Kedves Rabbi!
Ha Ábrahám és a próféták leborulva imádkoztak, akkor mi miért nem így teszünk? (Jom kipuron kívül, hisz Ábrahám a mindennapjaiban így imádkozott.) Tudom, hogy bálványimádó, pogány szokás volt, de attól meg ha mi az igaz egyetlen Isten előtt borulunk le, az miért zárja ki?
Benjamin
Kedves Benjamin!
Nem kérdés, hogy az ősapák, Mózes és a próféták leborulva imádkoztak (lásd pl. 1Mózes 22:5., 2Mózes 24:1., Jeremiás 7:2.). Több mint száz utalás van erre a Bibliában (lásd bibliai Konkordancia sáchá cimszó). Sőt még a második Szentély lerombolásáig is a zsidó nép imájának szerves része volt a leborulás (lásd Misna, Skálim 6:1., Támid 5:6., 6:3., 7:3.). Azonban a talmudi bölcsek idején ez teljesen megváltozott, sőt előírták (Bráchot 34a. végén), hogy a mindennapi Ámidá során hányszor hajolunk meg, és ennél többször még meghajolni sem szabad.
Mi történt a talmudi időkben, ami miatt ez a nagy változás lezajlott? Ez ahhoz köthető, hogy a második Szentély lerombolásával az isteni megnyilvánulásnak csak egy alacsonyabb szintjében részesülünk, és ezáltal a vallási átélés is gyengült. Ezért szüntették meg a leborulást és korlátozták még a meghajlást is egy mérsékelt szintre a bölcsek.
A középkori bölcsek, a risonim felteszik a kérdést Talmud kommentárjaikban (Toszáfot uo. mölámdin címszó; RITVÁ uo.), hogy mi rossz történik, ha mégis többször hajol meg valaki, miért tiltották meg, és azt a választ adják, hogy akkor a képmutatás problémája merül fel. Ezzel érthető a leborulás megszüntetése is, hisz a leborulás azt jelzi, hogy az ember teljesen semminek érzi magát Isten előtt. Még a meghajlásnak is ez az üzenete. Azonban, abban a percben, ahogy ez csak egy fizikai mozdulat lesz, a mögöttes szellemiség nélkül, akkor negatív dologgá válik.
A talmudi bölcsek azt is mondják (Táánit 14b.), hogy amikor egy tekintélyes ember imádkozik és nincsen meggyőződve róla, hogy Isten meg fogja hallgatni az imáját, mert nem bízik az érdemeiben, akkor ne imádkozzon leborulva más emberek előtt, nehogy azt mondják, lám még egy ilyen magas szintű imát sem fogad el Isten (RáSI uo.). Ezt Jósuá könyvének ebből a részéből vezetik le (7:10.): „És szólt az Örökkévaló Józsuához: Kelj föl, minek is borulsz arcodra?”.
Valóban vannak olyan vélemények, hogy azért korlátozták a leborulást, mert a bálványimádók szokása lett (lásd Uri Ehrlich: Kol ácmotáj tomárná 44. oldal). A zsidóságban több olyan szokás is van, amit megszüntettek, mert a bálványimádók átvették és gyakorolták (lásd pl. RáSI 5Mózes 16:22-hoz). További vélemény, hogy azért szüntették meg a leborulást, hogy a hiányával emlékeztessenek a Szentélyre, ahol a leborulás központi része volt az istenszolgálatnak (lásd KÁT uo. 45. oldal). Ennek fényében érthető az is, hogy jom kipuri muszáf imában, ahol elmondjuk a jom kipuri Szentélyszolágaltot, miért borulunk le háromszor (Sámson fohásza – Engesztekőnap imarendje 285., 286., 289. oldal; lásd még A rabbi válaszol 5. kötet 13. fejezet).
A bűnbánó Táchánun imában, a hétköznapi sáchárit és minchá Ámidájának ismétlése után a karunkra hajtott fejjel jelezzük a meghajlást (Sámuel imája – Zsidó imakönyv 79. és 134. oldal). Ez közelebb áll a leboruláshoz, mint a meghajlás, ezért van olyan vélemény, hogy csak olyankor lehet ezt a mozdulatot megtenni, ha van egy tóratekercs a szobában (Sulchán áruch RSZ 131:3.; lásd még A rabbi válaszol 4. kötet 17. fejezet). A fej lehajtása a karra csak askenáz körökben szokás, a legtöbb szefárd közösségben ezt nem teszik meg, mert úgy vélik, ez már megközelíti a leborulást, ami megszűnt.
Az egyetlen, aki továbbra is támogatta a leborulást, az Ábrahám rabbi (1186–1237), Maimonidész fia, aki hosszú fejezetet szentelt ennek a könyvében (Hámászpik löovdé háSám 2. kötet 25. fejezet – 129–191. oldal). Ő úgy vélte, hogy ezt nem szüntették meg, csak már nem kötelező, de véleménye szerint nagyon ajánlatos, ha az ember ehhez alkalmasnak érzi magát.
Üdvözlettel:
Oberlander Báruch
