Mózestől a prófétákon át a királyságig
Kezdjük az első rabbival, Mózes mesterünkkel, aki teljhatalommal rendelkezett a zsidó nép fölött. Rabbi volt, aki vallási kérdésekben döntött (2Mózes 18:13., 16.), bíró, aki ítélkezett a vitás ügyekben (uo.), próféta, aki Isten szavát közvetítette és királyi hatalmat is gyakorolt (Maimonidész: A Szentély szabályai 6:11.). Tanítványa és utódja, Jehósua nyitotta meg az utána következő generációk sorát, akik hasonlóképpen nagy hatalommal rendelkeztek, egészen Sámuelig bezárólag. Ekkor ugyanis megtörtént az első szétválasztás „állam és egyház” között és különvált egymástól a királyi szerep a prófétáétól (lásd 1Sámuel 10:19.). Természetesen ez nem egy, a modernkorból ismert szétválasztás, hiszen a zsidó király feladata elsősorban az volt, hogy betartassa és végrehajtsa a tórai törvényeket (Maimonidész: A királyok szabályai 3:5., 4:10., 11:4.).
A prófécia és a királyság megszünése után fennmaradt a bíróság
Valójában a szétválási folyamat már megkezdődött Mózes idejében azzal, hogy apósa, Jitro javaslatára és az Örökkévaló jóváhagyásával a bírósági rendszert épített ki (2Mózes 18:21–26.). Így Mózesen kívül kijelöltek nagytudású bírákat, akik válaszoltak kérdésekre és ítélkeztek az emberek ügyeiben. (Külön kérdés az, hogy Mózes ezek után is jogosult volt-e egyszemélyben ítélkezni, vagy ekkortól csak a bírósági rendszeren belül dönthetett a többi bíróval együtt [lásd Talmud, Szánhedrin 13b.; Toszáfot Jom Tov uo. 1:6.; Chátám Szofér responsum 7. kötet 13–14., 16. fejezet].)
A II. Szentély fennállásának elején a prófécia megszűnt (Szánhedrin 11a.), majd a Szentély lerombolásával a királyság is. Az egyetlen intézmény, ami fennmaradt, az a bírósági rendszer volt. Ez a rendszer két részre oszlik (uo. 2a.): vitás pénzügyi kérdések esetén háromtagú bíróságra van szükség, ahol pedig büntetőjogi kérdéseket tárgyalnak, ott csak egy 23 tagú bíróság ítélhet az emberek fölött. (Bizonyos esetekben még egy 71 tagú bíróság is összeülhet [uo.].)
A szmichá felhatalmazás
Azonban amikor vallási kérdésekről van szó, akkor egy bíró egyedül is dönthet (pl. kóser-e egy étel, szabad-e valamit megtenni szombaton, használható-e a tfilin stb.) Ezt a bírót nevezzük héberül rávnak illetve rabbinak.
Ahhoz, hogy valaki betölthesse ezt a szerepet, megfelelő tudással kell rendelkeznie, és meg kell kapnia a felhatalmazását (szmichát) egy vagy több idősebb, tapasztaltabb rabbitól. Az első szmichát az Örökkévaló adta Mózesnek, ő pedig ezt tovább adta a következő generációnak, felhatalmazást adva nekik, ők pedig tovább adták azt a tanítványaiknak és így ment tovább nemzedékről nemzedékre (Maimonidész: A Szánhedrin szabályai 4:1.).
Addig, amíg ez a lánc nem szakadt meg, három dologra adhatott felhatalmazást egy szmichá (lásd uo. 1., 8.): 1. vallási kérdésekről való döntéshozatal, 2. pénzügyi vitás kérdések eldöntése, 3. büntetőjogi kérdésekben való ítélkezés, ami tartalmazza pénzbírság (pl. 2Mózes 21:37., 223.), botozás (5Mózes 25:2–3.) és halálbüntetés kiszabását is (pl. 2Mózes 21:14–17.). Idővel a lánc megszakadt és már senki nem rendelkezett az eredeti, Mózestől származó szmichával. Ennek egyik oka, hogy a rómaiak minden erővel próbálták meggyengíteni a zsidók önrendelkezési jogát és erővel léptek fel a felhatalmazó rabbikkal szemben. A Talmudban (Szánhedrin 14a.) olvasunk olyan esetről is, amikor a szmichá átadásáért halálra ítélték azt is, aki adta és azt is, aki kapta, ezen felül pedig a települést, ahol megtörtént az átadás, lerombolták.
A mai szmichák kialakulása és jogköre
Az eredeti szmichá megszűnésének idejében létrehoztak a bölcsek egy újabb szmichát. Ahhoz, hogy valaki ezt megszerezhesse, idősebb rabbik előtt kellett számot adnia a tudásáról (lásd Sulchán áruch JD 242:4., 14.; Áruch hásulchán uo. 29.). A rabbik azt is megvizsgálták, mennyire alkalmas az illető a döntéshozatalra (lásd Szánhedrin 5b.). Ez az a szmichá, ami a mai napig létezik: vallási kérdésekben és pénzügyi vitákban való döntésre jogosítja fel a rabbit, de a büntetések kiszabására (akárcsak pénzbüntetésre) nem (SÁ CM 1:1.).
Ez a szmichá is többféle lehet, attól függően, hogy mely területekre ad döntési jogkört. Általában háromféle területen való döntéshoztal jogát kaphatja meg vele a rabbi: vallási kérdések, házasság és válás, bírói felhatalmazás. További kiegészítéseket is kaphat, pl. szofér (Tóramásoló) sakter (metsző) mohel (körülmetélő). Az ezekre a kiegészítésekre vonatkozó felhatalmazást nem a szmichá névvel illetjük, pl. a sakter vizsga esetében kábálá a felhatalmazás neve (SÁ JD 1:1–2. RöMÁ).
Ahhoz, hogy elvégezze a munkáját, nem elég, ha a rabbi készséggel válaszol minden kérdésre, amit hozzá intéznek: neki kell megkeresnie az embereket és tanítani őket. Ahogy a Midrás mondja (Tábá döbé Élijáhu rábá 11. fejezet): „Szükség esetén a szánhedrin tagjainak fém övet kell felvenni, felhajtani a nadrágjukat és Izrael összes városába elmenni egy-egy napra, megtanítani őket a helyes viselkedésre”. A rabbinak többek között erőteljesen fel kell lépnie a káros vagy destruktív viselkedéssel szemben (SÁ CM 2:1., JD 334:1.) és bizonyos esetekben joga van nyomást gyakorolni valakire azért, hogy megtérjen pl. olyan szigorú chérem (kiközösités) kihirdetésével, amivel akár megtagadja a fia körülmetélését stb. (uo. 6.). A rabbinak tehát tényleges hatalom volt a kezében, amivel szükség esetén büntetéssel is ki tudta kényszeríteni a vallási előírások betartását.
A rabbinikus feladatok állami korlátozása
A modern korban, ahogy az emberi szabadságjogok iránti igény egyre jobban kibontakozott, már nem fért bele az emberek világlátásába a rabbiknak ez a fajta uralma a híveik élete fölött. II. József 1783-ban hozott rendelete részben elvette a rabbiktól a chérem, a kiközösítés jogát, ezt pedig 1799-ben az uralkodó megerősített és kiterjesztett. [Erre a rendeletre találunk több hivatkozást a rabbinikus irodalomban, lásd pl. Drásot Chátám Szofér (1. kötet 226. oldal végén), aki azt írja 1811-ben, hogy ez „már több, mint tizenöt évvel ezelőtt történt”.]
A következő lépés a magyar rabbik hatalmának a megnyirbálásában 1895-ben következett be, az állami anyakönyv bevezetésével, ami lehetővé tette a polgári házasságkötést – amivel egyben megnyílt az út a vegyesházasságok előtt. Azonban ezek mellett a külső korlátok mellett a rabbi még mindig megmaradt a közösségen belül a vallási autoritásnak, aki útmutatást ad a hitgyakorlásban és minden más fonosabb kérédésben.
Ezek után meg kell vizsgálni azt a kérdést is, hogy ki gyakorolta a mindennapi hatalmat a közösség életében: ki és hogyan döntött építkezésekről, közösségi adókról és más egyéb nem vallási kérdésekről.
Exilarchák Babilóniában és Egyiptomban
Itt kell megemlíteni a Babilóniában és Egyiptomban a zsidóknak az állam által is elismert vezetőjét, az exilarchát (Rés gálutá, a diaszpóra feje). Ezektől a nagyhatalmú vezetőktől megkövetelték, hogy rabbik és nagytudású Talmud-tudósok is legyenek egyszemélyben (lásd Rábénu Ávrahám ben háRáMBáM: Milchámot Hásém 107–108. oldal). Ők azonban nem a közösségek mikroszintjén vezették a zsidóságot: az exilarcha feladata a teljes zsidóság képviselete volt az állam felé és ő felelt országos szinten az adókért, a bírák kinevezéséért stb. Bizonyos fokú autonómiát biztosított a zsidó közösségnek és így jogosult volt büntető ügyeket is kezelni. Ez az intézmény a 11. illetve 12. században megszűnt.
A mindennapi döntések meghozói: a világi vezetők
A talmudi leírás szerint (Mögilá 26b.) a közösség „világi” vezetését egy hét emberből testület (sivá tuvé háir, mai megfelelőjük: elöljárók) látja el, akiket a közösség nevez ki, konszenzusos vagy többségi döntés alapján. Több vélemény szerint szavazati joggal csak az adófizetők rendelkeztek, nem pedig minden család minden tagja (Talmudic Encyclopedia [héber] 19. kötet 86–87. oldal).
Ez a testület a teljes közösség nevében tevékenykedett és nem csak a mindennapi vezetésre voltak jogosultak, hanem különböző rendeleteket is hozhattak (uo. 77–84. oldal), illetve ők bonyolították le az új rabbi megválasztását is. Döntésük ellen nem lehetett fellebbezni, mert ők az egész közösség nevében beszéltek (uo. 72–77. oldal) – azonban rendeleteik csak akkor voltak érvényesek, ha a rabbi jóváhagyta őket (Talmud, Bává bátrá 9a.; Tuvé háir 12:2.; TE uo. 97–99. oldal). Vagyis minden olyan helyzetben, ami morális, tórai útmutatást igényelt, a rabbi felülvizsgálatára volt szükség, azonban a mindennapi operatív tevékenységbe nem folyt bele. Erre az adta a lehetőséget, hogy a testület tagjai csak megbecsült emberek lehettek, akiknek az erkölcsi fedhetetlenségét soha nem kérdőjelezték meg (ET uo. 86. oldal; Tuvé háir 2. fejezet). Így a napi teendőket önállóan is elláthatták, hiszen biztos volt, hogy a háláchát követve fognak majd dönteni, és csak a nagyobb horderejű kérdésekben volt szükségük a rabbi útmutatására.
A neológ rabbik szerepének átalakulása
Ez alapján a modell alapján működtek a zsidó hitközségek évszázadokon keresztül. Ez volt a helyzet (a korábban említett állami megkötéseket leszámítva) Magyarországon is addig, amíg meg nem alakult a kongresszusi zsidóság. Az új neológ irányzat azonban lefokozta a rabbit, a hitközség vezetőjéből alkalmazottat csináltak, aki a zsinagógai rendért felel. Innentől a rabbijaik véleményét nem kell kikérni a hitközség dolgaiban és az elöljárók nem feltétlenül olyan személyek, akik a vallásgyakorlás mellett kötelezték el magukat.
Ez volt az egyik kulcskérdés, ami megerősítette az ortodox és neológ szakadást, mivel előbbiek továbbra is elvárták, hogy a rabbi a hitközség spirituális vezetője legyen, akinek mérvadó a véleménye (erről nagy irodalom van, lásd pl. Zchor jömot olám 1. kötet 338. oldal, Jakov Katz: Hákerá sölo nitáchá [A végzetes szakadás] 10. fejezet, Schweitzer Gábor fent említett írása és máshol).
A magyar zsidóság hagyományos vezetési modellje
A szakadás után az ortodox irányzat úgy épült fel, hogy az országos vezetés részben rabbikból, részben pedig a közösség nagyrabecsült, befolyásos tagjaiból állt (lásd Zchor jömot olám 2. kötet 167. oldal). A hitközségi vezetés hagyományos magyar modelljének legfontosabb eleme, hogy a hit alapján áll, vagyis a világi vezetők is vallásos emberek, akik a magánéletükben is elkötelezték magukat a hagyományos életmód mellett és mindent szeretnének megtenni a vallásos zsidóság fejlődéséért, virágzásáért. Eszük ágában sincs olyat tenni, ami nem felel meg a háláchának, még akkor sem, ha az valamilyen formában hasznos lehetne a hitközségnek.
Az ő elkötelezettségük azonban önmagában nem elég, fölöttük áll a rabbi, aki a végső döntést meghozta minden olyan kérdésben, amit fontosnak ítélt. A világi vezetők végezték a mindennapi munkát úgy, hogy időről időre beszámoltak tevékenységükről a rabbiknak és útmutatást kértek tőlük a jövőre nézve. A rabbik nem is vették szívesen, amikor bürokratikus dolgokba vonták be őket, mert ezt időpazarlásnak tekintették. Teljes bizalommal kellett lenniük az elöljárók iránt, hogy idejüket a rabbinikus teendőiknek tudják szentelni: pl. a tóratanulásnak és -tanításnak vagy annak, hogy tanácskozásra és magánbeszélgetésekre fogadják a hozzájuk fordulókat. Az országoshoz hasonló rendszerben működött minden egyes ortodox hitközség is.
Rabbik és elöljárók munka közben
Két fiatalkoromban hallott történettel szeretném illusztrálni, mennyire nem szerették a rabbik, ha a hitközség bürokratikus dolgai elvonták őket a saját feladatuktól, mindkettő a kárpátaljai Huszton történt, ahol annak idején az egyik legnagyobb magyarországi ortodox hitközség működött. Az első történet a nagy tudásáról messze földön híres Schik Mózes rabbival (1807–1879), a MáHáRáM Sikkel történt. Egyszer bejelentkeztek hozzá a hitközségi vezetők, akik néhány fontos témát akartak vele megtárgyalni. A megbeszélés nagyon elhúzódott, annyira, hogy egyszer csak a rabbi idős édesanyja megunta a dolgot. Benyitott a szobába és szomorúan azt mondta: „Drága fiam, ha ilyen sokáig fogsz tárgyalni a hitközségi vezetőkkel, akkor nem fog maradni időd a tanulásra és tudatlan ám hoorec maradsz!”
A másik történet dédnagyanyám bátyjával, Grünwald Mózes rabbival (1853–1910) esett meg. A hitközségi vezetők egyszer időpontot kértek hozzá, hogy különböző témákat átbeszélhessenek vele. Mivel nem akart időt elvonni a Tóratanulástól, ezért december 24-én estére időzítette a találkozót. Ezen az estén, a Nittel náchton ugyanis nem szokás Tórát tanulni, így akkor jobban ráért az ilyen ügyekre (Nité Gávriél – Chánuká 406. oldal).
Gyerekkoromban láttam ugyanennek az éremnek a másik oldalát is, az elöljáróság által végzett felelősségteljes és időigényes munkát, mivel édesapám a pápai hitközség egyik vezető elöljárója volt élete végéig. Munka után gyakran csak gyorsan megvacsorázott és sietett a megbeszélésre, ahol az elöljárók maguk között megvitatták a fontos témákat. Csak akkor mentek be mesteremhez, Grünwald József rabbihoz (1903–1984), hogy kikérjék véleményét, amikor megszületett a döntésük és az áldását akarták kérni hozzá.
Oberlander Báruch
