Már többször írtam ebben a rovatban és más helyen is, hogy sajnos Magyarországon a zsidó történelem és kultúra kutatásáért nem mindig megfelelően képzett emberek a felelősek, így időről-időre találkozhatunk olyan állításokkal, amik homlokegyenest ellenkeznek a valósággal. A napokban egy újabb ilyen példára bukkantam rá. Mivel egy – szerintem – nagyon kedves és sajátosan magyar szokásról van szó, ezértúgy gondoltam érdemes megismerkedni vele alaposabban.
Múlt pénteken a Halljad Izrael – A zsidó vallásifelekezet félórája című rádióműsorban a neológ hitközség egyik vezetője negatívan nyilatkozott, arról a szokásról, ami szerint„vannak bizonyos chárédi, egy nagyon vallásos rétege a zsidóságnak, ahol kezet csókolnak a rabbijuknak, mert ő egy szent ember, annak kijár a kézcsók. A haszidoknál van egy ilyen kézcsókos dolog és a csodarabbiknak már egyből kijár ez…”.
Nagyon csodálkoztam ezen a nyilatkozaton. Túl azon, hogy érthetetlen számomra, mi volt az üzenete, a fontos tanulsága, ami miatt egy ismeretterjesztő műsorban mindenképpen meg kellett osztani, leginkább azért csodálkoztam, mert tudom, hogy ez a szokás egy sajátos hungarikum, ami az egész európai gyökerű zsidóságban csak a magyarokra jellemző, úgy a haszidokra, mint az askenázokra. Nagyon jól emlékszem erre a szokásra gyerekkoromból. Ahányszor elmentünk üdvözölni mesteremet, Grünwald József (1903–1984) pápai rabbit, amikor hazatért egy külföldi útról, vagy hosszabb orvosi kezelésről, kezet fogtunk vele, „sólem áléchem”-melköszöntöttük és megcsókoltuk a kezét – ahogy azt az ősrégi magyar zsidó szokás megkövetelte.
Más forrásokban is említik ezt a szokást: „Csak a kiváltságosak, rabbik, messzi földről jött delegációk vezetői és más előkelőségeknek sikerült a rabbi elé járulni, sólemre és kézcsókra” – számol be az Új kelet (1934. március 2. 6. oldal) a szatmári rabbi beiktatásáról. Illetve: „Mose Hager rabbi, a vizsnici rebe fia tegnap tért vissza amerikai látogatásából. A rabbit chászidok tömege énekszóval fogadta a repülőtéren és amikor elhagyta a vámépületet, felsorakoztak és kézcsókkal vonultak el előtte” (Új kelet 1962. január 12. 2. oldal. Köszönet Dombi Gábornak az utolsó két hivatkozásért).
Ez a kézcsók nagyon jellemző volt az istenfélő magyar zsidókra, akik nagy tisztelettel adóztak a rabbijaiknak. LandauJiszráél Ávrahám Álter (?–1942) edelényi rabbi vizsgálta is (Bét Jiszráél responsum 1. kötet 9. fejezet) ennek a szokásának háláchikus vonatkozását, hisz a Sulchán áruch azt írja (OC 98:1. RöMÁ): „tilos az embernek megcsókolnia a kisgyerekét a zsinagógában, hogy megerősítse szívében [hogy megértse ebből], hogy nincs olyan szeretet, mint az Örökkévaló szeretete”, vagyis, hogy az ember megértse, a zsinagógában csak az Örökkévaló iránti szeretnek van helye. „Ez alapján meg kell érteni az embereknek azt az elterjedtszokását, hogy amikor valaki [messzire utazik, hogy] a mesterét meglátogatja és épp a zsinagógában találja, ima után Sólem álécehmet köszön neki és megcsókolja a mester kezét… azokon a helyeken, ahol szokás megcsókolni az apa vagy a mester kezét, amikor meglátogatja vagy amikor elbúcsúzik tőle”. Válaszában azzal magyarázza a szokást, hogy amikor valaki megadja a mesterének a tiszteletet, akkor a tóratudóson keresztül Istennek adja meg a tiszteletet.
Valójában a csók nem csak a fizikai szeretetre utal, hanem elterjedt a zsidóságban, mint a vallásos odaadás kifejezése(lásd még Zsidó ismeretek tára 27. kötet 127. oldal). Megcsókoljuk a Tórát, amikor kivesszük a frigyszekrényből(SÁ uo. 149:1. RöMÁ; A SÁ kivonata 132:1.), és amikor felhívnak a Tórához megcsókoljuk tálitunk rojtjait mielőtt a Tórára elmondjuk az áldást (Mágén Ávrahám 139:14.;Minhágé Chábád 13. oldal). Ugyancsak megcsókoljuk a tfilintmikor felrakjuk és mikor levesszük (SÁ uo. 28:3.) és ugyanígy teszünk a cicit és a tálit rojtjaival is (A SÁ kivonata 14:2.). Haegy szent könyv ne adj Isten a földre esik, gyorsan felkapjuk és szintúgy megcsókoljuk (Széfer Chászidim 923. paragrafus). Ha pedig elhagyjuk az otthonunkat, vagy hazaérünk, megcsókoljuk az ajtófélfán a mezuzát (A SÁ kivonata 11:24.).Sok zsidó házban létezik a kabbalista Luria rabbitól származó nagyon szép szokás, hogy péntek este kidus előtt az apa megáldja a gyerekeit, utána pedig a gyerekek megcsókolják az anyjuk kezét (lásd Böér hétév OC 262:2.). Mindig, amikor az osztálytársaimat hallottam erről beszélni, sajnáltam, hogy a mi családunkban ez nem volt szokás.
A mester kezének megcsókolására visszatérve: a szokás gyökereit már a Talmudban (Ávodá zárá 17a.) is megtaláljuk. „Amikor Ulá hazajött a tanházból, meg szokta csókolni a testvérei kezét”. A híres kommentátor Slomó Jicháki rabbi (RáSI, 1040?–1105) magyarázza ezt: „elterjedt szokás, amikor hazajönnek a zsinagógából, rögtön megcsókolni az apjának, anyjának a kezét és mindazokét, akik idősebbek nála, a tiszteletadás jeleként”. A marokkói zsidóknál és talán az összes szefárádi közösségnél is nagyon elterjedt ez a szokás(lásd Jöcháve dáát responsum 4. kötet 12. fejezet), azonban érdekes módon, a talmudi forrás ellenére Kelet-Európában –Magyarországon kívül – nem találjuk ennek nyomát. Erről írjaJiszáchár Támár rabbi (1896–1982): „a szefárádiaknál és a magyarországiaknál szokása megcsókolni a bölcsek kezét…Lengyelországban nem volt szokás még a kezet se csókolni…A rabbik kezének megcsókolása Lengyelországban furcsa dolognak számított” (Álé Támár, Zráim 28. oldal).
A kézcsókról Fuerst Simon rabbi írta (Sém miSimon – Irhágolá 1. kötet 463. oldal), hogy „Bécsben az volt a szokás, hogy a rabbik és a rebbék kezét megcsókolják. De, amikor a lengyelországi guri rebbe, Ávrahám Mordecháj Álter rabbi (1865–1948) megérkezett, és az askenázi zsidók jöttek sólemálechemet mondani neki, ő teljes erejével ellenállt és nem engedte a kézcsókot. Azt mondták a nevében (én nem hallottam személyesen), hogy a magasrangú [katolikus] papok kezén lévő [gyűrűt] szokás megcsókolni”. Ehhez hasonlóan a lubavicsi rebbénél láttam többször, hogy amikor magyar vagy szefárádi zsidók érkeztek hozzá, akkor igyekezett ezt elkerülni és udvariasan elhúzni a kezét.
Ha valaki azt gondolná, hogy ez Magyarországon csak az ortodox zsidók között volt szokás, akkor szeretném figyelmébe ajánlani Kardos Péter neológ főrabbi Új életben megjelent írását (2015. február 15. vezércikkben), amit Schweitzer József neológ főrabbi halála után közölt a lap.„Néhány hónappal ezelőtt egy rabbivizsga elnökeként olyan jelenetnek voltam tanúja, amit mifelénk alighanem egyszer él meg az ember. Miközben a vizsgatanács értékelte a két leendő rabbi tudását, az egyik tanár odalépett Elé [t.i. Schweitzer professzor elé – a szerk.], és minden különösebb előzmény nélkül megcsókolta a kezét. Amikor a napjainkban szokatlan tette felől kérdeztem: régi zsidó szokás a tudósnak kezet csókolni – válaszolta”. Azt, hogy Schweitzer főrabbinak a Rabbiképző zsinagógájában vagy Salgó László főrabbinak a Dohány utcai templomban többen kezet csókoltak több forrásból is hallottam, ráadásul fotók is tanúskodnak erről.
Jelen írásban egy régi elterjedt magyar zsidó szokást igyekeztem bemutatni, amit sajnálatos módon a fent említett hitközségi vezető nem ismert – ahogy úgy tűnik Kardos Péter főrabbi fent említett cikkére sem emlékezett.
Oberlander Báruch
