Rabbi Simon bár Jocháj jorcájtja
A híres talmudi bölcs, a kabbala atyja, a Zohár című könyv szerzője, Simon ben/bár Johcháj rabbi a második században élt Izraelben, a római megszállás idején. A hagyomány szerint az omerszámlálás 33. napján halt meg1, a Cfáthoz közeli Miron hegyén temették el. Sírjához halálozási évfordulóján az utóbbi években nagyjából fél millió zsidó zarándokol el.
A jorcájt általában egyfajta gyásznapnapnak számít, ezzel szemben rabbi Simon halálának napja valódi népünnepély: a sírja fölé emelt tanház udvarán hatalmas örömtüzet gyújtanak, és egész éjjel táncolnak-énekelnek az odalátogatók. Így kívánta ezt rabbi Simon2, ezért az omer alatti gyász ezen a napon szünetel3.
Kincsek a tűzben
A mironi máglyát egy régi hagyomány szerint évszázadokon át nem csupán fából rakták, hanem értékes tárgyakból, drága ruhákból, amit az ünneplők hordtak össze.
Az első feljegyzés erről egy 1742-ben kelt levél4, melyben a szerző leírja a híres marokkói bölcs, rabbi Chájim ben Átár (1696-1743) látogatását Mironba. Mint írja, a sír fölött van egy mélyedés, amiben minden este tüzet raknak és olivaolajba mártott, jó minőségű, még ép, fehér len ruhákat égetnek el. Látogatásukkor éppen egy ezüsttel hímzett drága ruhát vetettek a tűzre, melyet Konstantinápolyból küldött egy gazdag zsidó nő rabbi Simon tiszteletére.
1835-ben5 Joszéf ben Sábtáj rabbi feljegyzi, hogy Lág báomer napján árverésre bocsátják, ki gyújthatja meg a tüzet rabbi Simon tiszteletére. A nyertes abban az évben egy gazdag akkói zsidó volt, aki 500 ezüstpénzt fizetett, hogy fellobbanthassa a tüzet.
Pazarlás vagy tiszteletadás?
Joszéf Röfáél Cházán, Izrael szefárádi Rison löCijon, (főrabbija) Chikré lév című könyvében6 így ír erről: „Hallottam erről a szokásról … de nem értem, mert van a bál táschit tilalom7, ami szerint nem szabad tönkretenni még felhasználható értéket.”
Joszéf Sául Nathansohn (1808-1875) a lembergi rabbi Soél umésiv responsum könyvében8 szintén csodálkozik ezen a szokáson: „Sokkal jobb lenne, ha eladnák ezeket a tárgyakat és a pénzből Erec Jiszráél szegényeit támogatnák.”
Smuél Heller (1803?-1884) a cfáti főrabbi egy külön kiadványban válaszolt erre (Kvod mláchim, Királyok tisztelete, Jeruzsálem 1914). Szerinte ez a szokás megengedett, mert nem értelmetlenül teszik tönkre a holmikat, hanem a tiszteletadás és a gyász jeleként használják fel azokat: az elégetéssel a fájdalmukat mutatják ki, amiatt, hogy ez a szent bölcs nincs velük. A Talmud9 említi a gyásznak ezt a formáját.
Cfát helyett Jeruzsálem
Schreiber-Szofér Mózes (1762-1839) pozsonyi rabbi hosszú levélben10 válaszolt szépapám sógorának, Rosenbaum Ámrám (1790-1829) mádi rabbinak arra a kérdésére, hogy Izraelben hol telepedjen le, Cfáton vagy Jeruzsálemben. Levelében arra kéri Rosenbaum rabbit, hogy költözzön Jeruzsálembe, mivel az összehasonlíthatatlanul szentebb, mint Cfát. Cfát kapcsán megemlíti, hogy egyáltalán nem érti, mi folyik Mironban: „Soha nem hallottam, hogy egy jorcájt örömünnep legyen. Azért se nem megyek Izraelbe, hogy ne kelljen látnom, mi folyik Mironban.” Kritikája, amit Cfátról – illetve Cfát kapcsán Mironról – megfogalmazott, nem csupán személyes vélemény volt, hanem egy kampány része, mellyel azt akarta elérni, hogy az emberek távolodjanak el Cfáttól és menjenek Jeruzsálembe.
Máglyák napjainkban
Jiszráél Friedman rabbi (1796-1850), a híres ruzsini haszid dinasztia atyja olyan fontosnak tartotta ezt a szokást, hogy nagy összegért vette meg örökre a Lág báOmeri tűzgyújtás tisztségét. Életében minden évben egy általa küldött drága selyemsállal gyújtották meg a nevében a máglyát, majd halálával a tisztséget átörökítette az utódaira. Ezt jelenleg a Jeruzsálemben élő Náchum Dov Breyer rabbi birtokolja, aki személyesen szokta meggyújtani a máglyát.
Mára már megváltozott a szokás, egyszerű örömtüzet raknak, amit már nem táplálnak értékes ruhákkal.
Oberlander Báruch
