Emlékszem, gyerekkoromban, a jom kipurt megelőző reggelen korán keltünk, hogy a kápárot (jiddisesen kápóresz) szertartását időben elvégezzük. Utána elmentünk édesapámmal a pápai zsinagógába Brooklynban a 6.30-as minjenre (egész évben ez volt a legkorábban kezdődő ima). Ima után a sámesz reggelivel látta el a közösséget. Ez emlékeim szerint főleg márványsüteményből és narancsléből állt. Mindenki evett és aztán meghálálta a sámesznak egy kis adománnyal, 5-10-20 vagy akár több dollárral, a fáradozását. Gyerekszemmel egyértelműnek tűnt, hogy a reggeli célja éppen az, hogy megháláljuk a sámesz egész évi munkáját és támogassuk őt, ami egy plusz micva jom kipur előtt.
Később, amikor nagyobb koromban utána tudtam nézni, azt találtam, hogy ezt a szokást több helyen is említik, azonban a magyarázata teljesen más. A szokás azzal függ össze, hogy ha esetleg ros hásáná idején Isten azt írta nekünk elő, hogy a következő évben másoktól kelljen kérnünk ételt, akkor ezzel teljesítsük ezt és többet ne legyen rá szükség (Elef hámágén a Máté Efrájimhoz 604:38.; Nité Gávriél – Jom kipur 14:11.; Likuté szichot 14. kötet 373. oldal 30. lábj.). Vagyis a hangsúly nem azon van, hogy pénzt adnak a sámesznak, hanem azon, hogy előtte enni kérnek tőle.
A szatmári zsinagóga sámesza egyébként ugyanígy látta el a közösséget reggelivel, de ott lekách, mézes sütemény volt benne. Valószínűleg azért, mert ilyenkor, ros hásánától kezdve, a bárheszt is mézbe mártjuk.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez elterjedt szokás volt-e Magyarországon. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy ezt a szokást nem New Yorkban vezették be, hanem bizonyos közösségekben mindenképpen szokás volt ez már Magyarországon is. Bár egy barátom azt mondta, hogy talán elsősorban a sámeszek voltak azok, akik gondoskodtak ennek a szokásnak a terjesztéséről és fennmaradásáról, mert ez nekik bevételnek számított…
Álljon itt egy kis kitérő ennek kapcsán, amit szintén láttam gyerekkoromban: hogy ahányszor volt egy brisz, az azt követő szöudát micván, a lakoma során a sámesz sorban minden jelenlévőnek mondott egy Mi sebérách áldást, megáldotta, amiért cserébe a kezében tartott tányérba mindenki bedobott egy pár dollárt. Hasonló szokást feljegyzett dédnagymamám testvére, Grünwald Mózes (1853–1910) huszti rabbi Árugát háboszem responsumkönyvében (OC 33. fejezet), amiből kiderül, hogy ez egy Magyarországon is bevett szokás volt.
Visszatérve a lekáchhoz. Amikor 17 évesen átkerültem a lubavicsi haszid közösségbe, akkor nagy meglepetésemre láttam, hogy ott is élt a szokás, hogy kérni szokták a lekáchot (Minháhé Chábád 58. oldal), azonban nem a sámesz osztotta, hanem maga a Rebbe. Ott álltunk előtte sorban, mindenkinek személyesen adta át a süteményt „sono tajvo umeszukó” áldás kíséretében (lásd még Zsidó ismeretek tára 7. kötet 74–77. oldal).
Az előző lubavicsi Rebbe azt mesélte erről, hogy már maga a Báál Sem Tov (1688–1760) is követte ezt a szokást, és már abban az időben is azt mondta róla, hogy ez egy régi hagyomány. Ő a lekách mellé a következőket mondta: „Én adok neked lekáchot és az Örökkévaló adjon neked jó bepecsételést, egy végső jó bepecsételést” (lásd Ocár Minhágé Chábád – Tisri 181. oldal).
A forrásokból (uo. 183. oldal) úgy tűnik, hogy Lubavicsban Sálom Dovber Schneerson rabbi (1860–1920), az ötödik lubavicsi rebbe idejében kicsit más volt a szokás. Ő ugyanis az édesanyjához, a negyedik rebbe özvegyéhez ment el lekáchot kérni és így tett a településen mindenki más is. A csernobili haszid dinasztia rebbéi szintén maguk osztották a lekáchot (lásd uo.). (Az persze ilyenkor föl sem merült, hogy a rebbének is pénzt adjanak, mint a sámesznak.)
Lubavicsi közösségekben világszerte úgy követik azt a szokást, hogy a rabbi osztja a lekáchot a közösség tagjainak. Amióta Magyarországra kerültem, és a Vasvári zsinagógának lettem a rabbija, azóta én is ezt a lubavicsi verziót követem és én osztom a süteményt.
Kívánok mindenki egy végső jó bepecsételést egy édes évre.
Oberlander Báruch
