Hosszú a névsor
A legtöbb magyarországi zsinagógában az ünnepekkor mondott mázkir ima nagyon hosszú, mivel az előimádkozó vagy a kántor nagyon sok nevet, helyenként akár több százat olvas fel. Azt hiszem, hogy ez a szokás főleg a Holokauszt után kezdett elterjedni, amikor a túlélők meg akartak emlékezni az összes mártírhalált halt hitközségi tagról, különösen azokban az esetekben, amikor az egész család elpusztult és nem volt, aki megemlékezzen róluk. Ebben a cikkben ezt a szokást és annak gyökereit ismertetem a források alapján.
Cödáká az elhunytak emlékére
Joszéf Káro rabbi (1488–1575) a Sulchán áruchban (Orách chájim 621:6.) azt írja: „Szoktak cödákát ajánlani Jom kipurkor az elhunytak emlékére”. Ehhez a RöMÁ, a krakkói Mose Iszerlisz rabbi (1530–1572) hozzáteszi glosszájában „és megemlékezünk a lelkükről”, vagyis a közösség tagjai mind külön-külön elmondják a mázkir szövegét (lásd Sámuel imája – Zsidó imakönyv 349. oldal), mert „az elhunytaknak is van Jom kipur napján bűnbocsánat”. A Turé záháv (uo. 4.) idéz egy midrási forrást, hogy „az elhunytnak is kell bűnbocsánat, és amikor cödákát adunk értük, akkor az nekik érdem, mert az Örökkévaló belelát mindenki szívébe, tudja, hogy ha még élnének, ők adták volna ezt az adományt” (lásd még Mágén Ávrahám uo. 6.)
Máshol is hasonlót ír a RöMÁ (Jore déá 249:16.): „Szoktak cödákát felajánlani az elhunytakért, amikormázkirt mondunk, ez egy régi helyes szokás és ez segíti a lelküket.”
Sábeszkor megemlíti a közösség az elhunytakat
Egy másik helyen azt is írja a RöMÁ (Orách chájim 284:7.), hogy közösségi megemlékezés is van: „Szokás [sábeszkor] a Tóraolvasás után megemlíteni az elhunytakat és megáldani azokat, akik a közösség ügyeivel foglalkoznak, minden helyen a saját szokásuk szerint.” Joszéf Káro rabbi a Bét Joszéfben (uo.) ennek a szokásnak a kapcsán a 13. századi Sibolé háleketet idézi (81. fejezet), aki testvére, Benjámin rabbi nevében azzal magyarázza ezt a szokást, hogy „a sábesz egy pihenő nap, és még az elhunytak is pihennek, és nem ítélkezik felettük a Szent az égben (Talmud, Szánhedrin 65b.). Ezért érdemes őket [az elhunytakat] nyugalomra és áldásra megemlíteni, és imádkozni értük… és ezért szoktak mázkirt mondani, és az élők adakoznak az elhunytakért, hogy a haláluk után ez segítse őket.”
Érdemes megjegyezni, hogy kiemelkedő sábeszokkor, amikor, ha hétköznap lennénk, nem mondanánktáchánunt (Könyörgés bűnbocsánatért – Sámuel imája 70. oldal) nem mondunk mázkirt sem.
Német szokás: az előimádkozó a közösség támogatóiért imádkozik
A németországi Wormsban egy ősrégi, askenáz-német zsidó közösség élt. Szokásaikat egy régi kézirat őrizte meg, amit egy kétkötetes gyűjteményben jelenttettek meg Jeruzsálemben 1988-ban Minhágim döKáK Vármájsá néven, sok-sok érdekes lábjegyzettel kiegészítve. Ebben olvassuk (I. kötet 42. oldal 9. lábj.), hogy ősrégi szokás szerint minden sábeszkor Tóraolvasás után mond az előimádkozó mázkirt és „megemlékezik azokról az elhunytakról, akik a Tóráért és a zsidóságért munkálkodtak, valamint azokról, akik hagytak a közösségre [a vagyonukból], vagy akiknek a részére a közösség tagja adakozott”.
Ebben a gyűjteményben találjuk (II. kötet 92. és 103. oldal), hogy a „temetés után be kell fizetni a családnak egy aranyat, hogy bekerüljön a mázkir-könyvbe és egy éven keresztül meg legyen említve. Amikor lejár az év, kihúzzák a nevét a mázkir-könyvből. De ha jómódúak, akkor kötelezik őket, hogy adjanak tíz aranyat és örökké meg lesz említve.” Ebből azt látjuk, hogy egy közösségi megemlékezés előimádkozó által minden sábeszkor csak azoknak jár, akik a közösségért tettek valamit.
Lengyel szokás: ünnepi mázkir magánembereknek
A mázkir szokás a későbbikben továbbfejlődött, és elterjedt, hogy nem csak az előimádkozó, de az egyes emberek is elmondják a mázkirt. Ezt a szokást a MáHárIL, (Jáákov háLévi Molin rabbi – 1360–1427) megemlíti a Szokások című könyvében (Szukkot 13., 388. oldal a Jeruzsálemi kiadásban). „Eszerint az az alapelv, hogy minden ünnepkor, amikor azt a verset olvassuk, hogy: »ki-ki adjon tehetségéhez, az Örökkévaló, a te Istened áldásához mérten, amit neked adott« (5Mózes 16:17.), akkor mondunkmázkirt is”. Ezt egy kicsit jobban kifejti Mordecháj Jaffe rabbi (1530–1612) a Lövusban (Orách chájim491:9. végén): „mivel ott van megemlítve, hogy mindenki áldozatot mutat be a saját tehetsége szerint, ezért próbálunk mi is cödákát adni tehetségünk szerint az elhunytak emlékére, hogy az Örökkévaló megemlékezzen róluk, és, ha róluk emlékszik, akkor rólunk is emlékszik. Továbbá Jom kipurkor is megemlítik őket, annak ellenére, hogy nem olvassák ezt a verset, mert az az ítélet napja.”
Bár a MáHárIL az askenáz szokások egyik legfontosabb forrásának számít, még sincs megemlítve az általa fent említett szokás a wormsi szokások között, és nem is áskenáz-németországi szokás. Őkjantevkor (ünnepnapon) nem mondanak mázkirt, csak Jom kipurkor emlékeznek meg röviden a halottakról, hogy mindenki elmondhassa gyorsan a mázkirt szüleiért és más elhunyt családtagjaiért. „Ilyenkor csak a mázkir szövegét mondja mindenki és nem is megy ki senki a zsinagógából” (Jerusáténu1. kötet 308. és 318. oldal).
Érdemes tisztázni, hogy amikor a magánember mondja a mázkirt, akkor azt az imát mondja, ami úgy kezdődik, hogy Jizkor Elojkim… (Sámuel imája 349. oldal), innen ered a mázkir elnevezése. Az előimádkozó pedig a Kél málé ráchámim… (Sámuel imája uo. az oldal végén) szavakkal kezdi a mázkirt (Geser háchájim 1. kötet 31:3.)
Előimádkozó a közösség után
A lembergi Efráim Zálmán Márgáliot rabbi (1762–1828) Sáré Efrájim című könyvében (10. kapu 31.) említi azt a szokást, hogy „Ros hásáná egyik napján sincs mázkir, Jom kipurkor van mázkir és ugyanígy Szukkot utolsó napján, Peszáchkor, Sávuotkor, Smini ácretkor… Az a szokás, hogy mielőtt kezdenék mondani a mázkirt, a sámesz hangosan kihirdeti, hogy »Jizkor!«, és mindenki magában elmondja csendesen a mázkirt apja, anyja és más hozzátartozóinak az emlékére. Utána az előimádkozó mond egy áldást arra, aki a közösségből adakozik az elhunytakért… aztán az előimádkozó kezdi a mázkirt”.
Ebből látjuk, hogy itt már megemlítik azt a szokás, hogy mindenki mondja a mázkirt a szülei és a nagyszülei után, ugyanúgy, ahogy a MáHáRIL és Jáffe rabbi is említik. Az itt megjelenő új elem, hogy az előimádkozó is mondja a mázkirt, de nem egyértelmű, hogy mit mond. Talán csak megismétli a neveket, amit mindenki már magában elmondott?! Egyértelmű számomra, hogy az előimádkozó itt egy közösségi mázkirt mond el azokért „akik a Tóráért és a zsidóságért munkálkodtak” és értük van, aki adakozik (és az pedig külön áldást kap érte). Hiszen a mázkir lényege, hogy ekkor adakozunk az elhunytakért.
Mázkir a mártírokért
Wormsban volt egy további szokás (lásd uo. I. kötet 105. oldal 16. lábjegyzet), hogy évente ötször a közösséget ért pogromokra emlékeztek: három böjtnapon és két un. „fekete szombaton”. Ezekben a napokban szoktak mázkirt mondani és megemlíteni mindazokat a wormsi mártírokat, akik a helyi mázkir-könyvben fel voltak sorolva. A MáHáRIL is említ hasonló szokást (Szokások uo. 267. old.).
(folytatása következik)
