Kedves rabbi!
Sokszor látom a zsinagógában, hogy tóraolvasás után, amikor fölmutatják a Tórát, az emberek a kisujjukkal rámutatnak. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban láttam volna ilyet, honnan ered ez a szokás?
Köszönöm a választ
Gábor
Kedves Gábor!
A Sulchán áruch (OC 134:2.) előírja, hogy a Tóraolvasáskor körbe-körbe felmutatjuk a Tórát a jelenlévőknek és „micva a férfiaknak és a nőknek látni az írást, meghajolni és azt mondani: »Ez az a Tan, melyet Mózes Izrael fiai elé helyezett: az Örökkévaló szava szerint, Mózes keze által« (5Mózes 4:44.)”.
Szefárdi szokás szerint tóraolvasás előtt mutatják fel a Tórát, az askenázi szokás pedig az, hogy csak a tóraolvasás végén mutatják körbe (RöMÁ uo.).
A kabbala szerint, amikor körbemutatjuk a Tórát, akkor „ha az ember annyira közel áll, hogy olyan jól látja a betűket, hogy akár el is tudja olvasni őket, akkor egy nagy isteni fényben részesül” (idézi a Mágén Ávrahám uo. 3.). Ez a körbemutatás tulajdonképpen „kárpótlás” azoknak, akiket nem hívnak fel a Tórához. Mivel hétköznap összesen három embert hívnak fel és szombaton is csak hét plusz egyet, így még ha csak egy minjánnyi ember (tíz fő) is van jelen, akkor is kimaradnak néhányan, hát még egy nagyobb, akkor több száz vagy ezer fős tömegben.
Askenázoknál az a szokás, hogy többféle tórai verset mondunk a fenti mellett (lásd Sámuel imája – Zsidó imakönyv 85. és 233. oldal), de a közelmúltig nem volt szokás az ujjunkkal a Tórára mutatni. Ez a szfárádiknál szokás, mégpedig több verzióban is: vannak, akik csak a kisujjukkal rámutatnak, míg mások ezután meg is csókolják a kisujjukat, megint mások pedig a tálitjuk szélével együtt emelik fel és csókolják meg az ujjukat (Széfer Chájim 3:6.).
Ennek a szokásnak az első forrása: Chájim Paladzsi (1787–1868) híres izmiri (Törökország) rabbinál található (Széfer Chájim uo.), ám a szokás elterjedése valószínűleg másnak köszönhető, mégpedig egy ladino nyelvű könyvsorozatnak, a Jálkut méám loéznek, amelyben a hetiszakaszok összefoglalóját és a hozzá kapcsolódó midrásokat írják le. Ez a könyv hasonló a nálunk jobban ismert, eredetileg jiddis nyelvű Cene vörenéhez, ami nagyon elterjedt volt Kelet-Európában sok száz éven keresztül, magyarul a ’20-as években Büchler Zsigmond albertirsai főrabbi fordításában látott napvilágot.
A Jálkut méám loéz széleskörű ismertsége és töretlen népszerűsége 1967-ben kezdődött, amikor először jelent meg a sorozat első kötete meg héber fordításban. A sorozatnak a Dvárimhoz írt harmadik kötetében (1037. oldal), ami egyben a sorozat tizedik kötete és 1970-ben jelent meg, van lejegyezve ez a szokás és valószínűleg innen terjedt el még az askenáz világban is.
Mi ennek a szokásnak az oka? Az, hogy miért mutatunk rá, eléggé kézenfekvő, hiszen a szövegben szerepel: „Ez az a Tan…”, ami arra utal, hogy rámutatunk valamire (Minhág Jiszráél Torá 1. kötet 134:2.). Arra, hogy miért a kisujjal, arra több magyarázat van, az egyik szerint ez szerénységre vall (lásd Ari N. Enkin: Devar Hashem – Halachic Insights & Responsa 91–93. oldal).
Tehát nem kell csodálkozni, hogy ezt nem látta gyerekkorában, hiszen legfeljebb csak néhány évtizede jelent meg, és még mindig nem terjedt el általánosan ez az egyébként szép szokás Magyarországon is.
Üdvözlettel,
Oberlander Báruch
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 5. szám – 2023. október 12.
