A rabbi válaszol

Faith Áser felhívta rá a figyelmemet, hogy a naptár tanúsága szerint abban az 1944-es évben a széderek péntek, illetve szombat estére estek. Ez alapján, ha azt tekintjük, hogy a szombati kidus (és ebből kifolyólag a hávdálá is, lásd Mágén Ávrahám a Sulchán Áruchhoz 299:2.) tórai parancs, akkor mindenképpen meg kellett ismételniük a kidust, ha nem voltak benne biztosak, elmondták-e.
Ugyanakkor arra is rávilágított, hogy könnyen el lehetett volna dönteni, hol tarthattak a széderben, csak az asztalt kellett volna megnézniük: ha még tiszták a poharak, akkor a kidus előtt, ha már használtak, utána vannak. Ha megtöltve találták a poharat, kérdés lehetett, hogy ez azért van, mert csak készültek elmondani a kidust, vagy azért mert már megtöltötték a második poharat és kezdték a Hágádát olvasni. Ebben az esetben elég lett volna egy pillantást vetni a középső maceszt eltörtéke: ha nem, az első pohár előtt, ha igen, a második pohár előtt járnak.
Mivel sajnos édesapám már három éve nincs köztünk, így pontosításért csak egyik nagybátyámhoz fordulhatok. Ő akkoriban tizenkét éves volt, és sajnos nem emlékszik a kidus kapcsán felmerült háláchikus kérdésre, csak arra, hogy milyen félelmetes volt a szirénázás, és a menekülés az óvóhelyre. Az ő emlékei szerint nem hosszú órákig voltak az óvóhelyen, hanem azon az estén többször szólaltak meg a szirénák, és többször szakadt félbe a széder. Így a bombázások szüneteiben feljöhettek az óvóhelyről.
Faith Áser felvetett egy új szempontot, ami szerint  mindenképpen újra kellett csinálniuk a kidust, még akkor is, ha biztosan tudták, hogy a széder melyik pontján jártak, vagyis, ha a Hágádá felolvasása közben szólaltak meg a szirénák.
A Talmud (Pszáchim 101a.) ugyanis azt mondja, hogy a kidus csak akkor érvényes, ha azt az étkezés helyén csinálják. Ehhez a Sulchán Áruch (Orách Chájim 273:3.) hozzáteszi, hogy a kidus után rögtön enni is kell, nem lehet halogatni az étkezést. A szédernél azonban a Hágádá  az étkezés felvezetésének számít, ezért nem tekintjük halogatásnak a kidus és a vacsora között (Toszáfot, Pszáchim uo. 103b. Ráv Ási bekezdése, Hálichot Slomo, Peszách 9. fej. Dvár háláchá 50.).
Abban az esetben, ha valaki elmondta a kidust, tervezett is enni utána, de közben történt valami, ami miatt nem tudott rögtön asztalhoz ülni – ha ugyanott maradt, és nem ment ki a szobából, érvényes a kidusa. Ha pedig eközben kiment, akkor sem érvényes, ha visszatért a helyiségbe. Hisz eltelt egy hosszabb idő és ki is ment a szobából, akkor ez mindenkép megszakításnak számít, és a kidus már nem kapcsolódik így az étkezéshez (Sulchán Áruch Háráv 273:5.).
[Itt tennék egy kis kitérőt napjaink gyakorlata kapcsán: azokban az Áskenáz közösségekben, ahol elmondják a kidust péntek este a zsinagógában az ima végén, de nem esznek ott semmit, akkor a fentiből érhető, hogy a kidus nem érvenyes és annak elmondása az ima végén csak szimbolikusnak számít. Az étkezés előtt, amikor hazaértünk, újra el kell mondani azt, még az előimádkozónak is, aki a kidust mondta a zsinagógában. (Lásd mindezt Sulchán Áruch uo. 269:1.)]
Visszatérve a bombázás sújtotta Újpestre: ha a kidus és a Mojci-Mácá között bármikor le kellett menniük az óvóhelyre, akkor ezzel megszakították a folyamatot, és a kidus nem érvényes, újra kell mondani.
Ez alapján arra következtetek, hogy a dilemmájuk talán az volt, mikor kell elmondaniuk az újabb kidust? Be kellett-e fejezniük a Hágádát, vagy betoldani valahol?
Erre a következő háláchában találunk választ: Mi a teendő, ha szombat este van a széder, valaki már, elmondta a kidust, és a Hágádá közepén rádöbben, hogy nem mondott hávdálát? A Sulchán Áruch Háráv (473:7.) szerint nem lehet elmondani a hávdálát külön egy pohár borra, mert akkor az előírt négy helyet ötöt innának. Így a megoldás az, hogy a második pohár végénél mondott bojre pri hágáfen áldáshoz kell csatolni a hávdálát.
Tehát esetünkben nem lehetett volna újra elmondani a kidust, mert akkor megint csak öt pohár lett volna, hanem a fentiek szerint másodiknál végén kellett monda-niuk újra a kidust.
Oberlander Báruch