A böjtnapok általában reggel kezdődnek és estig tartanak. Négy ilyen böjt van a zsidó naptárban. Ettől eltér jom kipur, az engesztelés napja és a tisa böáv, mivel ezek már előző este kezdődnek. Jom kipur kapcsán nem kérdéses, hogy meddig tart a böjt: biztosan másnap estig, ami körülbelül 25 órát jelent. Azonban tisa böáv kapcsán ez nem egyértelmű: az is csak másnap estig, 25 órán át tart, vagy ennél hosszabb?
Miért merül fel egyáltalán ez? Az alapja a kérdésnek az, hogy jom kipur és tisa böáv teljesen más természetű böjt. Míg jom kipurkor a böjt része a megtérésnek és elősegíti az ember ráhangolódását a lelki megtisztulásra, addig tisa böávnak semmi köze nincs az engeszteléshez. Ez az év legmélyebb gyásznapja, mert ezen a napon rombolták le a rómaiak polgári i.sz. 70-ben a jeruzsálemi Szentélyt. A böjt szempontjából tehát az a kérdés, hogy pontosan mikor történt ez meg. Erre az a válasz, amit a Sulchán áruch is ír (Orách chájim 558:1.): „Áv hó 9. késő délután gyújtották fel a Szentélyt, és az égett másnap, 10-én naplementéig”. Ez lényegében azt jelenti, hogy a fizikai lerombolás folyamata a tűz által az 10-én történt, nem 9-én.
Miért tesszük mi ezzel együtt a hangsúlyt (és a böjtöt) 9-re? A Talmud (Táánit 29a.) szerint azért, mert a büntetés kezdetére fókuszálunk, vagyis abban a másodpercben, ahogy felgyújtották, visszafordíthatatlanul elveszítettük a Szentélyt. Lehetséges volna ez alapján, hogy a napot, amikor a romba dőlés folyamata nagyrészt végbement, nem is vesszük figyelembe?
Ha szigorúan az eredeti háláchát nézzük, akkor valójában csak 9-én emlékezünk meg böjttel, ahogy vége van a napnak, vége a gyásznak is. Sok száz évvel ezelőtt az áskenázi zsidóknál ez volt az elfogadott szokás (Turé záháv a SÁ-hoz uo. 1.). Azonban, azt mondja rabénu Jáákov ben Áser (1269?–1343) a Turban (OC uo.), hogy az a „kóser szokás”, hogy ne együnk húst és ne igyunk bort 10-én estéig „és csak annyit együnk, ami épp, hogy elegendő, közel a sanyargatáshoz.” Ezt lehet úgy értelmezni (lásd BáCH uo.), hogy húst és bort egyáltalán nem eszünk és a böjtöt csak egy kis étkezéssel törjük meg, félig-meddig böjtölünk tovább még egy napot, és úgy is (lásd Turé záháv uo.), hogy húst és bort nem fogyasztunk, de más ételt szabad enni normálisan. Ez utóbbi lett az általánosan elfogadott szokás.
Abban azonban, hogy meddig tart ez a szigorítás, már eltérnek a szokások. A szefárd szokás Joszef Káro rabbi (1488–1575) véleményét követi a Sulchán áruchból (uo.), miszerint másnap estig kell tartani ezt a szigorítást. Azonban a RöMÁ azt mondja, hogy csak délig kell tartani ezt 10-én, ezért ez az áskenáz zsidók szokása.
A bor és a hús tilalma magával hozza a többi gyászelőírást is, tehát még 10-én sem lehet hajat vágni, borotválkozni és ruhát mosni (Turé záháv uo.).
Érdekes mindezek után, hogy tisá böáv napján déltől könnyebbednek a gyászelőírások (lásd SÁ uo. 554:22. RöMÁ), pl. már nem kell a földön vagy sámlin ülni (uo. 559:3. és Mágén Ávrahám 3.), mert „ekkor megszületett a Messiás” (Sáár hákávánot 2. kötet 206b. inján tisá böáv). Ami azt jelenti, hogy mielőtt ténylegesen történelmileg felgyújtották volna a Szentélyt, már létezik könnyítés a gyászra. Úgy tűnik, hogy a bölcsek a messiás eljövetelébe vetett hittel próbálták egy kicsit ellensúlyozni a nagy fájdalmat, hogy nehogy vég nélkülinek tűnjön a gyász és az emberek minden reményüket elveszítsék.
Jöjjön el minél előbb a megváltás, ámén!
Oberlander Báruch
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 48. szám – 2024. augusztus 8.
