Már maga a „csoda” szó sem világos. Mit is nevezünk csodának? Egy világrengető esemény, mint a Vörös-tenger kettéválása az Egyiptomi kivonulás alkalmával? Vagy a lélegzés folyamatos működése? E két jelenség egyikét sem lehet igazán megmagyarázni, de az egyik ismert, állandóan megismétlődő folyamat, míg a másik nem e világból való, egyszeri történés.
Nézzük hát, mik a csodák, s vajon tényleg megszűntek-e
A legnagyobb csoda a Biblia első versében olvasható: „Kezdetben teremtette Isten…” A semmi egyszerrevalami lett. Mindenki ismeri az anyag energiává és az energia anyaggá változását, de ezek a változások olyasmire hatnak, amely már egy meglévő valami. Ha viszont a semmiről van szó, abban nem eshet változás. Semmiből valamit teremteni felülmúlja az ember erejét. Ez némi nehézséget okoz, amit el kell fogadnunk s fel kell fognunk, s mely már kezdettől fogva felénk mered. Csak Isten – és egyedül Ő – tud teremteni. A Teremtés maga is egy magasabbrendű csoda, melyet az ember nem képes utánozni.
Az ismertebb csodák, amelyeket a Biblia különböző fejezetei leírnak: a Vörös tenger kettéválása, a manna hullása a sivatagban, a Szentély örökké égő mécsese, a nyolc napig égő kandeláber (a chánukái csoda) s így tovább – mindezek másodrendű csodák, melyek folytán nem teremtődik valami a semmiből, csupán változás megy végbe. A folyékony víz egyszerre szilárd testként viselkedik, mint ahogy ez az egyiptomi kivonulásnál történt, hogy Izrael fiai száraz lábbal kelhessenek át. Egy napra elegendő olajmennyiség nyolc teljes napig égett, mert az olaj égési aránya nyolcadrészére csökkent. Ez tulajdonképpen a Chánuká története. A Talmud is azt mondja: „Aki megparancsolta az olajnak, hogy égjen, az az ecettel is megteheti ugyanazt.” (Táánit 25.)
Van a csodának egy harmadik fajtája, amely nap mint nap kisér bennünket. Bölcseink szerint „az ember minden lélegzetvételéért dicsőítheti az Örökkévalót”. Minden szívverésért, szerveink minden létfontosságú működéséért, tulajdonképpen a természet összes folyamatos jelenségéért hálát kellene adnunk Istennek. De hiszen – mondhatná valaki – ezek egyszerű természeti jelenségek. Ez igaz, de a rutinszerű, a mindennapos, a természetes és az untig ismétlődő fizikai és természeti folyamatok nem kevésbé Istent dícsérik, mint a Vörös-tenger kettéválasztása, vagy maga a Teremtés. Eszerint mondhatjuk, hogy továbbra is történnek csodák, s ez így is van. Mellesleg, ezzel lehet magyarázni a purimi „csodát”, a zsidók csodával határos megmenekülését Hámán fondorlataitól: egy sor, önmagában véve természetes, esetleg véletlennek tűnő esemény-láncolat, mely épp abban a percben történik, amikor a legjobb eredményhez vezethet és vezet is.
A lubavicsi rebbe egyszer a Tóra-hű és a Tórán kívüli (mondjuk: tudományos) felfogás közötti különbséget tömören így fejezte ki: „A Tóra-hű felfogás a természetfelettit látja a természetesben is, míg a tudomány a természetfelettiben is a természetest keresi.”
A tudósok feladata a természeti jelenségek okainak feltárása, s megállapításaik általánosítása egyéb természeti jelenségekre. A tudós abból a feltevésből indul ki, hogy mindennek megvan a maga oka, mert hisz az ok és okozat összefüggésében. Ő nem elégedhet meg azzal, hogy mindez egyszerűen Isten akarata; fel kell fednie a betegség okát, hogy másokat, kik ugyanabban a bajban szenvednek, meggyógyíthasson, vagy esetleg megakadályozhassa a betegség kitörését. Hangsúlyozni kell, hogy mindez teljesen fedi a Tóra alapelveit. Mik a fizikai okozói a mennydörgésnek, a villámlásnak, a szivárványnak, a földrengésnek, a napfogyatkozásnak, vagy az éhínségnek – röviden: a világmindenségben előforduló eseményeknek? Minél nagyobb egy történés látszólagos rejtélye, annál nagyobb kihívást jelent a tudós számára. „A tudomány mai állása szerint nem tudunk kielégítő magyarázatot adni erre a jelenségre” – mondja a kutató; de ez nem érvényteleníti azt a tényt, hogy köteles „természetes” magyarázatot adni mindarra, ami világunkban történik.
A Tóra más szemléletet nyújt. A Tóra szerint minden „természetfeletti”, még a természet is. A természet maga is egyfajta csoda; valami, amit Isten hozott létre; a „legyen” isteni igéje nélkül az maradt volna, mint ami azelőtt volt. Jól működik a légzésed? Adj hálát Istennek! Szervezeted természetes működése mögött Isten ujjnyoma rejtőzik; anélkül nem folytatódhatna. A fa, a napnyugta, amit látsz, nemcsak egy szép fa, egy gyönyörű alkony, hanem Istennek alkotó tevékenysége útján történő megnyilatkozása.
Ez a két felfogás: a tudományé és a Tóráé, természetesen nem zárja ki egymást. Egy vallásos orvos minden szakmai tudását felhasználja betege gyógyításában, de amellett szerény marad s elmond egy zsoltárverset. Ugyanezt a gondolatot fordítva is ki lehet fejezni: egy hithű zsidó, aki orvos is, imádkozik betegéért, de ugyanakkor felhasználja egész orvosi tudását, mikor kezeli. E két különböző felfogás egyformán érvényes lehet. A fizikus a napnyugtában fénytörést láthat, míg a festő a színek orgiáját látja benne. A briszki Rabbi Chájim egyszer Jom Kippurkor nézte a napnyugtát és úgy mondta el ezt az élményt, hogy az engesztelő nap bűnbocsátó ereje bukik le a láthatáron – ez ugyan egy rendkívüli, de teljesen jogos értelmezés lehet.
Csodák, főleg „természetes” csodák állandóan történnek körülöttünk. De térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem esnek meg „természetfeletti”, másodrendű csodák napjainkban!
Kíséreljünk választ adni erre a kérdésre anélkül, hogy a bibliai csodák értelméről szóló különböző nézeteket sorra vennénk! Nézzük például a Vörös-tenger kettéválását! Mózes második könyvének 14. fejezetében ezt olvassuk: „Izrael látta a nagy kezet” – vagyis Izrael fiai Isten kezét látták a Vörös-tengeren; felismerték a csodát mint olyat. A bibliai kor nemzedéke, kiknek kedvéért szemük láttára a csoda történt, képes volt azt annak látni, és hatása alá került.
Később őseink úgy alkalmazták ezt a felismerést, hogy Isten igéje szerint éltek, hiszen közvetlenül, személyesen érzékelték az Istent. Ezek a nemzedékek a tudomány előtti korban éltek. Isten meg akarta mutatni nekik, hogy van egy erő, amely a Fáraó kincseinél és harci kocsijainál is erősebb, nagyobb a tenger hullámainál – s ők a kedvükért történt csodából le is vonták a tanulságot.
Az emberek azonban sokat változtak azóta. Tegyük fel, hogy ma kimegyünk a Duna-partra, s én megígérem, hogy másnap, ha megütöm a vizet egy bottal, a folyó vize kettéválik; aztán másnap reggel úgy is teszek, és a víz tényleg kettéválik. Mit mondanának az emberek? Hogy Isten küldöttje vagyok? Hogy csoda történt? Vagy talán azt hangoztatnák, hogy pár tonna zselével csináltam a trükköt, amit a hidak közé szereltem, vagy valami más bűvészmutatvánnyal? Vagy, mondjuk, odaállunk holnap a Sínai-hegy alá, s egyszerre dörgő hang hallatszana a felhőkből. Elismernétek-e, hogy Isten hangja, vagy egy rejtett hangszóróra, vagy valami más szerkentyűre gyanakodnátok?
Nem azt kell kérdeznünk, vannak-e ma csodák vagy sem, s miért – hanem azt, hogy mily hatást tennének ránk azok a csodák. A csoda arra tanítja az embert, hogy Isten a természet, a világmindenség ura. A csoda a kommunikáció egy fajtája, amihez két partner kell. Isten persze képes csodát tenni – de hogy reagálnánk mi arra? Talán ha már felkészültünk a csodára, ha látva a csodát fel is tudjuk ismerni azt, mint csodát, újra tanúi lehetünk annak.
Igaz-e, hogy a bibliai csodákhoz hasonló események valóban nem történnek meg napjainkban? Nem vagyok katonai szakértő, de mit mondjunk arról, ami 1967-ben, a Hatnapos Háborúban történt? Vagy vegyünk egy még közelebbi eseményt: az izráeli átkelést a Szuezi-csatornán, s egyáltalán az egész Jom Kippur-i háborút. Vagy az entebbei túszok kiszabadítását. Sokféle magyarázatot olvastam ezen események felől, de őszinte véleményem, hogy könnyebb ezeket csodáknak tartani, melyeken keresztül Isten ujja mutatkozott meg az ember történetében, mint logikus magyarázatot keresni rájuk.
Oberlander Báruch
