Ekkoriban éppen Magyarországon tartózkodott a New Yorkban élő, egykori bánffyhunyadi rabbi, Izrael Ábrahám Méir rabbi (1918–2000?), így Weisz rabbi hozzá fordult tanácsért: helyes-e vagy sem a mezüze tokok használata.
A hunyadi rabbi válaszát (Vájáán Ávrahám responsum, Jore Déá 66. fej.) 1981. szeptember 13-án küldte el neki, és ebben több forrásra is hivatkozott.
Elsőként említi a Tóra vonatkozó szakaszát a halálbüntetésben meghaltakról (5Mózes 21:22-23.): „Ha lesz valakin bűn, halálos ítélettel és megölik és fölakasztod őt egy fára, ne hagyd éjjelen át hulláját a fán, hanem temetni el kell temetni aznap…”.
Ebből a dupla kifejezésből („temetni el kell temetni”) a Talmud (Szánhedrin 45b.) levezeti, hogy el kell temetni azt is, amivel megölték: a követ, amivel megkövezték, a fát, amire felakasztották, a kardot, amivel lefejezték, stb. De nem ugyanabba a sírba temetik, mint az embert, hanem mellette egy másikba. Rási (uo. 46b. Tálmud lomár címszó, Ávodá zárá 62b. Kulán nikvárim cimsó) véleménye szerint erre azért van szükség, mert ezekből a tárgyakból tilos bármilyen hasznot húzni.
Ezután a hunyadi rabbi Jáákov Emden rabbit (1698-1776) idézi (Söilát Jáábéc II. kötet 158. fej.), aki ennek kapcsán arról az esetről beszélt, amikor valaki megvette a hóhértól a kardját és azt sakterkéssé alakította át. Emden rabbi azt mondja, tilos a használata, ahogy az előbb idéztük a Talmudból, hogy nem szabad hasznot húzni, amivel megölték – akkor ebből sem szabad hasznot húzni.
A Pitché Tsuvá kommentár a Sulchán Áruchhoz (Jore Déá 8:1.) ehhez Maimonidész más magyarázatát idézi. Maimonidész azt mondja (A szánhedrin szabályai 15:9.), azért kell eltemetni az eszközt azzal, akit a bíróság kivégzett, „hogy ne maradjon olyan emlék, ami a rossz hírét örökítené meg annak, aki vétkezett és halálra ítélték ezért”. Ezek szerint nem azért kell eltemetni, hogy ne húzzunk belőle hasznot, hanem van egy másik célja az eltemetésnek. Azonban Emden rabbi maga mégis Rási véleményét fogadta el mérvadónak, hiszen a Talmud (uo.) alátámasztja azt (lásd Széfer Hámáftéách a Maimonidészhez uo.).
Maimonidész szavai egy másik szempontból jelentenek problémát, ahogy arra a hunyadi rabbi rávilágított. Maimonidész szerint ez annak kapcsán van írva, aki vétkezett és nem akarjuk, hogy valami megörökítse a rossz cselekedeteit. Ha ez az oka ennek a törvényben, akkor ez csak azokra vonatkozhat, akiket bűneik miatt végeztek ki! Olyan esetben, amikor valaki ártatlanul halt meg, rá nem vonatkozhat ez a törvény.
Ezt a kérdést tette fel Mesulám Róth rabbi (1875-1963) is a következő eset kapcsán. Izraelben, a Jeruzsálem mellett fekvő Hár Cionon álló zsinagógában őriznek egy kötelet, amit Lengyelországból hoztak el túlélők: egy olyan akasztófáról szedték le, ahova zsidókat akasztottak fel a Holokauszt idején. Ezt a kötelet évente egyszer veszik elő: a kántor használja a holokauszt emlékimán gártlinak, imaövnek. Kérdés, hogy szabad-e ezt? Az előbb idézett Talmudi vers alapján el kéne temetni, de Róth rabbi azt mondja, hogy talán Maimonidész érvelése nyomán ez csak a bűnösökre vonatkozik. Létezik azonban egy Talmudi fogalom (Jövámot 23a.): én dorsin támá dikrá: ha van egy tórai törvény és annak egy magyarázata, akkor nem lehet a törvényt a magyarázat alapján megváltoztatni. Így hiába magyarázza Maimonidész ezt a törvényt úgy, hogy csak a bűnösökre vonatkozik: ha a törvény maga ezt nem említi, nem lehet csak arra korlátozni.
Róth rabbi ezen kívül Emden rabbit alátámasztva idézi Jehudá Hachászid rabbit, a híres német misztikust (meghalt 1217), aki ezt írja Széfer Chászidim (a Jámborok könyve) című művében (Ázhárot noszáfot 6., lásd még uo. 1013. fej.): „Abból a késből vagy kardból, amivel megöltek egy zsidót, nem szabad hasznot húzni, mert ez nagy veszélyt jelent arra, aki használja és annak családjára is, hanem el kell temetni.”
A fentieken kívül a hunyadi rabbi a következő érvelést hozta fel: A Tóra (2Mózes 20:22.) arról beszél, hogy olyan köveket nem lehet használni az oltár építéséhez, amit vas érintett. A Midrás (Möchiltá uo.) azt a magyarázatot mondja erre, hogy az oltár életet hoz azok számára, akik áldozatot mutatnak be, a vas pedig életet rövidít. „És nem illik, hogy életrövidítő érintkezzen az élethosszabbítóval.” A mi esetünkben ehhez kapcsolódik a Sulchán Áruch megjegyzése (Jore déá 285. fej.), ami azt mondja, a mezüze micvájának a jutalma a hosszú élet. Ezért hát nem illik, hogy a gázkamra csöve, ami életeket rövidített, olyan micvára legyen használva, melynek jutalma az élet meghosszabbítása.
Ezek alapján azt mondta a hunyadi rabbi, tilos a gázkamra csöveiből készített mezüze tokoknak a használata, és veszélyt jelent arra, aki használni fogja. Az lenne helyes, ha eltemetnék őket.
Itt kell megemlíteni egy ellenvéleményt is: Jehuda David Bleich, New yorki rabbi (Contemporary Halakhic Problems IV. kötet 227. oldal 12. lábjegyzet) leszögezi, hogy nem ért egyet a hunyadi rabbival. Szerinte a cső nem ölt meg senkit, a gáz, ami benne folyt, az ölte meg a zsidókat és nem a cső. És ezért a gázt, ha lenne belőle, azt tilos lenne bármire használni és el kéne temetni. De a cső maga nem ölt meg senkit, ezért a használata nem tilos.
Én magam a hunyadi rabbi válaszát tartom helyesnek. Szerintem a cső és a gáz közötti különbség nem elég meggyőző: ha nem is maga a cső ölte meg a zsidókat, de mindenképpen köze volt hozzá. Mindenképen vonatkozik rá az az érvelés, hogy ez az „életrövidítő” ne érintkezzen „élethosszabbítóval”, ezért szerintem helyes volt a hunyadi rabbi érvelése, és tilos az ilyen mezüze tokok használata.
Próbáltam érdeklődni, hogy ki tud ezekről a mezüze tokokról, akár a készítőjükről, akár a sorsukról, de eddig semmilyen információt nem kaptam.
Oberlander Báruch
A Holokauszt 70. évfordulójára rendezett emlékév alkalmából indított rovatunkban a vészkorszak idején felmerült háláchikus problémákat és az arra adott válaszokat mutatjuk be.
