Ebben olvashatjuk az egylet szabályait, amelyeket már tizenkét évvel hamarabb, 1813-ban fektették le (lásd ott 89. oldalon a kézirat másolata). Ebben a füzetben a 15. szabály (uo. 79. oldal) betekintést ad a magyarországi gyakorlatba: „Azokban a napokban, amikor mázkirt mondanak, vagyis Peszáchkor, Sávuotkor, Jom kipurkor és Smini áceretkor…, akkor a szokásos mázkir után meg fognak emlékezni azokról az egyleti tagokról, akik elhunytak az egylet létrejöttének napjától az adott napig.”
Ebből azt látjuk, hogy Magyarországon, de Pesten mindenképpen, a lengyel szokást követték, hogy csak azokon a napokon van mázkir, amikor a Tórából olvassuk azt a verset, hogy mindenki adakozik lehetőségeihez mérten, valamint ezen kívül Jom kipur napján is. (Lásd még a pesti ortodox hitközség szokásai, megjelent a Chodes böchodso 5760. [1999–2000] évi naptárában, 72. oldal 8. paragrafus.) Szokás volt megemlékezni azokról, „akik a Tóráért és a zsidóságért munkálkodtak” (ebben az esetben az egylet tagjairól).
Ezenkívül szokás volt még megemlékezni a közösség elhunyt rabbijairól és vezetőiről is, akik a hitközség megalakulása óta ott szolgáltak, valamint azokról, akik után nem maradtak gyerekek (lásd a fent említett egylet szabályai, 14. szabály: „az egylet elsődleges feladata gondoskodni azokról a tagokról, akik gyerek nélkül hunytak el”).
Emlékszem, hogy láttam régen a Sász Chevra Vasvári Pál utcai zsinagóga közösségének egykori mázkir-könyvét amiből kiderül, hogy nem csak a közösség korábbi rabbijairól emlékeztek meg, hanem a híres magyar rabbikról, mint pl. a pozsonyi Schreiber Benjámin rabbiról (1815–1872) és a huszti Sík Mózes rabbiról (1807–1879) és másokról. Ennek az alapja a MáHáRILnál található (Szokások uo. 344. oldal), miszerint az ember emlékezzen meg a tanárairól is, akiknél Tórát tanult. Hasonlóképen megemlékezik a közösség az összes szellemi vezetőjéről is.
Kinsztlicher Alexander Zuse rabbi a Chodes böchodso 5760. évi naptárában (27. oldal 6. lábjegyzet) azt írja a „Magyarországi zsinagógai szokások” című részben, hogy Magyarországon általában nem volt szokás sábeszkor vagy hétköznapokon mázkirt mondani (de egyes helyeken mégis mondták!). Tehát, az elterjedt szokás szerint csak ünnepkor volt közösségi megemlékezés, de év közben nem. Így emlékszem én is New Yorkban a pápai közösség szokásaira. A Vasvári Pál utcai Sász Chevra zsinagóga 1897-es (13-14. paragrafus) alapszabályában szintén úgy szerepel, hogy jorcájt napján nér nösámá gyertyát gyújtanak az elhunyt emlékére és közösségi mázkirt pedig csak zarándokünnepen és Jom kipurkor tartanak. Ma ismét eszerint a szokás szerint mondunk közösségi mázkirt ebben a zsinagógában.
Közösségi mázkir a Holokauszt mártírjaiért
Moskovitz Dávid rabbi (elhunyt 1985. Jeruzsálem), aki közvetlen a háború után Bonyhádon, majd Miskolcon szolgált rabbiként, mesteremhez, Grünwald József (1905–1984) pápai rabbihoz fordult kérdésével (ő a pápai rabbi sógora volt mielőtt elveszítette feleségét a háborúban). Levelében arra szeretett volna választ kapni, „hogyan kell megemlékezni mázkirban a háborús mártírokról, amikor olyan sokan vannak és nehéz mindenkit név szerint megemlíteni?”
Grünwald rabbi Váján Joszéf responsumában (Orách chájim 2. kötet 310. fejezet) az alábbiakat válaszolta: „amit kérdeztél a mázkir kapcsán… most arra gondolok, hogy évente egyszer mindenképpen mindenkit név szerint kell megemlíteni. A hitközség vezetői döntsék el, hogy melyik ünnepen legyen ez, de ezt is csak úgy mondom, ha még egy rabbi csatlakozik hozzám, ezért kérlek, kérdezd meg a soproni rabbit [Posen Simon Jiszráél – 1894–1969] vagy egy másik tekintélyes rabbit. Vagy a neveket fel kell osztani, hogy minden ünnepen mások legyenek megemlítve, és így egy év alatt mindenkit név szerint megemlítenek. Ez a második út jobban tetszik nekem.”
Ebből kiderül, hogy a háború után sok közösségben a közösségi mázkirban említették meg mindazokat, akiket onnan hurcoltak el. Ez nem egy új szokás, amit akkor találtak ki, hanem, ahogy láttuk, a különböző pogromok évfordulóján is szoktak Wormsban név szerint közösségi mázkirban megemlékezni a mártírokról. Magyarországon a Holokauszt mártírjainak esetében ezt azokra az ünnepnapokra tették, amikor egyébként is mondtak mázkirt.
Összevont megemlékezés a közösség könnyebbségére
Bár Grünwald rabbi véleményéhez nem írt forrást, de ahhoz hasonlót találunk más magyar rabbik responsum könyveiben.
Szilágykrasznáról küldött kérdést Blau Akiva (1883–1944), Grünfeld Simon (1861–1930) bűdszentmihályi rabbinak. Ebben leírja, hogy náluk az volt a szokás, hogy azokért, akik a Chevra kádisára hagynak örökséget, mondanak Kél málé ráchámimot. „Igen ám, de most sokan vannak, sokáig tartana a felsorolás, és akik kint állnak, azokban egy kis harag támadna és egy kis máchlokesz (viszály) alakulna ki. Ha eddig az volt a szokás, hogy mindenkinek külön-külön mondanak, akkor ezt így kell-e folytatni?” Válaszul Grünfeld rabbi azt írja (Máhárság responsum 3. kötet 74. fejezet), hogy el kell kerülni a „tirchá döciburá”-t, a közösség megterhelését, és ezért szabad összevonni és egy Kél málé ráchámim-ban megemlíteni mindenkit. „De – teszi hozzá – a békesség kedvéért, mivel évente négyszer van mázkir, szét lehet osztania a neveket, hogy mindig csak a nevek negyedét olvassák fel”. Ez tehát ugyanaz a megoldás, mint amit a pápai rabbi javasolt.
Érdekes megjegyezni, hogy ez a kérdés nem újkeletű, a korábbi generációkban is felmerült és visszatérő probléma volt. Egy huszadik századi példát idézve, 1904-ben Pollák Simon (1858–1930) belényesi rabbi több rabbit is megkeresett kérdésével, többek között nagybátyámat, Grünwald Mózes (1853–1910) huszti rabbit (Árugát háboszem responsum Orách chájim 211. fejezet), és Deutsch Eliezer Chájim (1810–1916) bonyhádi rabbit is (Pri hászáde responsum 1. kötet 79. fejezet).
A rabbik válaszaikban több szempontot hoztak fel. Többek között felmerült, hogy mivel minden ember más szinten állt a Tóratanulásban és a micvák gyakorlásában, ezért talán nem lehet egybevonni a neveiket. Azonban a döntő többség azon a véleményem volt, hogy össze lehet vonni, ha túl sok nevet kéne említeni egyenként, és így a közösség terhét egy kicsit enyhíteni. Gyakorlatilag én nem ismerek ma olyan közösséget, ahol még mindenkiért külön-külön mondanának közösségi mázkirt: elfogadott szokás összevonva megemlíteni az összes nevet. Azonban, mivel a Holokauszt után az összevonással együtt is nagyon hosszú volt a lista, más megoldást kellett találni, amire példa a pápai rabbi fent idézett megoldása.
A szokás fejlődése napjainkban
Nem tudom, meddig tartott a szokás, hogy az összes mártírt név szerint említették meg a közösségi mázkirban évente négyszer. Azt hiszem, hogy ma Magyarországon már egy közösség sem gyakorolja ezt a szokást. Talán pont azért, mert ez túl hosszú volt, ezért, hogy ne terheljék túl a közösséget, abbahagyták.
Nagyon sok zsinagógában ma az a szokás, hogy megemlítik a korábban ott működő, már elhunyt rabbikat és a hitközség vezetőit, és ehhez még hozzáteszik a jelenlévők és a közösség többi tagjának szüleit és nagyszüleit. Nálunk, a Vasvári Pál utcai zsinagógában is ez a szokás, bár be kell vallanom, sosem értettem ezt. Miért kell említeni még egyszer azoknak a nevét, akiknek a gyerekei és unokái amúgy is jelen vannak, és akikért már személyes jizkor imát mondtak egyenként?! Egy kicsit úgy tűnik ez, mint „az ámidá ismétlése”… Nem ismerem a forrását ennek a szokásnak.
Itt érdemes hangsúlyozni, sokkal fontosabb, hogy maga a gyerek említse meg szülei nevét a mázkirban, mint, hogy csak az előimádkozó vagy a kántor mondja. Mert, a Talmud szerint (Szánhedrin 104a.) a gyerek a micva gyakorlásával és imájával tud segíteni elhunyt szüleinek (Binján olám responsum Jore déá 62. fejezet eleje). Ezért akkor is, ha helyi szokás szerint az előimádkozó fogja megemlíteni az összes nevet, feltétlenül fontos, hogy a családtagok ott legyenek és személyesen is mondják el a mázkir imát az elhunytak emlékére.
Oberlander Báruch
A Holokauszt 70. évfordulójára rendezett emlékév alkalmából indított rovatunkban a vészkorszak idején felmerült háláchikus problémákat és az arra adott válaszokat mutatjuk be.
