Kedves Judit!
Ősrégi szokás, hogy amikor ellátogatunk egy sírhoz, akkor távozás előtt egy kavicsot teszünk rá a látogatás jeleként (Rivövot Efrájim responsum 8. kötet 51:1. leírja ennek a szokás részleteit). Közép-kelet Európában ennek a szokásnak már 600 évvel ezelőttről is találunk nyomát (Hilchot uminhágé Rábénu Sálom miNeustadt, 490. paragrafus; idézi Eljá rábá OC 224:12., Böér hétév uo. 8.). Valószínűleg azért elterjedt, hogy pont követ tesznek rá, mert az maradandó, nem mossa el az eső, stb. Vallásos körökben nem igazán szoktak virágot vinni a gyászolók a temetésre, vagy a sírlátogatáshoz, mivel ez nem zsidó szokás, ráadásul a virág örömteli eseményekhez, például esküvőhöz való (lásd Jábiá omer responsum 3. kötet JD 24. fejezet; Táámé háminhágim, jeruzsálemi kiadás, 556. oldal).
Nem szokás csak úgy „szórni” a kavicsot a sírokra, azt kifejezetten a látogatók teszik. Jó, ha ilyenkor elmondunk néhány zsoltárverset, majd elhelyezzük a kavicsot. Úgy gondolom, régi barátok, vagy rokonok lehetnek, akik látogatják az elhunyt sírját.
Az utóbbi években elterjedt Magyarországon a szokás, hogy már rögtön a temetés után is már kavicsot tesznek a sírhantra. Ennek is találtam forrását: Jeruzsálemben szokás, hogy a Chevrá kádisá tagjai kavicsot helyeznek a friss sírhantra (Geser háchájim 1. kötet 16:7:1.). Ez a kis kavics természetesen nem helyettesíti a sírkövet, az kötelező mindenki számára állitani, rajta a héber nevével, a halálozási dátumával és szokás, hogy néhány dicsérő szót is vésnek rá (részletesen erről lásd Nité Gávriél, Ávélut 2. kötet 66. fejezet).
Üdvözlettel Oberlander Báruch
