek a bukásáról. Utóbbinak pedig szabad örülni, mert akkor az Örökkévaló diadalmaskodásának örülünk. Ezt egy Debóra énekéből vett idézettel támasztja alá, ami akkor hangzott el, amikor Sziszera és az asszírok elbuktak (Bírák 5:31.): „úgy pusztuljon el az összes ellenséged, Örökkévaló”. Itt tehát megint nem az egyes ember ellenségéről, hanem Isten ellenségeinek bukásáról van szó: ilyenkor van helye az örömnek.
A források, amik arra tanítanak, hogy még az ellenség bukása esetén sem javasolt az ünneplés, arra hívják fel a figyelmet, hogy a természetesen érzett örömünk ne az ellenség pusztulásából, hanem a saját megmenekülésünk feletti örömből fakadjon.
Ez volt mindig az elfogadott viselkedés: amikor ilyen hír jött, akkor a zsidók kifejezték a megmenekülésük feletti örömöt, pl. azzal, hogy idézték Debóra fenti szavait arról, hogy „ugyanígy pusztuljon el Izrael minden ellensége!”. Vagyis annak örülünk, hogy Isten nevét megszentelték, ezáltal a hangsúly nem kárörömre esik, ami egy csúnya tulajdonság.
Összefoglalva: nem kérdés, hogy miután eltűnt a föld színéről egy olyan gonosz, aki sok ezer emberre mondott ki halálos ítéletet, aki a zsidó nép kérlelhetetlen ellensége volt, a világ jobb hely lett – ez pedig önmagában ok az örömre.
Oberlander Báruch
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 37. szám – 2024. május 23.
